Az alábbiakban a Vasárnap.hu cikkével világítunk rá, hogy milyen módon kell tételezni a valódi szeretetet, és miért nem lehetünk toleránsak a deviánsokkal szemben. Ajánljuk főleg azon olvasóink figyelmébe, akik nem teljes mértékben értik, hogy miként fér meg a keresztényi szeretet és az LMBTQP propaganda és rendezvények elleni harcias fellépés. Lépjünk túl a mászolygáson!
Ne maradj le a híreinkről! Cenzúramentes felületek:
A Szent Korona Rádió Telegram-csatornája >>>
A Szent Korona Rádió HunDub oldala >>>
Csatlakozz!
Az egész félreértés a hamis szeretetfelfogás elterjedésével kezdődött.
A liberálisok szerint a másik botlásainak, hülyeségeinek, tévedéseinek elnézése, valamint a (mellesleg szintén félreértelmezett) szabadság lehető legnagyobb mértékű biztosítása jelenti a nagybetűs szeretetet. Az Egyház ezzel szemben egy óvó, gondoskodó szeretetet hirdet, azt, amellyel a mennyei Atya szereti az embert. Vagy amellyel egy szülő szereti a gyermekét. És bizony a szülő olykor ráripakodik a gyerekre – például akkor, ha az a villát épp bele akarná dugni a konnektorba… Vajon ettől a szülő intoleránssá válik? Természetesen nem.
Ugyanez a helyzet az Egyház és a világ viszonyát tekintve. A keresztény élet lényegéhez tartozik, hogy mindenkor vigyázunk embertársaink lelki üdvére. Ez pedig nyilvánvalóan azzal jár, hogy az eltévelyedéseket kárhoztatjuk, a minőségi életet pedig megköveteljük szeretteinktől és felebarátainktól. Ahogyan a nagy katolikus bölcselő, Louis de Bonald írja:
„A keresztény vallás semmit sem tolerál: nem tűri meg a rosszat, mivel megtiltja azt; sem a jót, mivel azt megparancsolja.”
Botlások persze mindig előfordulnak – és itt kerül képbe a megbocsátás erénye és a bűnbánat szentsége. A legjobban talán ezen a vonalon érzékeltethető a liberális és a keresztény „tolerancia” közötti különbség. Ezt a jelentős különbséget az Egyház egyik legnagyobb zsinat előtti tomistája, Reginald Garrigou-Lagrange így fogalmazza meg:
„Az Egyház elvekben intoleráns, mert hisz, és a gyakorlatban toleráns, mert szeret. Az Egyház ellenségei elvben toleránsak, mert nem hisznek, és a gyakorlatban intoleránsak, mert nem szeretnek.”
Ez az elvi intolerancia a kereszténység lényegéhez tartozik, így aztán a liberális „széplelkeknek” teljesen felesleges lépten-nyomon számonkérniük az Egyházon az általuk félreértelmezett toleranciát. És ez szól mindazoknak a keresztényeknek is, akik úgy hiszik, akkor válnak jó krisztuskövetővé, és akkor mutatják meg az Egyház szeretetét, ha hagyják embertársaikat ballépések sorát elkövetni – ha asszisztálnak mások bűnös életéhez.
Sajnos nagyon sok keresztény is az utóbbit várná el az Egyháztól, holott XVI. Benedek pápánk világosan fogalmazott ez ügyben, amikor így szólt:
„A katekizmust nem azért írták, hogy neked tetsszen. Nem a mostani életedet teszi könnyebbé, hanem új életet követel tőled.”
Ha már katekizmus: sajnos a keresztények nagy része nem ismeri a saját vallását, így hát természetes, hogy tolerálja az eltévelyedéseket. Hiszen a miérteket nem látja, nem érti. Szent X. Piusz pápa már Acerbo nimis kezdetű enciklikájában, a 20. század legelején felhívta a figyelmet arra, hogy a legnagyobb probléma a hitbéli indifferentizmus, a hittani képzetlenség.
A keresztények lába alatt nincs szilárd világnézeti talaj, így szilárd meggyőződésük sem lehet. Ahogy a nagy angol katolikus filozófus, Gilbert Keith Chesterton mondta:
„A tolerancia a meggyőződés nélküli ember erénye.”
És ebből rögtön el is jutunk egy újabb nagy katolikus bölcselő gondolatához:
„A művelt embernek kötelessége intoleránsnak lenni.”
– így Nicolás Gómez Dávila. Hiszen a koherens világnézet kialakítása, az okok és okozatok összefüggésének feltérképezése komoly szellemi munkát igényel: magyarán művelődés nélkül nincs meggyőződés.
Az „intolerancia” az egyének lelki üdve mellett a társadalom egészét is szolgálja; egy egészséges közösség nem tűri meg magában a deviációt, a normalitástól és a közösséget szervező értékektől való eltérést. Amennyiben mindenki elkezd külön utakon járni, a közös értékek elhalványulnak, a társadalom pedig szétesik. Ezt az alaptételt már a kereszténység megjelenése előtt is ismerték. Arisztotelész szerint például:
„A tolerancia és apátia egy haldokló társadalom erénye.”
Ne feledjük: Krisztus sem volt toleráns, amikor ostorral verte ki a kufárokat a templomból!
(Vasarnap.hu nyomán Szent Korona Rádió)
„Távozzatok színem elől, ti gonosztevők!” – A kispolgári kereszténységről
Harcolnunk kell azért, hogy az egyházi LMBTQP lobbi az arianizmus sorsára jusson
