Amikor negatív utópiákról, disztópiákról esik szó, a legtöbb embernek a két klasszikus, a Szép új világ és az 1984 jut először eszébe. A hidegháború idején született azonban egy harmadik mű is, mely az említett regényekkel rokon vonásokat mutat ugyan, de eltorzítottan azt tükrözi, milyen lett volna, ha Japán és Németország nyeri a második világháborút. Philip K. Dick Az ember a Fellegvárban című, antifasiszta propagandának nyugodt szívvel nevezhető könyve, és az azonos nevű televíziós sorozat hazánkban keveseknek mond valamit, azonban nekünk, jobboldaliaknak is megismerendő és bemutatásra méltó. Recenzióm célja elsősorban a regény értékelése és elemzése.
Ne maradj le a híreinkről! Cenzúramentes felületek:
A Szent Korona Rádió Telegram-csatornája >>>
A Szent Korona Rádió HunDub oldala >>>
Csatlakozz!
A szerzőről
Philip Kindred Dickre (1928-1982) úgy szokás hivatkozni, mint jelentős amerikai sci-fi íróra. Titulusa jogos: számos tudományos-fantasztikus könyvet írt, ezek közül többet meg is filmesítettek (egyik leghíresebb az 1982-es Szárnyas fejvadász volt; a folytatás, a Szárnyas fejvadász 2049 néhány éve került filmvászonra).
Chicagoban született 1928. december 16-án. Ikertestvére, Jane egy hónapos korában elhunyt, ami rányomta bélyegét az író magánéletére és munkásságára is. A szülei még fiatal korában elváltak, ő pedig Kaliforniába ment édesanyjával, Dorothyval. Egyetemre járt, de végül nem fejezte be. Kezdetben eladóként és lemezlovasként dolgozott, majd 1952-ben kiadatta első elbeszélését Roog címen (amit további, mintegy 60 követett első regényéig, 1955-ig).
Az ötvenes években élesen bírálta a kormány intézkedéseit, úgy mint Kennedy elnök halálának eltussolását, vagy a részvételt a vietnami háborúban (lásd: Végső igazság c. regény, 1964). Második felesége, Kleo Apostolides társaságában részt vett a kommunista diákkör gyűlésein, sőt az FBI meg is bízta K. Dicket, hogy nyomozzon a neje után.
Nem vetette meg a kábítószert sem, illetve köztudott, hogy több látomás, rémálom is gyötörte élete során. Gyerekkorában sorra azt álmodta, hogy egy sci-fi magazint olvas, amitől megőrül. A magazin címe (A birodalom sosem ért véget) írásaiban is megjelent. 1963-ban a kunyhójához menet egy fémes arcot látott az égen. Gonosz vonásai alapján először Istent, majd magát a Sátánt vélte látni. A jelenséget később magányával, elszigeteltségével magyarázta, illetve azon korábbi élményével, amikor kiskorában édesapja felvette első világháborús gázmaszkját. Egy lány nyakában látott hal-szimbólum azt juttatta eszébe, hogy egyik előző életében egy Tamás nevű őskeresztény férfi volt az antik Rómából. 1982. március 2-án hunyt el, miután második szélütésétől kómába került.
A teljesség igénye nélkül csak néhányat említenék még tipikus témái közül. A Foster, meghalsz (1954) a szerző militarizmus-ellenességének, és a korabeli hidegháborús, atomháborút előre vetítő hangulat eredménye. A történet a piacot elárasztó szuperfegyverek (védő- és támadó fegyverek) örökös harca körül forog. A Második változat (1953) a poszt-apokaliptikus jövőt ábrázolja, ahol a hatalom már az öntudatra ébredt, egymással háborúban álló hadirobotok kezében van. Az 1974-es Csordulj könnyem, mondta a rendőr a titkosszolgálat figyelmét is felkeltette. Igyekezték megakadályozni a megjelenést, illetve kényszerítették az írót, hogy hagyja el az otthonát. A könyv cselekménye a nyolcvanas-kilencvenes évek lehetséges rendőrállamába kalauzolja el az olvasót.
Alternatív ismeretek
Az 1963-ban Hugo-díjat elnyert alkotás, Az ember a Fellegvárban 2015-ben TV-sorozat formájában jelent meg a képernyőkön, és 4 évadot ért meg (magyar szinkron nem készült hozzá). De lássuk magát a könyvet, pontosabban hogy milyen világba csöppenünk, ha levesszük a polcról.
A valós eseményekkel ellentétben nem a szövetségesek, hanem a tengelyhatalmak lettek a második világháború győztesei, így az USA és a Szovjetunió helyett Németország és Japán osztották fel maguk között a világot, beleértve Amerikát is. A nyugati part japán, míg a keleti német befolyás alatt áll, a középső terület pedig többé-kevésbé önálló. Főbb földrajzi nevek a könyvben:
– Csendes-óceáni Államok (az eredeti USA nyugati, japánok által uralt része, röviden: Csendes)
– Hazai-szigetek (Japán mai területei)
– Egyesült Államok (keleti part)
– Sziklás-hegységi Államok (afféle ütközőállam az eredeti USA középső részén, röviden: Sziklás)
– Birodalom (a Harmadik Birodalom alternatív megfelelője)
Az elhelyezést megkönnyítheti az alábbi angol nyelvű térkép. Az elnevezések és színek teljesebb képet adnak, bár Magyarországot nem jelöli külön a jelmagyarázat (nem úgy mint például Olaszországot vagy Kanadát), csak mint egyéb államot; a képen a Kárpát-medence a bécsi döntések utáni állapotra emlékeztet. Továbbá érdekes, vagy inkább egy kissé nevetséges, hogy még az Antarktiszon is meghúzták a határokat.
Németek a Holdon, már megint…
1962-ben járunk. A történet több szálon fut, két fő helyszínen, melyek San Francisco (Csendes) és a Sziklás. A figyelem részben hétköznapi emberekre, részben befolyásos alakokra terelődik, az ő szemszögükből ismerhetjük meg szűkebb-tágabb életterüket, a történelmet, az új folyamatokat.
Rögtön az elején szögezzük le, hogy az író mindvégig rendkívül negatívan tünteti fel a nagyhatalmakat: megszállóként, gyilkológépként, már-már ördögiként ábrázolva a tradicionális Japán, de különösen a nemzetiszocialista Birodalom képviselőit, szervezeteit, államapparátusát és legtöbb intézkedését. Sokszor olyan érzésem volt, mintha egy hosszú politikai viccet olvasnék, csak éppen csattanó nélkül. Számos, a könyvben szereplő információt találunk például a németek lehetséges háború utáni tetteiről, de ezek nemhogy mellőzik a logikus, ésszerű gondolkodást, előfordul, hogy az okokról a szerző hallgat, legfeljebb a való világ történelemtanításának hamis anyagainak ismerete mellett vonhatunk le következtetéseket.
A szereplők párbeszédeiből, gondolatmenetéből és rádióadásokból kiderül, hogy a németek majdnem teljesen kiirtották az afrikai őslakosokat, azonban maga az egyik főszereplő, az álnéven élő, zsidó származású, kirúgott gyári munkás fogalmazza meg, hogy fogalma sincs, pontosan miért történt mindez, de talán még a berlini vezetés sem (!) tudja. Ami a majdnemet illeti, némely megmaradt feketék a nyugati parton szigorú ellenőrzés alatt, rabszolgaként élnek, de a dél-afrikai szigeteken is jelen vannak a német konzulokkal egyetemben. Értesülünk a szlávok sorsáról is: “A szlávokat pedig kétezer évvel tolták vissza ázsiai őshazájukba. Ki Európából, mindenki örömére. Most újra jakon jártak vadászni, nyíllal és lándzsával…” Az olaszokat diszkriminálják az USA-ban, nehezebben helyezkednek el a munkaerő-piacon, ami már nem Albert Speer, Rommel vagy az Organization Todt, hanem a porosz bankárok kezében van. Na persze, mondhatnánk. Egy németek által elfoglalt országban lenézik az olaszokat; mintha Hitler és Mussolini csapatai nem egymás bajtársaiként harcolták volna végig a világháborút.
A két pólus közül egyértelműen a Birodalom a fejlettebb számos területen, körülbelül 10 évvel Japán előtt jár. Az elit tagjai Lufthansa rakétákkal utaznak a Földön (a Hazai-szigetek és San Francisco között is), az űrben pedig a Festung Európáról fellőtt bolygóközi rakéták cirkálnak. Gyarmatosítanák az olyan égitesteket, mint a Mars, a Vénusz vagy a Hold; a Holdon emellett vízforrások után kutatnak. Az európai televíziós rendszer kiépítése folyamatban van (egy újságcikk szerint Berlinben már napi négy órán át sugároznak, és televíziós állomásokat ígérnek a kontinens minden nagyvárosába, később New Yorkba is).
1962-re a Birodalom eljutott a Holdra és a Marsra is, de a valóságban 1957-ben lőtték fel a Szputnyik-1-et, az USA-nak pedig űrprogramja sikeressé tételéhez szüksége volt a német tudósokra. Hogy a könyvben leírt űrverseny abszurdnak számít-e, azt a kedves Olvasó fantáziájára bízom, mindenesetre tény, hogy az ellentábor időről időre előhozakodik a teóriával, miszerint mi lett volna, ha akkor a németek feljutnak az űrbe. Sosem felejtem el azt a napot, amikor megtudtam, hogy Iron Sky: Támad a Hold néven egy bugyuta vígjátékot fognak adni a mozik. A filmben a ’45-ben a Holdra menekült nemzetiszocialisták repülőcsészealjaikkal elindulnak horogkereszt alakú bázisukról, hogy megtámadják és megtisztítsák a Földet. A készítők a későbbiekben sem csüggedtek, és tavaly kiadták a második részt, amiből az antifasizmussal kevert idiotizmus rajongói megtudhatják, milyen siralmasan hat, amikor a pikkelyes bőrű Adolf Hitler Blondi nevű németjuhászáról elnevezett T-Rexen lovagol.
Ezzel szemben a könyvbeli japánok űrprogramja elbukott. Nyolcemeletes agyagházakat húztak fel Közép-Brazíliában, illetve a háború után, az ötvenes években gazdasági válsággal, és leszerelt, munkanélküli katonák tömegeivel néztek szembe. San Franciscoban lépten-nyomon a terjeszkedés hatásaiba botlunk. Riksák az utcán, egy negyed, ahol csak japánok élnek és a Ji King, vagyis a kínai jóskönyv minden háztartásban. Az emberek (amerikaiak és japánok is) cickafark pálcikák segítségével keresik és találják meg a választ életük kérdéseire, legyen az nagyobb horderejű, vagy mindössze annyi, hogy milyen ruhát vegyenek fel. A fehérek legfeljebb a bisztróban merik kimondani, hogy “ferdeszemű”. Bár nem mindegyikük békélt meg vele, hogy fehérek is beálltak a Kempeitai (Állami Rendőrség) soraiba, az amerikaiak kénytelenek a japánokhoz igazodni, viszont a japánok részéről meglepően nagy az érdeklődés a háború előtti tömegkultúra termékei és a műtárgyak (saját piaca van például a régi pisztolyoknak) iránt. A császári hadsereg nyugdíjazott tisztjei élénken hallgatják, hogy egy fehér vállalkozó hogyan mesél arról, amikor gyerekként még tejes kupakokat és játékkártyákat gyűjtöttek.
A Sziklás-hegységi Államok megmaradt annak, amit mi 20. századi Amerikaként ismerünk. Álmos kisvárosok, steak, országúti “kamionos éttermek”. Hivatalosan nincs jelen se Japán, se Németország, de a zsidókat kiadják. A könyv ezen része csak néhány tényről tájékoztat, de vélhetően a Birodalom belharcai miatt nem olvasztották még magukba ezt a területet.
Másik világ a másik világban
A regény valamennyi fontos szereplőjét összeköti az információ, miszerint létezik egy könyv, amiben a szövetségesek (Amerika és Anglia) győztek. Az író nevét is többen ismerik és azt, hogy egy Fellegvár nevű helyen tartózkodik. Címe, a Nehezen vonszolja magát a sáska (röviden: Sáska) ószövetségi eredetű. Prédikátor könyve, 12. fejezet:
“Még egy kis emelkedőtől is félnek, és ijedeznek az úton. A mandulafa kivirágzik, a sáska nehezen vonszolja magát, és mit sem ér a fűszer, mert elmegy az ember örök otthonába, és az utcán körös-körül siratók járnak.”
Hiába reménykedünk benne, hogy Philip K. Dick most végre a realitás talaján marad. Oroszországot másodrangúként tartja számon a Sáska, “paraszti népességgel”, aminek erőszakos terjeszkedését meggátolták. És ez még nem minden. Én személy szerint fennakadtam azon az állításon, hogy az USA-ban az ötvenes évekre megszűnt a faji diszkrimináció, mert a fehérek és feketék egymás mellett éltek, dolgoztak és étkeztek, még délen is. Túlzottan idillikusan hangzik ez, ha megnézzük korunk eseményeit, úgy mint az agresszív Black Lives Matter mozgalmat. Miközben felgyújtanak mindent, ami az útjukba kerül, mániákusan próbálják átformálni a közvéleményt és a történelmet, és éppen az előbb-utóbb kisebbségbe kerülő fehéreket térdeltetik le, ha arra járnak.
Végszó
Összességében azt tudom mondani, hogy egy eltúlzott, kifordított dimenziót kapunk, ha elolvassuk Az ember a Fellegvárban című kötetet. A szerző célja bizonyára az volt, hogy minden erejével propagáljon egy megszűnt “fenyegetés” ellen, és abnormálisként mutassa be az abban lévő nagyhatalmakat, erőviszonyokat, de még nekünk, a normalitás képviselőinek is kétségünk támad afelől, hogy ez az alternatív hely, vagy akár a Sáska világa igenelhető és normális. Egy normális világban az idősebb japánok nem azzal töltenék az idejüket, hogy amerikai háborús kártyákat gyűjtögessenek, hanem hogy megismertessék hazájuk hagyományait a fiatalokkal, legyen az a szamurájok életmódja, vagy a kamikaze pilóták önfeláldozása, míg egy olasz veterán nem amiatt panaszkodna, hogy talán nem kap szobát a motelben, hanem főhajtásban, és nemzete minden tagjának kijáró tiszteletben részesülne, amiért egy nemes ügyet szolgált.
Ha megnézzük George Orwell 1984 című disztópiáját, akkor úgy tűnhet, hogy a Nagy Testvér birodalma tökéletes ellentéte Philip K. Dick verziójának, csak éppen ott nem a nemzetiszocializmus, hanem az “angszoc” jelenik meg, mint meghatározó ideológia. Az 1984 esetében valódi eszmei mondanivalóval van dolgunk, és szinte beleborzongunk a lehetséges jövő gondolatába, a másiknál meg hol mosolygunk, hol sírunk a ferdítéseken.
Kifejezetten élveztem viszont Az ember a Fellegvárban szereplői életének, gondolkodásának bemutatását, a történetszálak változatosságát, a cselekményt módfelett izgalmasnak találtam. A fenti képen (és a sorozat sok más képén) szereplő hölgy, Juliana Frink történetszálát találtam a legérdekfeszítőbbnek. Érdekes volt továbbá, ahogyan a szerző a Csendes-óceáni Államok és a Birodalom társadalmának belső ellentéteit, jelenlegi helyzetét ismertette. Egy kissé nehéz is volt elveszni a számos szervezet, hatóság (Abwehr, Wehrmacht, Kempeitai stb.) sokaságában. Mindezzel együtt meggyőződéssel állítom, hogy ez a könyv mindössze egy jó ponyvaregény. Víziók és hazugságok, téves feltételezések összemosásának felülete a baloldal szájíze szerint, befolyásolható emberek számára.
(Rózsa András – Szent Korona Rádió)