Következőekben Sík Sándor gondolatait közöljük az átlagember, a kispolgár kereszténységéről. Egész életünket át kell hatnia vallásosságunknak, nem korlátozódhat csupán az ünnepekre, különleges alkalmakra, azon pillanatokra, amikor kétségbe esünk, hanem létünk minden pillanatában jelen kell lennie a szakralitásnak, és ennek cselekedeteinkben is meg kell nyilvánulnia. Ne hasson át bennünket a „fogadd el magad ahogyan vagy” érzés, hanem vizsgáljuk meg saját életünket, és változtassuk meg, ha szükséges.Ne maradj le a híreinkről! Cenzúramentes felületek:
A Szent Korona Rádió Telegram-csatornája >>>
A Szent Korona Rádió HunDub oldala >>>
Csatlakozz!
Mikor a nagy indus költő, Rabindranath Tagore beutazta Európát, azt írta rólunk, hogy
Európában vasárnapi kereszténységet talált és hétköznapi pogányságot.
Itt az emberek őrzik a vallásosságot, mint az életnek valami keretét, mint valami szép régi bútort, de nem irányítja az életüket, nem tevékeny, nem élő.
Kétségtelen, hogy vallási életünk általában inkább az ünnepnapokra van beállítva, mint a mindennapra. Milyen jellemző, hogy ha elvonultatjuk lelkünk szemei előtt az Úr Jézust ábrázoló képeket, amelyeket ismerünk, majdnem mind a nagy, csodálatos, ünnepélyes jeleneteket ábrázolják, a karácsonyt, a Kálváriát, a Golgotát, a feltámadást, a megdicsőülést. Csupa dicsőséges vagy fájdalmas, nagy, kivételes dolgokat. Az Úr Jézus az esztergapad mellett, az Úr Jézus a szemnek, fülnek, orrnak éppen nem gusztusos tömegek közepében szinte elveszve, az Úr Jézus az elhagyatott galileai utakon, napsütésben vagy hidegben ballagva tanítványai közt: az ilyen közönséges mozzanatokat nemigen ábrázoljuk.
Gondolhatunk kedvelt Szűz Mária-képekre is: milyen szép kék palástban, a középkor vagy a barokk ízlésére emlékeztető drága, finom színes palástokban ábrázolják rendesen a Szűzanyát. Hol vannak a képek Máriáról a konyhában vagy a mosóteknő mellett, holott az élő Szent Szűz bizonyára többet volt a konyhában vagy a mosóteknő mellett, mint olyan munkában vagy helyzetben, amelyről szép királynői képet lehet festeni.
A szentek életrajzai is főképp a nagy dolgokat mutatják meg nekünk: csodákat, nagyszerű prédikációkat, kivételes adományokat, melyek a tömegek bámulatát vonták maguk után, de azt a súlyos elkedvetlenedést, az Istentől való elhagyatottságnak napjait, hónapjait, éveit, amelyek megpróbálnak minden szentet, ezeket nemigen részletezik.
Pedig egy hétben hat hétköznap van és csak egy vasárnap. Aki csak vasárnapi keresztény, az a kereszténységnek csak egy heted részét éli meg. Igaz, hogy a zsoltár azt mondja: „Boldog a nép, mely tud ünnepelni”, de mindjárt utána teszi: „A te arcod fényében járni-kelni.” Járni-kelni akkor is, amikor nincsen ünnep.
Boldog a nép, amely hétköznap is Isten arcának fényében jár.
Az Úr Jézus, amikor felszólít bennünket követésére, azt kívánja, hogy aki utána akar jönni, az mindennap vegye fel keresztjét. Amikor az imádságról beszél, azt mondja, hogy szüntelenül kell imádkozni. Szent Pál szó szerint is megmondja: „Akár esztek, akár isztok vagy bármi mást tesztek, mindent Isten dicsőségére tegyetek” (1Kor 10,31). Pestalozzi egy kicsit nyersebben úgy mondja ezt, hogy a kecskeistállóban is vallásosnak kell lenni.
A nagy stoikus római császár, Marcus Aurelius mondja: „Cselekedeteid mutassák meg, hogy nem lődörögsz a világban céltalanul, hanem vannak céljaid, és mindent azokra vonatkoztatsz.”
Aki ezt megérti és ennek szellemében él, az már meg is oldotta a hétköznapi kereszténység problémáját, annak számára voltaképpen nincs is hétköznapi kereszténység, mert az így átélt Isten-közösség minden napját ünneppé avatja.
(Vigilia nyomán Szent Korona Rádió)
