A Szent Korona Rádió szerkesztősége Magyarország legnagyobb állami ünnepe előtt gróf Teleki Pál, a becsületes és kiváló tudós államférfi 1939-ben, a Katolikus Nagygyűlésen elhangzott beszédével kíván tisztelegni!
Mi Szent István hagyományában, a szentistváni gondolatban, a szentistváni gondolat emlékében és hagyományában élünk. Mi a rejtélye annak, kérdezi majdnem minden idegen és talán sokszor magyar is, hogy kilencszáz éven át magyar és idegen vérből származó királyok, nagy államférfiak és egy önérzetes és szabadságszerető, sőt szertehúzásra is hajlamos nemzet állhatatosan és folytonosan ki tudott tartani egy gondolat mellett. Kitartott mellette az ország egysége idején és az ország szétdarabolásának ideje alatt, a Dunántúlon éppúgy, mint Erdélyben, az ország három részre szakadása korszakában a nyugati végeken éppúgy, mint keleten és akkor is állandóan ennek a gondolatnak hordozója, letéteményese volt. Kitartott emellett a gondolat mellett olyan Európában, amelynek akár nyugati, akár keleti, akár pedig középső részének államfelfogása oly élesen különbözött a szentistváni gondolat világától.
Kitartott Európa történetének a magunk történetére is befolyással bíró minden korszakában, szervezetében, a feudális lovagkorban, az abszolut királyságok és császárságok, fejedelemségek idejében. Ez a szentistváni eszme, vagy gondolat, vagy tan valami örökérvényű kell, hogy legyen, valami az egy ember által kitervezetten túli. Ez az eszme nem egy ember agyában született meg, mint egy, akár az egész világ, akár a világ egy része számára általános érvényű tan. Nem új, a réginek félretételével keletkezett valami. Ez az eszme nem is forradalmi, még nem is a korát megelőző gondolat. Semmi korát megelőző forradalmi nincs benne, nem hirtelen, hanem a réginek a keretéből született. És ha jól látom a különbséget a között ami okos és ami bölcs, sokkal inkább a bölcs az a kifejezés, amelyen a hangsúly van és amely valóban jól jellemzi Szent István elgondolását.
Állameszménk a magyar és a keresztény hagyomány egységesítése.
A szentistváni állameszme két hagyománynak, a lélek két tartalmának, a magyarnak és a kereszténynek egységesítése. Egybeforrasztása egy földön, amely a Keletről magunkkal hozott magyar hagyományoknak természettől fogva otthona és amely fekvésénél fogva a keresztény egységnek első kiindulópontja Európának ezen a részén. Ez a gondolat nemzeti és keresztény, mint két eszme, két valóság, két hagyomány házassága a Dunamedence templomában, amelyen kívül nincsen számodra hely, – jelen, mult és jövő magyarja! Ez az a gondolat, amely gondolatvilágodat és álmaidat kitölti. Ez a gondolat jelenti a keresztény Magyarországot megteremtő király ragaszkodását népüknek hagyományához, tradíciójához, életformájához, szervezetéhez, jellegéhez, tartalmához, vagy ahogy modern kifejezéssel mondjuk, éniségéhez. E gondolatnak köszönhető, hogy a magyar magyar maradt, nemcsak államiságának egészében, hanem részleteiben, az állam szervezetének kiépítésében is.
Másrészt keresztény ez a gondolat – a keresztény család szigorú, patriarchális alapjain nyugvó – ezen át is és mélyebben Istentől való formájában a király és nemzet, mint atya és gyermeke kapcsolatában. A szabad nemzet fejedelme és a keresztény családapa összeforrott Szent István egyéniségében és ez az, ami századokon keresztül is érvényesült. Ez az egyesülése a szabad nemzet fejedelmének és a keresztény család apjának, aki lehet erős és lehet gyönge egyéniség, Szent Istvánban bővül azzal, ami a pusztai népek sajátossága, hogy ha közülök egy-egy férfi kimagaslik, akkor ezt a nemzet alkotmányos érzése, politikai megértése, politikai iskolázottsága, autarchává, sőt csaknem abszolút uralkodóvá teszi anélkül, hogy ezzel a nemzet ellenőrző joga, alkotmánya csorbulna vagy megszünne, fel ne támadna azután újra csorbítatlanul. A keresztény család fejedelme pedig, mint legfőbb nemzetségfőn keresztül bővül keresztény királlyá, nemzetének apjává, akitől vérségileg nagy királyaink is majdnem kivétel nélkül származtak és akitől lelkileg mindnyájan származunk és akihez politikai gondolataikat, mint ősforráshoz visszavezetjük.
A szentistváni gondolat örökség és élő valóság.
A szentistváni gondolat örökség, amelyet ápolunk. Ha azt mondom, hogy ápoljuk, akkor nem egy műtárgyról, mint örökségről van szó, amelyet bura alatt tartunk és amely egyforma marad és legfeljebb a patináját becsüljük, hanem ápoljuk, úgy, hogy fejlesztjük és élünk benne. Élünk benne és általa. Ez az örökség gazdagodó örökséget jelent. Gazdagodik mindazzal, amit királyaink, Szent István országának mindenkori sáfárjai nagyjaink, a nemzet történelmének hordozói és az egész nemzet, saját maga létének e hazában letéteményese kilencszáz éven keresztül hozzáadtak.
Egy egység tehát ez az állameszme király és nemzet között és közülök főleg azok alatt, akik a nemzetből valók. Ezért teljes az Árpádok idején és azok alatt a királyok alatt, akik csak magyar királyok voltak. Különben gyakran küzdelem, amikor királyaink néha hordozói voltak az állameszmének, idegen származásuk ellenére is, mint Nagy Lajos, arbiterek, mint Ferenc József vagy szembenálltak a nemzettel, mint egy idegen állameszme megszemélyesítői, mint II. József. Végeredményben, minden változaton keresztül, élő valóság ez az állameszme, lelki kapocs, a vérség kapcsolatához hasonlóan.
Állameszme nem az uralom, hanem a hivatás és kötelesség eszméje.
A szentistváni állameszme nem imperialisztikus, nem néz sohasem a Dunamedencén túlra. Nem az uralom, hanem a hivatás és kötelesség eszméje, amely megnyilvánul nagyjaink cselekedeteiben, Szent István királyunknak, a nemzeti hivatás és kötelesség megszemélyesítőjének emlékében, hagyományában, – az emlék és hagyomány hordozójában, a Szent Korona élő tanában. Hivatás és kötelesség Európának ebben a részében, – amelyet Szent István szervező szeme áttekintett, arra, hogy itt a Duna medencéjében békét, egységet, megértést teremtsen. A változó viszonyokon keresztül hol magyarabb, hol vegyesebb népességek fölött, de mindenkor ennek a kötelességnek a jegyéből származott az az uralom, amely, ha egy-egy ember meg is feledkezett kötelességéről, de végeredményben mindig megmaradt az ősforráshoz visszatérő kötelessége mellett. Kötelesség, amely a honfoglalás által és a honfoglalás jelentőségének a szent király által való felismerése által évszázadokra, sőt örökre való kötelesség maradt és marad az idők mindennemű változandóságán, mindenféle koron keresztül reánk és utódainkra nézve is.
Minden nemzedék érzi és kell, hogy érezze ezt a kötelességet Szent István adta irányában és örökkévalóságában. Ebben a kötelességben kell élnie, ennek a kötelességnek áldozatát, munkáját kell gyakorolnia, feladatát felismernie a maga politikai cselekvésében, mindenkor. Ez a kötelesség gyakorlatában atyai uralom volt és hagyományában atyai uralom maradt az állameszme áradásában. Nem szűnő kötelesség ez, amely módosulhat, módosulnia kell az idők, korok igényei és az emberek különbözősége szerint, mert hiszen azok egyénekben és csoportokban, felfogásukban, korszellemben maguk is változnak, de alapjában véve ugyanaz marad minden korban, változatlanul.
A szentistváni állameszme a béke állandósulása, az európai jövő egyedüli megmentője.
De a szentistváni gondolat, amelynek az állameszme kifejezése, haladás is, vagy ha úgy tetszik, visszatérés. Haladás egy keresztényi világfelfogás felé, amelynek hajnalát már látom a lelkekben. A mi szentistváni állameszménk a béke állandósulása, mert az együttélő emberek, embercsoportok, nemzetek, nemzetiségek, foglalkozások, városok és falvak egyetértése és egymást megértése van benne. Ez az állameszme a békén és megértésen alapul. Az ilyen állameszme az európai jövőnek egyedüli megmentője, szolgálója lehet és mint ilyen, hozzá fog járulni ahhoz – ha Isten megsegít -, hogy egy ilyen Európa épüljön fel a mi segítségünkkel is.
Ezért feladatunk a szentistváni állameszmét lelkünkben ápolni, a korokon áthordozni és a mai kor minden nehézségén is átmenteni egy olyan időre, amikor magunknak és Európának is ismét egyik vezércsillaga lehet becsületességben és a nemzetek közötti békének ápolásában.
(Regnum! Portál nyomán Szent Korona Rádió)
