A második világháború végén Drezdában hadifogolyként élte meg a város szőnyegbombázását Victor Gregg. A százéves brit veterán egy rádióműsorban mesélt élményeiről.
!!!Felkavaró képek találhatóak az egész cikkben!!!
“Nincs mentség Drezda bombázására. Hat évig voltam a háborúban, és több száz embert láttam meghalni, láttam holttesteket a földön, de semmi sem készített fel arra, ami abban a városban rám várt” – idézte a Good Morning Britain reggeli műsorában meghívott háborús veteránt a Daily Mail.
A brit és az amerikai légierő éppen 75 éve, 1945. február 13-án éjszakától február 15-ig hajtotta végre Drezda ellen a második világháború egyik legpusztítóbb légitámadását. Az Elba Firenzéjeként emlegetett szászországi város nagy része megsemmisült, a lángtengerben több tízezer ember lelte halálát.
Gregg szerint a bombázás egy aljas és gonosz cselekedet volt, amiért Clement Attlee védelmi minisztert és Winston Churchill kormányfőt hibáztatta.
„Mindez miért?” – tette fel a kérdést. „Hogy megmutassuk az oroszoknak. hogy milyen erősek vagyunk? Mi voltunk a jó fiúk, nem kellett volna lealacsonyítanunk magunkat erre a szintre. Még bocsánatot sem kértek hivatalosan” – fogalmazott.
Victor Gregg hadifogolyként szintén halálra volt ítélve a német városban, de túlélte a bombázásokat.
Egy túlélő története címmel jelent meg könyve pár évvel ezelőtt. Gregg ebben saját tapasztalatairól számol be, és borzalmas beszámolókat tár az olvasók elé, többek között a foszforbombákkal végrehajtott támadások hatásairól.
Az egyik legaljasabb háborús bűntett – amiből persze nem lett nürnbergi per
A barokk műemlékekben gazdag Drezdát addig csupán 1944 végén érte egy kisebb légitámadás, akkor is csak külvárosi területekre hullottak a bombák. A helybéliek körében el is terjedt, hogy a brit miniszterelnöknek, Winston Churchillnek egy nagynénje él itt, ezért kímélik a várost.
Nem tudhatták, hogy az angolszász hatalmak már a hónap elején, még a három szövetséges nagyhatalom vezetőinek február 4. és 11. között tartott jaltai csúcstalálkozója előtt elhatározták a támadást, de a végrehajtást az időjárás másfél hétig nem tette lehetővé.
A harcok kimenetele ekkor már nem lehetett kérdéses, ráadásul Drezda lényegében védtelen volt, kiépített légvédelem nélkül és a német Luftwaffe sem tudott segítségére sietni, mert gépei a már nem túl messze húzódó fronton álltak harcban.
Nagy-Britannia és az Egyesült Államok a bombázással meg akarta törni a német ellenállást, egyben bizonyítani akarták a szovjeteknek koalíciójuk erejét. A célpontnak kiszemelt Drezdában akkor már több mint egymillió ember – közülük félmillió sziléziai menekült – zsúfolódott össze, de különösebb hadászati jelentőséggel nem bírt, és iparilag sem volt olyan fontos központ, mint feltételezték, a támadás ráadásul nem is a vasúti csomópontokra és az ipari létesítményekre összpontosult.
Drezda elpusztítása sokak szerint egyszerű terrorbombázás volt: válasz az 1940-es, a levegőben megvívott angliai csata alatti német bombázásokra, amelyek során a Luftwaffe csak Londonban 12 ezer ember halálát okozta és porig rombolta Coventryt, valamint arra, hogy Londonra még ekkor is hullottak a német V-1 és V-2 rakéták.
Az első hullámban, február 13-án éjszaka 22 óra 13 perc és 22 óra 21 perc között 244 Lancaster típusú angol bombázó a belváros háromszor öt kilométeres nagyságú területét vette célba, a legsűrűbben lakott kerületekre és a leghíresebb épületekre szórták a robbanó- és gyújtóbombákat.
Az emberek hiába menekültek az óvóhelyekre, amelyekből egyébként is kevés volt, az összpontosított támadás mindent lángba borított. Három órával később, amikor a túlélők előmerészkedtek és megkezdődött a mentés, egy újabb, immár 529 bombázó erődből álló hullám zúdult a városra, a brit légierő hivatalos adatok szerint a két támadásban összesen 2659 tonna robbanó- és gyújtóbombát dobott le.
A rémálom nem ért véget, február 14-én délben 316 amerikai B-17 típusú bombázó további 771 tonna bombát szórt le a lángoló pokollá változott városra. A támadásban 431 gép vett részt, de a többi elvétette a célt.
Az áldozatok számát illetően ma is csak becslések vannak. Bizonyíthatóan legkevesebb 25 ezer ember égett el, fulladt meg az óvóhelyeken, de vannak olyan becslések, amelyek a számot ennél jóval nagyobbra teszik.
A város központjában mintegy hat négyzetkilométernyi területen az épületek 90 százaléka megsemmisült, súlyosan károsodtak az egyedülállóan szép barokk épületek, a Zwinger, a Semperoper, a fejedelmi kastély és a Frauenkirche is, amely még két napig állt, s csak akkor omlott össze.
A harcok elcsitulta után a Zwingert és a Semperopert újjáépítették, de a Frauenkirche, az egyik legszebb és legmonumentálisabb német protestáns templom, amelynek kupolája uralta Drezda látképét, az NDK évtizedeiben háborús mementóként romokban hevert.
A templomot a német újraegyesítés után, tizenegy év alatt építették újjá, s hat évtizeddel lebombázása után, 2005 októberében szentelték ismét fel. Jelképes módon a 90 méter magas kupolát díszítő keresztet az angol Alan Smith készítette, akinek édesapja részt vett Drezda lebombázásában. Drezdát és Coventryt a megbékélés jegyében évtizedek óta testvérvárosi kapcsolatok fűzik egymáshoz.
A drezdai légitámadásról az első német film csak 2005-ben készült, melodramatikus szerelmi háromszög köré fűzve fel az eseményeket. A város elpusztításának át- és túlélője volt az amerikai író, Kurt Vonnegut is, aki életének egyik legmeghatározóbb élményét Az ötös számú vágóhíd című regényében írta meg.
A bombázás megítélése ma is hadtörténeti és erkölcsi viták középpontja, az azonban bizonyos, hogy hatása nem felelt meg a várakozásoknak, a közvélemény szemében az értelmetlen háborús pusztítás intő példája lett.
(nemzeti.net – elemi.hu – Szent Korona Rádió)