Valójában kit ábrázol Todd Phillips Jokere? Nem mást, mint saját magamat. Én vagyok ez a szeretetre vágyó, gyökereit vesztett senki, ez a mindenki által vállalhatatlannak tartott bolond, ez a más szemével klinikai esetnek és érinthetetlen leprásnak mutatkozó száműzött, aki a rend kollektíve éltetett látszatának jóhiszemű fenntartása érdekében konstans önmegtagadással gyötri magát.
Sokáig nem terveztem kritikát csinálni a Jokerről. Nem igazán sikerült megfejtenem ennek az alapvetően remekül elkészített és sokféle értelmezésnek teret engedő alkotásnak az üzenetét, majd megértenem a vele kapcsolatban felmerülő reakciókat. Egyfelől ott van maga film, ami összességében és a felszínen egy ellenmegvalósítási folyamatot ír le, az elit vagy a gazdagok elleni lázadásra buzdít, és úgy ábrázolja a gyilkosságokat, hogy azok elfogathatónak, jogosnak, megérdemeltnek tűnjenek. Nehéz lenne az alkotás ezen oldalát pozitívumként értelmezni. Másfelől azonban ott van az amerikai liberális értelmiség, akiknek a mű láttán valamilyen oknál fogva egyből beriasztott a hiperérzékeny nácimérő műszerük, és leginkább „erőszakra buzdító” jellege miatt befolyásos lapjaikban negatív kritikák áradatával kezdték el bombázni a Jokert – ami meglehetősen álszent és komolyan vehetetlen, ha megvizsgáljuk, mennyi erőszak ömlik az emberre nap mint nap a tévéből.
Amikor a felforgatás ügyeletes ügyvivőinek nagyon nem tetszik valami, akkor általában joggal merül fel az emberben a gyanú, hogy az adott alkotásban elhangzott valamiféle igazságmorzsa, amit az újságírók és, ne feledjük, az újságírók különféle érdekeket képviselő megrendelői szeretnének minél hamarabb és minél alaposabban eltussolni. De miféle igazságról van itt szó? Míg néhány napja bizonyos okok folytán meg nem látogattam egy igencsak lehangoló helységet, a munkaügyi központnak nevezett segélyosztó intézményt, magam sem láttam tisztán a nyilvánvalót. Amikor, mint ahogy az az ilyen közintézményekben túlontúl megszokott, hosszas várakozás után végre felvillant a sorszámom, egy negyvenes csinos nő fogadott az irodájában, aki tekintetével, gesztusaival, lekezelő beszólásaival cseppet sem igyekezett leplezni azok iránti mérhetetlen megvetését, akik az asztalához ülnek. A szemében én is csak egy notórius munkakerülőnek, egy lecsúszott egzisztenciának, egy beilleszkedni képtelen és tehetségtelen lúzernek tűntem, a társadalom hasznavehetetlen söpredékének, aki határozott célok és elképzelések nélkül tengeti értelmetlen és a lesajnáló legyintésen kívül semmi másra nem érdemes mindennapjait.
És ahogy el-elakadó, rövid és szemlátomást érdektelen válaszaimat követően ezt a pökhendisége folytán egészen megcsúnyult nőt unottan, a belém fojtott szó miatt kissé feszengve hallgattam, és apró elszólásaiból eltorzult világszemléletét igyekeztem rekonstruálni ebben az önkéntelenül szégyenérzetet keltő helyzetben, rám tört a felismerés, hogy az igazat megvallva… tulajdonképpen… én vagyok Joker!
Én vagyok ez titkon valahová beilleszkedni vágyó, de a rendszerbe sehova sem illő, és beilleni igazán nem is akaró bohóc; én vagyok ez a két ujjal felhúzott, erőltetett, polgári mosoly, ha bemegyek az értelmetlen munkahelyemre, vagy járókelőkkel találkozom a városban; én vagyok ez a sok színben táncoló, befestett arc, amikor egy tettetésből érdeklődő látásból ismerősnek kell elmagyaráznom a filozófia vagy a vallás figyelemre érdemes voltát, és a szellemi élet mindent előző fontosságát. Én vagyok ez a még mindig anyjával lakó, nőtlen, az anyagi prosperálást más ügyek mögé helyező vesztes, akinek a tevékenysége iránt messzemenő értetlenséget és közönyt mutató emberek undorral vegyes szánakozásának kereszttüzén kell nap mint nap átverekednie. Én vagyok ez a szeretetre vágyó senki, ez a mindenki által vállalhatatlannak tartott bolond, ez a más szemével klinikai esetnek és érinthetetlen leprásnak mutatkozó száműzött, aki a rend kollektíve éltetett látszatának jóhiszemű fenntartása érdekében konstans önmegtagadással gyötri magát.
Szóval milyen igazságot is fogalmaz meg a rendező Todd Philips? Azt mondja el, hogyan érzi magát a mai ember a mai társadalomban. Így. Ilyen nyomorultként. A rendező azt mondja el, ami van, és ez az, ami Pulitzer-díjas sztárírnokoknak fáj. Mert nem az afrikai árvagyerekek, a harlemi gettókban nevelkedett „ártatlan” gengszternövendékek vagy a hetente nemet cserélők közvetlenül nem túl sokakat érintő mindennapos problémáival foglalkozik, hanem azzal az általános életérzéssel, ami a modern civilizációban majd minden ember sajátja. Az elhagyottság, a szeretetlenség, a kitaszítottság, a valami több hiányának szinte velünk született emóciójával. A többre hivatott, mégis folyamatosan elgáncsolt, a hétköznapi valóságon túliban hinni akaró, de abban egymaga hinni nem tudó ember tragédiájával.
A filmben Joker szemlátomást egy durva lelki betegségben szenved. Kényszeredetten hahotázik, bohóc létére nem érti a viccet, míg az ő „viccei” fájdalmasan gyatrák, mindemellett képzelődik és részben borzasztó családi hátteréből következően képtelen normális emberi kapcsolatokat kialakítani. Ne szépítsünk: fogyatékos. A filmben egy valóban patologikus esetet látunk, de ennek ellenére jó pár dologban mi is osztozunk vele. Talán nem is tudatos ez előttünk, de bizonyos értelemben, hozzá hasonlóan nekünk is sok-sok fogyatékossággal kell együtt élnünk. Vagy talán nem egy megromlott, istentelen, hagyományos értékektől megfosztott korszak kísértetlakói vagyunk? Nem egy önnön eredetéről megfeledkezett roncstársadalom névtelen tagjaiként tengődünk érdemi indítékok és szellemi célok nélkül? Nem az élet kiüresedettségét kegyes hazugságokkal és nagy adag giccsel elfedő „late-night show-k” tudatlan rászedettjei vagyunk? Mi ez, ha nem az unalomig szajkózott „hátrányos helyzet” egy olyan meghatározása, amely univerzális jellegéből adódóan minden másnál több figyelmet érdemelne?
Joker ebben a filmben nem annyira magának Batmannek az ellensége, mint inkább annak a ma olyannyira divatos mézes-mázas szuperhős-kultusznak, ami elhiteti gyerekkel és felnőttel egyaránt, hogy a mai, lepukkant, ideológiai és fizikai szeméthegytől bűzlő társadalomban vannak és lehetnek még igazi hősök. Nos, nincsenek hősök… hogyan is lehetnének, ha egyszer éppen a rendszer az, aki nem kívánja felbukkanásukat, ha éppen a rendszer az, aki csírájában elfojt vagy félresiklat minden ilyen pozitív próbálkozást. Butaság lenne, mint ahogy ezt némileg a film sugallja, mindezt pusztán a gazdagok nyakába varrni. Itt valami többről van szó, még ha tudjuk is, hogy mérhetetlen felelősség terheli azt a csupán néhány, nem éppen nemes céljairól híres személyt, akik az emberiség összvagyonának nagy szelete felett rendelkeznek. A Joker az én olvasatomban a tradíciót vesztett ember nyomoráról szól, legyen az nemes vagy nemtelen, pénzes vagy nincstelen. A kíméletlenül ledózerolt szentélyek és templomok helyére épített, groteszk tanokat hirdető plázapaloták már réges-rég bekövetkezett disztópiájában ugyanis a modernitás átkában mindenki egyaránt részesül. És ha a főszereplő bizarr, kétségbeesettségből fakadó, gaztettekbe torkolló kitörési kísérleteit nem is tekinthetjük példamutatónak, az alkotás jól érzékelteti, mennyire így van, hogy a jelenlegi civilizáció elenyésző kivételtől eltekintve csak lefelé hagyja nyitva az utat a szabadságot és az önkiteljesedést ösztönösen igenlő, de azt ebben az elkorcsosult világban csak botladozva képviselő, embervoltát minden egyes kudarcnál egyre inkább maga mögött hagyó egyén előtt.
Bajos lenne, ha mindebből arra a következtetésre jutnánk, mint a világszerte kirobbanó zavargások és tüntetések bohócmaszkban randalírozó résztvevői, miszerint minderre a megoldás egyedül az anarchia lehet. A Joker által bejárt meredeken leejtő ösvény, akkor is, ha kezdeti helyzetével azonosulni tudunk, a valódi önkiteljesedés paródiája. A felszabadulás homályos vágyának egy elhibázott és a kilátástalan felállásból adódóan borítékolt végkifejlete. A tudatlan ember félmegoldása, aki a káosz kirobbantásán és az egy pontig akár még jogosnak is mondható másokra mutogatáson kívül nem képes érdemi alternatívát felmutatni a felismert problémára. Nem képes pillanatnyi elégedetlenségét magasabb rendű célok igenlésévé transzformálni, és felismerni, hogy a hagyomány nyomokban ma is felfedezhető értékeinek fénye még korunkban is képes lehet eloszlatni az egész földet sűrű felhőkkel beárnyékoló kétségbeesés fenyegető jelenlétét. Ezért lesz végső soron, a válság húsba vágó tényének tudatosítása ellenére mégiscsak követhetetlen elárvult pillanataink és földbe taposott kibontakozási kísérleteink örök reprezentánsa, a Joker.
(Médiavadász – Szent Korona Rádió)