Nem egy klasszikus filmkritikai elemzést olvashatnak Barcsa-Turner Gábor tollából, hanem sokkal inkább egy eszmei értelmezési keretet.
Az HBO, Csernobil című filmsorozata hatalmas sikert aratott: minden társadalmi rétegben, politikai hovatartozástól függetlenül, mindenhonnan érkeztek az elismerések. Csak néhány nyugati tolta túl a politikai korrektség biciklijét és olyan nevetséges módon kötött bele az alkotásba, miszerint „miért nem szerepelnek benne négerek?!”. A filmről számos jó és kevésbé jó kritika is napvilágot látott, főleg az alkotás minőségét, hitelességét, hangulatát, képi világát dicsérve. Én egy új megközelítésből, eszmei alapon közelíteném meg a témát.
Tömören és röviden kijelenthetjük, hogy egy kiváló antikommunista filmet látunk a vásznon. A sorozat tökéletesen bemutatja, hogy milyen egy kommunista államban élni, milyen pusztítást végzett az agyakban ez a gyilkos eszme és milyen kontraszelektált vezetés jött létre. Ahol egy világméretű katasztrófa közepén megfenyegethet egy cipőgyári munkásból lett állami vezető egy tudóst, ahol az ügy eltussolása a legfontosabb szempont még akkor is, amikor egyértelmű, hogy rengetegen fognak meghalni és egyébként ez a saját országát sújtja a legjobban. Jól látható, hogy a túlontúl központosított, kézivezérelt, mindenkit megfigyeltető rendszer egy idő után a hierarchikus rendszerek előnyét, a gyors döntéshozatalt veszti el. Ellenhierarchiáról beszélhetünk, ahol a vezetőkben semmi valódi tekintély nincs jelen a szellem hiányából fakadóan. Mindenki fél és mentené a pozícióját, ezért az információáramlás is nemhogy lassú, hanem akadályozott is (ezért is történhetett meg a tragédia). A felelősség áthárítása is maximumon pörög. Ha fel is ébred valakiben a lelkiismeret, akkor sem tud sokat tenni, csak úgy, ha komolyabb szintekről van szövetségese, de mindenképpen megtorlás jár a „lázadásáért”.
A filmben megjelenő karakterek is kiválóan ábrázoltak: a rendszer felé közönyös, ám naiv munkások, a lelkiismeretes vagy éppen az őrült tudós. A megfélemlített beosztottak. A KGB-s. A pártember. A vén trotty ideológus veterán. Az érzelmes fiatal és az a szerelmes páros, akik csak boldogok akartak lenni, mert az ő szintjükről a rendszer megváltozhatatlannak tűnik. A film kiválóan bemutatja, hogy a kommunizmus is egyfajta „vallás”, ahol a párt az „Isten”, és a „szentek közösségét” Leninék alkotják. (Az erőmű neve is amúgy Lenin volt.)
Amikor szakmai alapon kellene döntést hozni,
akkor az öreg „partizán” felmondja a kommunista leckét
és felhívja mindenki figyelmét Leninre.
A történelmi jellegből fakadó probléma, hogy a legtöbb ember nem tud elvonatkoztatni a formától, az időtől és a helyszíntől. Sokan azt hiszik, hogy ez a berendezkedés a kommunizmus sajátja, a szovjet blokkban volt csak tapasztalható, ráadásul a Szovjetunió már felbomlott, tehát rég volt, amit látunk, az csak történelem. Legfeljebb hozzáteszik, hogy Észak-Korea, Kína és egy-két állam működhet még hasonlóan, de a csodás liberalizált nyugaton ez nem így van. Azonban tévednek. Ez a fajta szemlélet a liberalizmusban is megtalálható, sőt, a tévesen értelmezett jobboldaliságban is, az ellenbaloldali formáknál, természetesen azért, mert ez ivódott már bele generációkon át a tömegekbe, ez lett a meghatározó.
A szűklátókörűség, az alacsony emberi minőség jelenléte és prosperálása valóság. A liberalizmus ugyanolyan kontraszelektált, mint amilyen volt a kommunizmus. Ott a munkás származás volt a fő szempont, a liberalizmusban pedig a polkorrektség, vagy éppen a modern ember definiálhatatlan semmilyensége. Ha például valaki magasabb identitású, akkor a liberalizmus is ugyanúgy kicsinálja őt, mint egy kommunsita hatalom. Lehet nem a fekete autó viszi el, de a cég „HR”-ese átnézve a facebook-adatlapját gyorsan jelzi a főnöknek, hogy megbízhatatlan elem van a rendszerben. Komolyabb esetben, a médiában, a fő tanítóhivatalban bemondják, hogy „fasiszta” az illető, aki reggelire gyerekeket eszik. A liberalizmusban csak a liberálisok szabadok, a kommunizmusban pedig a hithű kommunisták se nagyon. Talán ennyi a különbség.
Aztán ott van az állítólagos jobboldalon, több nemzeti oldali szervezetnél is jelenlévő fűnyíró elv. Hiába mondják sokan magukat antidemokratának és egy hierarchikus rendszer hívének, ha ők is hisznek az egyenlőségben. Ugyanis az egyenlőség okozza a legnagyobb rabságot: ahol mindenkinek ugyanannyi joga és kötelezettsége van, ott nincs rend. Az organicitás pont abban áll, hogy mindenki a maga szintjének megfelelő pozíciót tölti be és ennek függvénye mind a jogosultsága, mind a kötelezettsége. Egy organikus rendszerben mindenki a helyén van, illetve van lehetősége emelkedni. Egy olyan rendszer, amiben az automatizmusok kerülnek túlsúlyba, ahol az egyenragúság van hangsúlyozva (csak nem osztály, hanem mondjuk nemzeti hovatartozás szintjén), ahol a valódi szellemi tekintélyeket kiiktatják és partikuláris igazságot kerülnek hangoztatásra a teljesség helyett, az is egyfajta kommunizmus. Az osztály szót lecserélni a nemzeti, nacionalista, vagy bármi egyéb, részleges identitás definíciójára tévedés. Hiba lenne pusztán vallási alapon, vagy éppen például csak a normális szexuális orientáltság védelmére felépíteni egy rendszert. Az is hibás elképzelés, hogy mondjuk elég csak államformát váltani, hiszen a nevében benne van, hogy „forma”. A minőségek számítanak igazán. Az identitások összességének együttes figyelembevételére van szükség, csak így lehetne újjáépíteni egy organikus, valóban hierarchikus társadalmat. A normalitás pont abban áll, hogy egy egészet alkot, nem hiányozhat semmilyen összetevője.
Messzire kalandoztam a konkrét sorozattól, de ettől is jó a HBO „Csernobil” sorozata, hogy ilyen gondolatok megfogalmazására is alkalmas a film megnézése, és ha már elgondolkozunk a kommunizmuson és képesek vagyunk azt fentről és jobbról kritizálni, akkor már érdemes volt megnézni.
(Barcsa-Turner Gábor – Egy harcos gondolata – Szent Korona Rádió)