péntek, szeptember 5, 2025
13 C
Budapest
Rock
Kalapács és az Akusztika - Fagyott világ
Klasszikus
Marin Marais - Marche Tartare, IV.55

Nyitray György: A Szigeten – Macsói Béla felkoncolása

A táj üres volt. Az út mellett az őszutó felkarcolt táblái feketélltek ritkásan. A szántóföldek nagyobb része bozótos parlag. Túl a folyón a Budai-hegyek oldalán lombtalan erdők kopasz gallyai meredeztek. Egy szekér elakadt Szent András sarában. Reggel még keményre fagyott a föld teteje, ami délutánra izzadva megpuhult. A szekeres bízva bíztatta a lovait: gyí te! Az Isten rohasszon meg, gyí! A szekér már tengelyig állt a sárban. A lovak feszülő inakkal taposták a sarat. Az ostorcsapások záporoztak a hátukra, még sem bírták kiszabadítani a kerekest. A szekeres megvakarta a fejét, és kicuppogott a sárból. Vörös képpel elbúsultan káromkodott. A távolban lovasok tűntek fel… A pesti hadiúton bársonydolmányos urak tűntek fel. Hárman. Az őszi szél a lovak sörényét az Alföld felől a Duna felé borzolta. A tompa fényben ragyogott rajtuk a sok aranylánc, süvegükön az ékes kő. Az út mocska szürkén ült meg a láncok hajlataiban, a bársony barázdáiban, a míves fegyverek markolatában. A szekeres az égi felhőkre pillantott. Szürkék voltak, és sötétek. A lefelé bicsakló nap vérszín pirosat festett mindenhová. A közeledő lovak patája ökölnyi darabokban szórták maguk után a saras földet. Ott közeledtek, ahol az út szélén a keményen kerülhető volt a sár. Az egyik lovas ötvenéves forma, szürke állú vékony ember volt. A két szemöldöke mögött mély ránc, vagy vágás. Középen egy huszonéves zömök fiatalember lovagolt. A sort egy kerek képű, malac szemű félig sáros pufók férfi zárta.

-Beragadtál jóember? – szólalt meg a középső fiatal, ahogy a szekérhez értek. Az ostorával nyugatra mutatott: a hegyek mögött kegyetlen vihar terjedez. – Hamarosan ideér… A szekeres levette a báránybőr süvegét és szégyenkezve pislogott körbe. Majd nagy nehezen megszólalt: Adjon az Isten jó napot! Az is bolond, aki ilyen időben lisztet küld az egyik helyről a másikra.

-Inkább a liszt vesszen el, mint az ember és a jószág. – mondta az ifjú úr. Hová szállítod a zsákjaidat?

-Csak ide a szigeti apácák kolostorába uram. Jófajta liszt ez, Isten szolgáinak való. Nem szeretném elveszejteni…

-Hát akkor ne kínozd azokat a szegény párákat jóember! Várd meg békével, amig egy másik szekér erre nem jön, nekünk sajnos sietős a dolgunk.

-De éppen ez az uram, ilyenkor senki sem indul útnak. Itt van már a nyakunkon a korai tél. A levelek rögtön lehullottak. Nem kérhetem, hogy segítsenek, de ha itt maradnának, akkor könnyen elszaladhatnék a közeli révhez, egy kis segítségért.

-Mink ugyan nem azért vagyunk, hogy a te szekeredre vigyázzunk! – mordult az idősebbik a szekeresre. A súlyos aranyak csak úgy zörögtek a testén, ahogy a tüdeje kieresztette a hangokat. – Hanem úgyis egy felé megyünk. Engedelmeddel hercegem… – majd a lováról szállva nekiveselkedett a szekér oldalának. A fiatalabbik bólintott, és a kövér képű is leszállt a lováról. A szíjak meglazultak, a nehéz ruhák lekerültek. A szegény szekeres tudta hogy urakkal találkozott, de hogy mekkorákkal csak éppen próbálta kitalálni. Az igás lovakon nedves sávot húzott újra az ostor. A szekér beragadt kereke újra elfordult egyet. Majd még egyet. A távolban két nyárfa mögött tanyázott a rév. Elkezdett közeledni a sárosak felé.

A hidas lassan imbolygott a szekér és a lovak alatt. A gazdáik a jószágok fejénél álltak, és nyugtatták őket. A vitézek szerelmes szavakat suttogtak az állatok hegyessé merevedett fülébe. Jól esett nekik a gazdáik gondoskodása. A szekeres odaoldalgott az ifjú úrhoz. Megsimogatta a remek, izmos, éjfekete lovát, majd a gazdához szólt csendben, halkan: köszönöm Béla herceg!

-Honnan tudod, hogy ki vagyok? – fordult oda Béla király unokája a szekereshez.

-Rögtön felismertelek én téged uram…

A Duna parton már ott sorakozott a szigeti nép a hidas jöttére. Tíz testőr a királyi piros-fehérben ezüst hegyű lándzsával őrködött a part kiszállóján. A levegőben túlélő legyek keringőztek bágyadtan. A királyi palota pirosra festett bádogtornyai meredeztek a kőrisfák felett. A legmagasabb fokán ott lengedezett az Árpádok zászlaja.

-Helyet! Helyet! A testőrök a lándzsanyéllel verték vissza a bámészkodó tömeget. Jobbágy, pap, asszony egyformán kapott. Két révész a parton csáklyát akasztott a hidasba. Hullám loccsant a kavicsos parton. A dereglye nekik ütődött. Az egyik révész öles pallót fektetett hídként a partra. Lovasok lassan vezették le a jószágaikat. Utoljára a lisztes szekér gördült le róla. A herceg már nem ült fel a lovára. Csak kőhajításnyira volt a klastrom, amit a nagyapja építtetett a legkisebb lányának.

A tatár megtanította a magyarokat, hogy vastagon rakják a falakat. Béla megkerülte a kerítést, elsétált a hátsó nagykapuhoz, és megrántotta a csengőt. Az egyik apáca abbahagyta a munkáját, amivel a konyha környékén bízták meg, és sietve áthaladt az udvaron a megvasalt tölgyfakapuhoz. De a kapu nem nyílott meg a herceg előtt, csak egy kis lyuk rajta. A királyi sarj csak egy ráncos kék szemet látott mögötte.

-Várakozzál itten! – mondta barátságtalanul a kék szempár, majd a kis lyuk kattanva bezárult. Hosszú csend következett. Béla tanácstalanul nézett a lemaradt csatlósaira. Aztán csengetést lehetett hallani a távolban. Talán a domonkos fráterek házában csengettek. Hosszadalmas csend következett újra. A délután kezdett megsűrűsödni, és a közelgő alkonyat lassan lopakodott elő a Duna felől. A Budai-hegyek felől vadászkürt tompa hangja hallatszott. A kőfal sarkánál egy barát jelent meg. Zömök, alacsony ember volt. Borjúszájú csodálkozó szemű. Béla herceg nem sok jóságot érzett benne. Mégis odaköszönt Isten emberének illendőség szerint: Laudétur Jézusz Krisztusz!

-In eternum ámen – mormolta válaszul a barát. – Kövessél kérlek! – Hajolt meg alázatosan. Mikor a másik kapuhoz értek, az ég már dörgött, és nagy cseppek csapódtak a kezükre, ahogy betaszították a megvasalt ajtót. Az udvar közepén egy kút állott. Elsétáltak mellette, majd végighaladtak a tornácon. A barát egy szobába vezette Béla herceget, abba amelyik a királyterem mellett volt. A szoba téglával volt kirakva. Előtte súrolhatták, mert még nedvesek voltak. Béla körülpillantott. Nem volt ott semmi bútor, csak egy vasablak ami a falból nyílt, és a szemközt egy életnagyságú feszület. Középen kerek üresség. A vasrácsos ablakot a másik oldalról egy fekete kárpit takarta el. Ekkor a barát elköszönt a hercegtől, majd a kárpit félrecsúszott. A rostély mögül elkerült Margit apáca arca. A herceg nehezen ismerte meg a húgát. Az apácaruha teljesen más külsőt kölcsönzött neki, mint amire Béla emlékezett. Széles arcán szinte lötyögött a bőr. Az arca sárga volt, apró szeme betegesen nedves. Látszott rajta, hogy megviselte az apáca lét, a szigorú regula.

-Ha egy apáca hív, olyan mintha a halál hívna fivérem. – Margit hangja rekedtesen hangzott a vasrácson túlról.

-Kimért ideje van mindenkinek itt a földön. – Béla herceg hamiskásan elmosolyodott. Olyan volt neki a tulajdon testvére, mint a bezárt láda. Bizonyos volt benne, hogy Margit rejteget valamit. A nő a szemét lesütve hallgatott. Azután nagy sokára megszólalt:

-Mikor akarsz végre király lenni Béla? Ha te ülnél a trónon, nem ez a kölyök László, akkor talán méltósággal férjhez adhatnál egy másik királyhoz…

-Minden ember akar valamit, amije nincs. Vajon én vagyok-e az oka, hogy nem a kívánságod szerint történtek eddig a dolgok? A nagyapánk már két éve halott, és Istvánt is megmérgezték az ellenlábasai. László következett a sorban, nem pedig én, még ha sokan úgy is gondolják, hogy én lennék az alkalmasabb. Elég volt a viszályból. Ne öljön többé magyar magyart.

-Ha nem csak a templomban volnánk keresztények, hanem a templomon kívül is, bizony békességben élhetnénk. Ám szembe velünk Ottokár, hátunkban a tatár. Az országnak férfi uralkodóra van szüksége, nem egy taknyos tízévesre Béla.

-A nemzet sorsa válságos. Évek óta gyengítik az átkos harcok. A tatárok szeme folyton rajtunk forog, és érzem hogy újra eljönnek majd. Az egyház azt kívánja, hogy békében éljünk egymással. De úgy gondolom nem ezért üzentél értem…

-Nem ezért – fakadt ki fájdalmasan Margit. Légy óvatos kérlek! Kőszegi Henrik rád feni a fogát, mióta sértetten visszatért Ottokár udvarából. Nem felejtette el, hogy otthagytad a szegi csatában. Azt állítja a te kezed volt a koronázása után a kölyök elrablásában. Kun Erzsébet nagy szövetségese.

-Mi az emlékezés? Batyu. Haszontalan ringy-rongy tarisznya. Ha Henrik neheztel rám, hát majd tisztázom vele. Jól bántak vele István fogságában. A haja szála sem görbült. – Ezt mondva Béla kissé elfordult. A mozdulatából látszott, hogy befejezettnek tekintette a beszélgetést. Margit felvonta a szemöldökét, felemelte a két tenyerét, és búcsút bólintott.

A levegő is erőt lehelt, ahogy Béla mögött becsukódott a klastrom nehéz kapuja. Az út sáros volt. A zivatar cseppjei ragyogtak minden fűszálon az út mellett. A kelő holdfényben tükrökként csillogtak az apró tócsák. A csatlósok csatlakoztak Bélához, a kastély felé vezető úton. Némán hallgatott mindenki. Csak az apácazárda harangja kongatta az elmúlást. A királyi testőrök nagyot koppantottak a lándzsa nyelével a kövön, ahogy Béla elhaladt mellettük. A csatlósok az istálló felé vették az irányt, csak a herceg ment be a kastélyba. A cselédek – fiatal lányok – gyertyatartókban gyújtottak világot. A falra vetődő világosságnál mindenféle fegyver csillogott. A fal teljesen tele volt szépen gondozott fegyverekkel. Dárdák, kardok, íjak, pajzsok. A hosszú tölgyfaasztal mellett a sarokban pohárszék. Béla odalépett, és egy ezüstözött kupában bort töltött magának. A cselédek a gyertyákról tüzet gyújtottak a kandallóba. A meleg lassan átjárta a lovagtermet, a tűz álmosítóan pattogott a füstlyuk alatt. Az asztal egy része meg volt terítve. Ezüst tányéron csontok fehérlettek. Az egyik cseléd elvette a tányért, egy másik pedig egy újat tett a helyébe. Béla vágott egy darabot a friss pecsenyéből, mellé a tőrével egy karéj cipót kanyarintott. Akkorát harapott, hogy szinte fuldoklott belé. Kintről lépések hallatszottak, megvasalt csizmák kopogtak a kemény kövön. Az ajtó megnyikkant. A félfa alá egy sötét árnyék közeledett kívülről. Kőszegi Henrik volt az. A vadászatból tért meg. A szeme a meglepettségtől a plafonig futott, ahogy meglátta azt, aki miatt évekkel azelőtt fogságba került. Béla herceg szájában is megállt a falat. Elbámulva nézte, mennyire megőszült az, akivel egykoron együtt küzdöttek V. István ellen. Henrik arcán mindkét oldalon mély ráncok keletkeztek. Szeme is e barázdák közé süppedt. Bajuszát, mintha úgy ragasztották volna fel, nagy volt az arcához képest, és viaszolt. Béla arcán két piros folt jelent meg, és remegni kezdett a keze. Henrik mögött páran még beléptek a terembe. A félhomály elrejtette őket, de a herceg tudta: nem az ő csatlósai érkeztek meg.

-Szinte nem is emlékszem már, mikor láttalak utoljára Béla herceg. – Henrik keze a kardjára simult, ahogy peckesen közelebb lépett a pecsenyét falatozóhoz. Az asztal még köztük volt. – Még láttalak elnyargalni a hegyek felé, ott az ütközetben, amikor a nagybátyád serege bekerített minket.

-Úgy nézel rám Henrik, mintha az ördögöt láttad volna onnan elnyargalni. Hiába csodálkozol most. Együtt fosztogattuk István területeit. Dőzsöltünk, loptunk, nyakig éltünk a vidám rondaságokban. Ha rossz is a hírem köztetek nem rosszabb saját magamnál.

Henrik mosolyogva kerülte meg az asztalt.

-Jobb-e most az étvágyad, mint akkor volt macsói herceg? – Kőszegi kardja visítva siklott ki a hüvelyéből, és nagy árkot húzott az asztalra, ahogy lecsapott. A herceg egy macska ügyességével kerülte ki a halálos csapást, és a tőrével megsebezte Henrik combját. Az fájdalmában felüvöltött. Ekkor Henrik emberei körbevették, és szinte egyszerre rávetették magukat. A herceg még hallotta, ahogy a csatlósai a bezárt lovagterem ajtaját döngetik, majd ütéseket, és vasakat érzett a földre boruló testében.

Az eső már rég elhallgatott. Holdvilág fehérítette az apácaklastrom vasrácsos ablakait. Margit édes szendergésében a holdfény olybá tűnt neki, mintha már felkelt volna a nap. Egy férfi arca derengett fel neki. Szőke hajú, fekete szeme már messziről mosolygott rá. A szép álom szinte bűbájos volt, de nagyon távoli ott az apró hideg cellában. Ám Margit ijedten felugrott, ahogy valaki dörömbölni kezdett a klastrom nagy vasalt kapuján. Egy férfi vastag érdes hangja hallatszott a magasan rakott falon túlról: a fejedelemasszonyt hívjátok a priorisszát, és Margit kisasszonyt! Szörnyű dolog történt a kastélyban…n túlról: a fejedelemasszonyt hívjeker

Jegyzetek:

Béla macsói hercegről viszonylag sokat tudunk, ám a haláláról, és annak körülményeiről a legtöbbet. IV. Béla unokája III. Rasztiszláv kijevi fejedelem és Árpádházi Anna gyermekeként látta meg a napvilágot valamikor a tatárjárás után körülbelül nyolc évvel. IV. Béla és a fia V.István hatalmi harcaiban az idősödő királyt támogatta nagybátyja ellen. 1272 november közepén a Nyulak szigetén szóváltásban keveredett Kőszegi Henrikkel, aki árulónak nevezte, és többedmagával felkoncolta az ifjú macsói herceget. Álljon itt egy rövid korabeli leírás a történtekről:

Ily alkalommal történt, hogy a királyi udvar kegyében álló Németujvári Henrik az ifjú macsói herczeget Bélát a király ellen forralt árulás vádjával illette, s az erre következett heves szóvita közben kardot rántva úgy összevagdalta, hogy teste darabjait testvére Margit s unokahúga Erzsébet apáczák alig birták összeszedni, kit is aztán nagy siralom közt temettek el az ottani monostorban.”  (Szabó Károly: Kun László)

Kőszegi Henrik brutális cselekedete nagyban hozzájárult az Árpádház férfi ágának a kihalásához. Béla herceg 1915-ig a nagynénjéről Szent Margitról (aki nem azonos a történetben felbukkanó Margittal – Ny.Gy.) elnevezett szigeten pihent, amíg fel nem tárták a sírját. Ennek a jelentősége abban leledzik, hogy az Árpádok közül eddig csak III. Béla földi maradványait sikerült megtalálni. Ezek után a csontok a Magyar Tudományos Akadémia Embertani Intézetébe kerültek, ahol újabb nyolcvan évig egy dobozban pihentek. Béla herceg földi maradványai sokszor tűntek el sok időre, ám a története velünk maradt…

Írásom elkészítésében segítségemre volt a Magyar Természettudományi Múzeum blogja: https://mttmuzeum.blog.hu/2018/12/17/80_ev_utan_kerultek_elo_az_arpad-hazi_herceg_elveszettnek_hitt_csontmaradvanyai

valamint Gárdonyi Géza: Isten rabjai c. regénye.

Nyitray György

Legfrissebb

Véleménydiktatúra: Itt az antiszemitizmus-bejelentő app

Házmester applikációval jelentkezett a kiválasztott nép. A Report It...

Már a Google is Izrael propagandáját terjeszti

A Google 45 millió dolláros kampányba kezdett, melynek célja,...

Nem jó ötlet innentől Burkina Fasoban kiélni a devianciát

Burkina Faso is kriminalizálja a homoszexualitást. Az afrikai országok...

A Kanári-szigetek felé tartó afrikai migránsok 72 társukat gyilkolták le a csónakban

A Kanári-szigetek felé vették az irányt az afrikai migránsok,...

Budapesten találtak rá annak a nőnek a holttestére, akit 15 éve kerestek a hatóságok

Tizenöt év után találhatták meg egy eltűnt nő maradványait...

Kategóriák

Véleménydiktatúra: Itt az antiszemitizmus-bejelentő app

Házmester applikációval jelentkezett a kiválasztott nép. A Report It...

Már a Google is Izrael propagandáját terjeszti

A Google 45 millió dolláros kampányba kezdett, melynek célja,...

Nem jó ötlet innentől Burkina Fasoban kiélni a devianciát

Burkina Faso is kriminalizálja a homoszexualitást. Az afrikai országok...

A Kanári-szigetek felé tartó afrikai migránsok 72 társukat gyilkolták le a csónakban

A Kanári-szigetek felé vették az irányt az afrikai migránsok,...

Budapesten találtak rá annak a nőnek a holttestére, akit 15 éve kerestek a hatóságok

Tizenöt év után találhatták meg egy eltűnt nő maradványait...

Belgium is elismerné Palesztinát, és szankciókat vezet be Izrael ellen

Belgium szankciókat vezet be Izraellel szemben, mert belefáradt abba,...

Nyilvánosságra hozták az Epstein-akták egy részét

Az amerikai képviselőház kedden este közzétette a pedofil hálózatot...

Kapcsolódó cikkek

Rock
Kalapács és az Akusztika - Fagyott világ
Klasszikus
Marin Marais - Marche Tartare, IV.55