Lovagrendek a Magyar Királyságban

Hazánkban a keresztesháborúk idején alakultak meg az első lovagrendek, amelyek tagjai az olyan szokásos fogadalmak mellett, mint szegénység, az engedelmesség és a szüzesség, arra is kötelezték magukat, hogy egész életükben harcolni fognak az egyház ellenségei, vagyis a hitetlenek ellen…

Lovagrendek Magyarországon

A szerzetes lovagokat nem szentelték pappá, mert a feladatuk a harc és a vérontás volt, ám mivel Magyarország nem tartozott a keresztes háborúk legbuzgóbb részvevői közé, nálunk a lovagok nem háborúra készültek, hanem más feladatokat láttak el rendjeik megbízásából. A szervezetek belső felépítése ennek ellenére megegyezett a külhoni rendekével: a lovagokon kívül papok is szolgálhattak bennük, akik a többi szerzetes lelki gondozását végezték. Érdekes, hogy az első lovagnak általában Nagy Károly frank császárt tartják, pedig a lovagság intézményét nem ő, hanem Madarász Henrik német császár hozta létre, -éppen ellenünk- a magyarok hadjáratainak a megfékezésére. Az idők azonban gyorsan változtak, és hamarosan Magyarországnak is lovagkirálya lett, mégpedig I. István. A későbbi évszázadok során aztán nekünk is olyan híres lovagi uralkodóink lettek, mint László, III. Béla, II. András, Károly Róbert, Nagy Lajos, vagy éppen Hunyadi Mátyás.

A templomosok

Mind közül a leghíresebb lovagrend, a templomosok első képviselői II. Géza uralkodása alatt (1141-1162) érkeztek Magyarországra. 1169-ben pedig már a birtokukban volt a dalmáciai Vrána, amely a kedvező fekvése miatt a magyarországi templomos lovagok központja lett. A templomosoknak főként a mai Horvátország területén álltak rendházaik, de Győrött, Esztergomban, Székesfehérváron, és Budán is akadtak érdekeltségeik. 1217-ben a lovagok elkísérték II. András királyunkat az ötödik keresztes hadjáratra, ami után az uralkodó felvette a Jeruzsálem királya címet is.
Néhány évtizeddel később a lovagok a tragikus kimenetelű muhi csatában tüntették ki magukat a tatárok ellen vívott harcban. Az ütközetben szinte mindegyik odaveszett közöttük Jakab nagymester is. Azok, akik túlélték az ütközetet mindvégig IV. Béla mellett maradtak. Hősies helytállásukért bőséges jutalmat kaptak. A királyi adományoknak köszönhetően a lovagrend virágzásnak indult. A magyar történelemben az utolsó tettük Károly Róbert (1288-1342) trónra segítése volt. Bár Franciaországban ekkor már folyt ellenük a hírhedt per, Magyarországon a rend még teljesen birtokában volt javainak, hatalmának és kiváltságainak. Nem sokkal később azonban nálunk is perbe fogta őket az egyház, ám a magyarországi templomosok nem érzékelték milyen veszélyek leselkednek rájuk. A francia testvéreik alulmaradtak a Szentszék ellen, a magyar rendtagoknak azonban hajuk szála sem görbült. A lovagok a testvérrendjükbe a johannitákhoz léptek be, ahová a vagyonukat is magukkal vihették. Ám ahogyan világszerte, úgy nálunk is számos legenda kering még mindig a feloszlatott lovagrendről. Várakból kivezető titkos föld alatti folyosók, gondosan elrejtett kincsek, bizonyos társadalmi csoportok, szövevényes kapcsolatok adnak bőven munkát azoknak, akik igyekeznek felderíteni a templomosok rejtett történetét.

A johanniták

A Keresztelő Szent Jánosról elnevezett lovagrend szinte a megalakulásuk után azonnal kapcsolatba került hazánkkal. 1135-ben egy Petronilla nevezetű nemes hölgy házat vásárolt Jeruzsálemben, hogy a Szentföldre zarándokoló magyaroknak szállással szolgálhasson, és az adásvétel létrejöttében a johanniták segítettek neki. Viszonzásul a nemes hölgy a rend magyarországi megtelepedésénél segédkezett, méghozzá olyan sikeresen, hogy tizenkét évvel később II. Géza királyunk Esztergom mellett megalapította az első johannita rendházat, és bőségesen ellátta őket adományokkal is. Egy évszázad múlva pedig a lovagrendnek már 19 rendháza állt az országban. Tagjaik három osztályt alkottak: nemesi lovagok, papok, és fegyveres szolgák. Közölük a lovagok köpenyükön villásvégű keresztet viseltek, ami alapján a köznép csak kereszteseknek hívta őket. A rend a gyógyítás mellett a harcokból is kivette a részét. Ők is ott voltak Andrással a Szentföldön, szolgálták Nagy Lajost az itáliai hadjáratai során, Zsigmondot pedig a törökök ellen. De ott voltak Hunyadi János mellett is Nándorfehérváron. A törökök előretörésével azonban a rend élete is megváltozott. II. Szulejmán 1530-ban elfoglalta az addigi központjukat Rodosz szigetét, ezért át kellett települniük Máltára. Ma is használatos nevüket a Máltai Lovagrendet e sziget után kapták. A magyarországi rend 1576-ban szűnt meg. Több kísérlet után 1924-ben alakult meg újra a magyarországi tagozat, ám a háború után ezt is feloszlatták. 1984 óta működik újra a magyar Máltai Lovagrend, amely napjainkban főleg karitatív tevékenységéről ismert, noha nemzetközi szinten szoros kapcsolatot ápolnak politikai és gazdasági élet meghatározó személyeivel.

Kegyvesztett németek, eredeti magyarok

Miután András jó szolgálatát vette mind a templomos, mind a johannita lovagoknak, úgy gondolta, hogy a Szentföldről menekülni kényszerülő teuton rend hasonlóan hasznos lehet a számára. Azért telepítette le őket Erdély déli részén, a Barcaságban, hogy védelmezzék az országot a keleti betörések ellen. A lovagrend azonban hamarosan túllépte a hatáskörét, és elfelejtették, hogy ők itt valójában vendégek voltak. Saját pénzt verettek, királyi engedély nélkül kővárakat építettek, újabb földeket foglaltak el, és egy önálló államot akartak alapítani. Ellenszegültek Andrásnak, aki 1225-ben fegyverrel verte ki őket az országból. Ezek után nem is csoda, hogy uralkodóink a továbbiakban meglehetősen bizalmatlanul álltak a külföldi lovagrendekhez. De hogy mégse csak külhoni vitéz parádézzon nálunk fényes páncélban, két világi lovagrendet is alapítottak a középkorban: a Szent György, valamint a Sárkány Rendet…

1326. április 24-én Károly Róbert létrehozta az első közép-európai világi lovagrendet, amelyet Szent Györgyről nevezett el. Ennek szabályzata előírta, hogy a harcosok kötelesek térdig érő fekete posztóköpenyt viselni, amelyre csuklyát kellett varrni, a köpeny belsejébe pedig e szavakat hímezték: „Valósággal igaz vagyok e baráti renddel, szemben.” A lovagrend nagymestere a mindenkori magyar király lett, egyszerre összesen legfeljebb ötven tagja lehetett, és évente csak egy új tagot lehetett felvenni, de azt is csak a lovagok egyhangú hozzájárulásával. Évi három alkalommal – január 8-án, április 24-én és szeptember 8-án a lovagok összegyűltek, hogy megtárgyalják a rend dolgait. Április 24-e Szent György napja különleges ünnep volt a számukra, amelyen bőkezűen adakoztak. Kardjuk pengéjébe Szent György-keresztet marattak, a keresztvas pedig a legyőzött sárkányt ábrázolta. Körükben a legfőbb véteknek az számított, ha egy lovag a rendtársának az ellenségével tartott fent barátságos viszonyt. Amennyiben ez kiderült, hitszegés miatt kizárták az illetőt a rendből…

Károly Róbert után Luxemburgi Zsigmond volt a másik királyunk, aki lovagrendet alapított. Ez számos tekintetben a Szent György Rend ellentéte volt, aligha véletlenül. A Sárkányos Rendről egy korábbi cikkünkben részletesen olvashatnak. http://szentkoronaradio.com/blog/2017/12/11/tiszta-szandekunk-es-torekvesunk-jeleul-es-jelkepeul/

Egyedi vonások

A magyar lovagok számos tekintetben különböztek a nyugat-európai társaiktól, amelyik egyik oka, hogy nálunk a nemesi előjogok minden elképzelhető előnyt biztosítottak, így a lovagi cím legfeljebb presztízst jelenthetett, anyagi vagy egzisztenciális hasznát nem láthatták. (Nálunk nem voltak Nincstelen Walterok, vagy Földnélküli Jánosok – Ny. Gy.) Akik kiérdemelték e becses rangot, felszerelésükben és harcmodorukban azok sem utánozták a nyugati szokásokat. A magyar lovagot zárt sisak és lemezpáncél védte, legfontosabb fegyvere pedig a hosszú egyenes kard, a lándzsa, és a buzogány volt. Mindez azonban nagyon sokba került, és csak a módosabb urak engedhették ezt meg maguknak. Ezért a legtöbben lovagi páncél helyett finom, vékony bőrrétegekből készült kordovánvértet hordtak, kard helyett pedig íjat és nyílvesszőket vittek magukkal a hadjáratokra.

Játékok, és viadalok

Hazai lovagjaink hétköznapi életéről sajnos igen keveset tudunk. Érdekes, hogy nálunk nem maradtak fent a lovagi költészet darabjai, amiből rekonstruálhatók lennének a vitézek szerelmi ügyeik, hőstetteik, erőpróbáik, és mindennapjaik. A magyar lovagi líra feltehetően a lovagokkal együtt veszett ki Közép-Európából a török hódítás idején. Így aztán a lovagi életet a tárgyi emlékekből rakhatjuk ki újra. Tudjuk például, hogy Mátyás idejében a nemesek erőszeretettel adták a gyermekeiknek a Roland, vagy a Trisztán nevet. Az is valószínű, hogy az első lovagi tornát a mai Óbuda területén rendezték meg 1189-ben, a hazánkon átvonuló Barbarossa Frigyes német-római császár tiszteletére. Magyarországon a lovagi játékoknak két változatát ismerték: a párviadalt, és a tornajátékot. Párviadalkor a lovagok egyesével, teljes fegyverzetben, de többnyire tompa hegyű tornalándzsával küzdöttek egymás ellen. Ellenfelük pajzsán törtek lándzsát, és a céljuk az volt, hogy kivessék a másikat a nyeregből. A tornajátékok ellenben tömeges viadalok voltak, ahol a résztvevők először lándzsával, majd életlen karddal, később pedig tompa buzogánnyal küzdöttek. A győztesek jutalma pedig tekintélyes volt: adományok és címek mellett egy-egy aranypáncélért is megküzdhettek olykor.

Forrás:
Bán Mór: Hunyadi – a hajnalcsillag fénye/ 9. fejezet. A vitézi iskola
Bolyki Tamás: A templomosoktól a sárkányosokig. Lovagrendek Magyarországon. Hihetetlen magazin különszám 2015. szeptember-december.

(Nyitray György – Puskaporos szaru – Szent Korona Rádió)