Legendája valamennyi közül a leggazdagabb, legszínesebb, és meg lehet állapítani, hogy ez a legendaképződés elkezdődött már az ő életében; már életében szentnek látják, csodával övezik minden lépését, más csodákat, mondákat az ő személyéhez fűz a hagyomány.
Még halála után is visszatér a magyarok bízó hite szerint, amikor ellenséggel harcolnak, és győzelemre segíti őket.
Az egész középkori művészet egyik legnagyszerűbb alkotása az ő nagyváradi lovas szobra, a két Kolozsvári testvér alkotása. Képmását pénzeken látjuk, nevét csatakiáltásul használják. Történetírásunk az ő korával kezdődik és az első magyar királyeszmény ő.
Legenda, ősi monda és történelem egybeolvad az ő alakjában; történeti feljegyzések és legendaköltészet ugyanazt a képet festi róla. Szent István nagyságát, bölcsességét, Imre heroizmusát, a maga katonai erényeinek, a maga emberi ideáljainak fényében látta itt megjelenni a magyar. Megértette, megszerette, csodálta és megpróbálta követni.
Úgy tetszik, hogy a legendának és krónikának csillogó szálai mögött a férfiúi ideált látta megelevenedni Szent Lászlóban a magyar ember, azt, akit minden keresztény magyar férfinak követnie kell.
Mi ez a férfiúi ideál? Mindenekelőtt az erő eszménye. A férfiúnak, magyarnak, mi imponálhatna jobban, mint az, amit ösztönszerűen megkíván és megbecsül a férfiúban: az erő. Szent László már külső megjelenésében erősebb, daliásabb, szebb mindenkinél, „fejjel magasb mindeneknél”, – a kedves himnusz szavai szerint „csak szépsége császárságra méltó.”
Egész élete is az erőnek megtestesülése. Ifjúsága csupa harc és harcias gyakorlat. Gyermekkorában a bihari rengetegekben, a híres Igfon erdőben vadászgat bölényre, medvére. Az anyai lengyel udvarban lovagi nevelést kap.
A cserhalmi csata, ahol egymaga hat kúnt ejt el, a nándorfehérvári győzelem: mind az ő nevéhez fűződik, csupa személyes párharc, lovagi hősiesség.
Mikor a történelem és a legenda világában megjelenik, mindenütt meglátjuk benne a lélek hősét; az igazi urat, aki önmagán is úr. A lovagi hősiességet megszentelte, keresztény erényességgé emelte.
És alázatos hős is ez az oroszlánbátorságú lovag. Azt írja a montecassinói bencés apátnak, hogy ő szegény nyomorult bűnös, imádkozzék érte, mert nagyon nehéz keresztény módon élni olyan világi hivatásban, mint a királyság. Csupa jóság ez a nagybárdú harcos: a vitézség mellett a keresztény szelídség vezérli.
Nekünk, mai keresztény férfiaknak, milyen sürgetően szükséges az igazi keresztényi erőnek ez az ideálja!
Az erő önmagában nem érték: az erő nem cél, hanem eszköz. Semmi sem szánalmasabb, mint az erő, mikor nem tud mit kezdeni magával, ha nincs célja, aminek szolgálatában érvényesüljön. És el is sorvad az erő, ha nem tud dolgozni, cselekedni, kifejtőzni, – erősnek lenni valamiért.
Szinte állandóan a tenyerén hordja, kardja élén hordja életét: minden pillanatban kész odadobni azt Egyháznak, hazának, egyeseknek – mindennek és mindenkinek, akiben, amiben azt a két szentséget látja testet ölteni, amelyért élt: a magyar ügyet és az Isten ügyét. Így „dicsekedik (a himnusz szerint) két országban: Magyarországban és mennyországban”. És így mutatja meg, hogy mi az igazi férfiú erőssége.
(Részletek Sík Sándor – Szent László: Férfieszmény műből – Szent Korona Rádió)
