“Játék határok nélkül?” címmel kaptunk egy olvasói levelet a Magyar Honvédség egyik állományában lévő tagjától. Értelemszerűen a nevét nem tesszük közzé. Célunk olyan cikksorozat indítása, ami a jelenlegi, belső életét mutatja be a honvédségünknek, hogy a színfalak mögé is benézhessünk, ne csak a propagandát lássuk. A leveleket változtatások nélkül közöljük le és természetesen előfordulhat, hogy nem mindenben tükrözik szerkesztőségünk álláspontjait.
Ezen írásnak nem célja a Magyar Honvédség rossz színben való feltüntetése. A létrejöttét az ösztönözte, hogy a valós és súlyos problémák közepette rámutasson a morális és gyakorlati hiányosságokra. A cikk írója többszörösen kitüntetett katona, aki közel húsz éve teljesít szolgálatot.
Szép forró nyárias kedd reggel, az egyik első lépcsős harcoló alakulatnál a MH berkein belül. Az egységnél kevesen vannak. Egy része az állománynak külszolgálatot teljesít, a másik része jelen pillanatban is a határt őrzi. Az újonnan avatott honvédeknek (ma már közkatonák) és az Önkéntes Műveleti Tartalékosoknak határvédelmi felkészítést rendelt el az elöljáró. A terv szerint három napon keresztül a hadsereg különlegesen képzett katonái érkeznek majd, és tartanak elmélettel egybekötött gyakorlati foglalkozásokat. Olyanoknak, akik még nem voltak a határon, és olyanoknak is, akik már lassan húsz éve katonák, és többször megjárták 2015 óta a szerb-magyar részt is. A jó pap holtig tanul. A katonák elfogadják, hogy parancsot teljesítenek, és a magasabb szinteken – ott, ahol a döntéshozatal zajlik – jobban látják az összefüggéseket és a célokat. Időben megjelent mindenki a megadott helyen, az operatív előadói csoport is befutott hat fővel, (Két tiszt, két tiszthelyettes, egy tisztes, egy közkatona.) Fiatal, de már unott arcok, 2015 mintájú gyakorlóban, önbizalomtól és vélt tapasztalattól dagadó zubbonyban, unott felsőbbrendűséget sugárzó aurával, szép, új, „ropogós” állományjelzővel.
A főhadnagy bemutatkozik, bemutatja a kis csipet-csapatát, és kezdetét veszi az oktatás. Lefekteti az alapvető viselkedési szabályokat: enni és telefonozni nem lehet az óra alatt. Ötven percet mindenki kibír, utána lesz szünet. Van egy nagyon régi szleng a seregben, hogy aki nem tudja, az tanítja. Ez még a néphadsereg öröksége, ami ma is a katonák közt él.
Azt már megszokhattuk, hogy az előadó kellemetlenül érzi magát, ha egy századnyi katona előtt kell beszélnie. Megpróbálja szexuális asszociációkkal, faviccekkel leplezni a zavarát. Jellemző rájuk a népmesei beszédstílus (lesz is fegyver nálatok meg nem is; van is áram a kerítésben meg nincs is; stb.) és a rossz, nem követendő példák kiemelése. Nem azt tanítják a közkatonáknak, hogy mit tegyenek, hanem azt, hogy mit ne tegyenek. Ezzel igazából csak akkor van gond, amikor az oktatás színvonala már-már az óvodás határokat feszegeti. „Áram van benne, így nem pisiljük le a kerítést, mert az fájni fog, és igazándiból nem jó; Ha csinosak a rendőrlányok, nem kezdünk velük aktust a kocsi motorháztetején a kamerák előtt, mert az igazándiból nem lesz jó nektek, ha kiderül”. Ebben a stílusban nehéz fenntartani a hallgatóság figyelmét, és könnyű nem észrevenni, hogy a maradék öt „elit” kiképző eszik és telefonozik – a másik tiszttel az élen, az első padsorban. Ha egy hadnagy nem tartja be az oktatáson az irányelveket, hogy követelheti meg a közkatonától a továbbiakban? Sehogy. A főhadnagy elfordulva tovább folytatja, és lassan felkonferálja a nap fénypontját: az ebédet.
Délután két rendőr főtiszt tart előadást: előbb a migráció valós problémáiról, majd a kényszerítő eszközök hatékony alkalmazásáról. Teljesen más. Gyakorlatias, célratörő, és mindenki számára érdekes stílusban. Itt nincs zavar, dadogás, fonalvesztés. Az előadások pontosak, érdekesek, és valós példákkal szolgálnak, hogy mivel is áll szemben egy katona, aki határvédelmet teljesít Magyarország déli szakaszán.
„Senki sem érkezhet a semmiből…”
Kezdetét veszi a második nap. Az oktatók fellélegeznek, hiszen a civil-katonai együttműködési csoporttól érkezik egy tiszt és egy polgári alkalmazott, hogy a migráció hátteréről tartsanak előadást, így nem kell görcsösen az órájukat bámulniuk, hogy mennyi idő van még hátra. A Közel-Keletet, a Balkánt, és Afganisztánt többször megjárt katonák számára érhetetlen az előadás hangvétele: „Az iszlám a béke vallása. Nem törekszik erőszakos hódításra, vagy vallási térítésre. A migránsok nagy része muzulmán, de ők is áldozatok.”
Gyakorlatilag egy liberális érzékenységi felkészítést kaptak azok a frissen felesküdött katonák, akik nem jártak még békefenntartó, vagy béketeremtő misszióban, vagy nem voltak még a határon. Egy ilyen hangnemben előadott oktatás igazából a migrációt segítő alapítványoknál és szervezeteknél dívik, nem a Magyar Honvédségben. Egy álomképet vázoltak a „szakértők”: egy olyat, amiben még a muzulmánok sem hisznek, egy olyan fűszerezéssel, hogy mi szégyelljük magunkat a keresztes háborúk, a rabszolgaság és a gyarmatosítások miatt. (Bár tudnám, nekünk, magyaroknak mi közünk van ezekhez?) Amikor arról volt szó, hogy vajon mi és kik állhatnak az Európa felé irányuló tömeges népvándorlás mögött, az egyik veterán azt válaszolta: „Mohamedán invázió és területfoglalás a bankhatalmi erők támogatásával”. A válaszadót a hozzáértők egy hatalmas legyintéssel leintették, hogy az nem úgy van. Alapvetően békés, szegény emberek érkeznek a határainkra. Szó sincs arról, amiről a rendőr kollégák az előző napon beszéltek, hogy jórészt húsz és harmincöt év közötti, erejük teljében lévő kiképzett, katonaviselt férfiak jönnének. Teljesen logikátlan és bagatell a felvetés, hogy 52 muzulmán országból eddig egyik sem fogadott be menekülteket. A Korán szigorúan szabályozza a külső- és belső szent háború fogalmát, és olyan még véletlenül sem fog előfordulni, mint 2013-ban Észak-Irakban. Az Iszlám Állam teológusai alaposan megvizsgálták a szent irataikat, és hatályon kívül helyezték a rabszolgatartásra és a népírtásra vonatkozó szúrákat. A módosításokat publikálták, és terjesztették hetekkel azelőtt, hogy támadást intéztek a kurdok és az iraki jazidi kisebbségek ellen. (Forrás: Nadia Murad: Az utolsó lány [Libri, 2018.]). „Ilyen nálunk nem fordulhat elő…”
A napot a főhadnagy zárta. „Holnap gyakorlati foglalkozás lesz három csoportban. Megtanuljuk, hogyan kell szépen és gyorsan meghalni…”
Ha békét akarsz, készülj háborúra!
Három, közel húsz fős csoportra oszlott a társaság az utolsó nap délelőttjén. Egészségügyi oktatás az első helyen, híradó-ismeretek a másodiknál, és fegyverfogások a harmadiknál. „Ha a migráns kitöri a lábát… Ha a migráns fennakad a kerítésen…” Ilyen dolgokat gyakoroltunk, amit persze majd alkalmazhatunk akkor, is, ha a társunkat, vagy magunkat kell majd segítségben részesítenünk. Röviden úgy fogalmaznám meg: mi ellátjuk, ők elpusztítanak minket.
Híradó-oktatás: minden olyan hasznos dologgal foglalkozott, ami magában foglalja a rádióforgalmazás szabályait és gyakorlati fogásait – hozzáértő helyi oktatók tolmácsolásában.
Fegyverfogás és járőrtevékenység a kerítés között: minden alakulat más körzetben teljesít szolgálatot, így a körülmények is teljesen mások. Hozzánk eljöttek olyanok járőrtevékenységet oktatni, akik majdnem negyven kilométerrel arrébb őrzik a határt, és a magyar állampolgárok nyugodt álmát. Ennek tükrében nem is csoda a hanyag, pontatlan, a körülményeknek nem megfelelő kiképzés. De ezt tegyük most félre, és nézzük a jó szándékot!
A parancs az parancs, és végre kell hajtani. Ezért katona a katona. Négyes csoportokra szedtek minket, így folytatódott a délelőtt. Mindenki el tudja képzelni a határsávot; fegyverrel a kézben kettesével gyakoroltuk a járőrtevékenységet. Itt már aktívan bekapcsolódott az eddig háttérbe húzódó, unott, arrogáns arcot vágó öt „elit” katona is. Ők bizton állították, hogy az egyenesen képtelenség, hogy valaki tüzet nyisson szerb oldalról a magyar katonákra. Elképesztő dilettantizmus, amit nyilván a több éves szolgálati tapasztalat mondat velük. Igazán mókás dolog volt látni, ahogy a „null kilométeres” közkatona hölgy akart tanítani a régi katonákat, hogy milyen a helyes fegyvertartás és az álló tüzelőállás. A kishölgy még óvódás volt, amikor ezek a katonák már a Balkánt, Irakot és Afganisztánt járták, és végtelenül felháborítónak tartom még a szándékot is, hogy ilyen tapasztalatlan újoncok foglalkozásokat tartsanak. A „fegyvert vizsgára” parancsszónál a közkatona a vizsgált fegyver töltetlenségét szemből akarta ellenőrizni. Aztán, amikor jelezték neki a „kiképzendők”, hogy onnan nem fog bele látni a fegyver zárszerkezetébe és a csövébe, csak akkor kerülte meg a katonákat, és a válluk mögül nézett bele a fegyverbe. (Ha egyáltalán tudta, mit kell néznie.) A „megvizsgálva” megállapítás helyett pedig csak egy „jó”-ra futotta a kiképzőtől.
Aznap egy jogi tájékoztatóval zárták a határvédelmi felkészítést, amelyet a házigazda alakulat jogi tisztje tartott. A lelkiismeretes felkészülés is csorbát szenvedett. Olyan alapvető dolgokkal nem volt tisztában a hadnagyasszony, amelyeket itt nem áll módomban részletezni. Biztos vagyok benne, hogy ő is teljesít határszolgálatot, de a főparancsnokságból már nagyon fárasztó lenne egy-egy délután lemennie a „frontra”, hogy meggyőződjön a viszonyokról. Bár nem gondolom, hogy az ellenőrző elöljáró nemet mondana bárkinek is a törzs tagjai közül, ha ők is körbe szeretnék járni vele a szektorokat egy-egy ellenőrzés keretében. De mennyivel kényelmesebb négy óra után a kellemes déli városaink sétálóutcáiban eltölteni a szabadidőt, addig, amíg a honvédek ezrei a tűző napon, fagyban, sárban a határkövek mellett járőröznek…
Összegzés:
Minden alakulat a Magyar Honvédség berkein belül ad határvédelmi szolgálatra katonákat. Ezért ilyen színvonalú „kiképzésért” felesleges a Zagyva-Tisza-menti városból utaztatni katonákat más alakulatokhoz. Ennél sokkal magasabb szintű felkészítéseket tud tartani minden alakulat a saját katonáiból, haderőnemtől függetlenül. Az „úgy sem lesz semmi” meg a „nektek ezt nem kell tudnotok” mentalitás ideje már lejárt. A rendőrfőtiszteken kívül senki nem mondta el, hogy nem háborúra készülünk, hanem már háborúban állunk. Senki nem mondta el, hogy a radikális iszlám kétféle embert ismer: muszlimot és halottat.
Kétségbeejtőnek tartom ezt a nemtörődöm hozzáállást, amit ilyen „különleges” katonák képviselnek – természetesen tisztelet a kivételnek. A tapasztaltabb katonák kiszűrik, mi a használható tudás, és mi az, amit el kell engedniük a fülük mellett ilyen esetekben. De egy újonc honvéd honnan tudhatná, mi a helyes és mi a helytelen? Ha azt, és úgy használja, ahogy ezeken az oktatásokon hallotta, az akár az ő és a társa életébe is kerülhet. Egy magyar tiszt pedig ilyet nem mondhat, hogy „most megtanulunk gyorsan és szépen meghalni”. Egy honvédeskü nem erről szól. Nem vitatom a parancsnokok és a felkészítő-állomány jó szándékát, de ez édeskevés, ha szakmailag kifogásolható a tananyag – aminek a tétje: Európa és a kultúránk megmaradása. Az igazi magyar harcos ezer évig nem hagyta, hát most se fogja!
„Csak törpe nép felejthet ős nagyságot,
Csak elfajult kor hős elődöket:
A lelkes eljár ősei sírlakához,
S gyújt régi fénynél új szövétneket.
S ha a jelennek halványul sugára:
A régi fény ragyogjon fel honára!”
(Garay János: Az Árpádok [részlet])
(Olvasói levél – Szent Korona Rádió)