Korábban az Alba Shotokan Dojo vezetőjeként, illetve a fehérvári Budo Gála szervezőjeként tevékenykedő Rétlaki Gábor ma már csak a karate ősi, hagyományos formájára koncentrál.
A fehérvári Budo Gála éveken át vonzott telt házat az Alba Regia Sportcsarnokba, és a városban tevékenykedő harcművészeti ágak, egyesületek számára kiváló bemutatkozási lehetőséget nyújtott. A rendező Alba Shotokan Dojo versenyzői pedig hazai és nemzetközi szinten is kiemelkedően eredményesnek bizonyultak, Rétlaki Gábor mindkét területen maximálisan meghatározó és elismerésre méltó munkával jelentkezett.
Aztán…. Aztán egyszer csak csend lett, a Budo Gálák abbamaradtak és a Dojo is eltűnt a rivaldafényből. Mindez azonban nem azt jelenti, hogy Rétlaki Gábor hátat fordított a karaténak, épp ellenkezőleg, minden korábbinál mélyebben merült el benne.
– Hat éve hoztam meg egy döntést, történt egy váltás, melynek több összetevője volt, de az igazi mozgatórugó az volt, hogy a versenyszerű karate már nem motivált. A versenykarate, a versenysport, egy újabb érem vagy oklevél megszerzése, legyen szó róla rólam vagy a tanítványaimról, már nem okozott örömet. Viszont mindig is érdekelt a karate mélysége, voltak kérdéseim a karate használhatóságával kapcsolatban. Láttam a világban olyan mestereket, akik idős korukban is fantasztikus dolgokra képesek, úgy éreztem, nekem is ezt az utat kell járnom. Olyan embereket kerestem, akik mélyebben foglalkoznak a harcművészetekkel, azok értékeivel, és úgy érzem, hogy sikerült olyan utat találnom, ahol valóban ki tudom bontakoztatni azt, hogy a karate egy nagyon hatékony önvédelmi rendszer és korlátok nélkül, mindenki gyakorolhatja.
– Mit jelent esetünkben a karate ezen mélysége?
– Az a lényege ennek, hogy olyan módszereket ad a gyakorló kezébe, ami könnyen, kis energiával nagy hatást tud kiváltani egy támadás azonnali lereagálásával is. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy nem a fizikumtól, az erőnléttől vagy az állóképességtől függ, hogy valaki képes-e magát megvédeni, hanem a harcművészetekbe belekódolt több száz vagy egy-két ezer éves technikai repertoár, módszerek segítenek abban, hogy eljusson egy magas szintre. Ha valaki megfelelően használja a technikát, tiszteletben tartja és használja az elveket, akkor gyorsan tud tanulni. A tanítványok, megkapnak egy kombinációt, ismerkednek vele, gyakorolják és néhány perc múlva alapszinten már meg tudják oldani, be tudják mutatni. Ez oda vezet, hogy ha váratlan helyzetbe kerülnek például az utcán, akkor azt képesek lesznek önállóan kezelni.
– Mennyire fogékonyak a tanítványaid a karate ilyen oldalról történő megközelítésére?
– Amikor megtörtént ez a váltás, átalakultak a dolgok, magamon is megfigyeltem a változást. Még én sem tudtam, merre visz pontosan az utam, de kerestem az új információkat, az új mestereket, akiktől megtanulhatom azt, ami valóban a karate lényege. Ez oda vezetett, hogy azok a tanítványaim, akik versenysporton nevelkedtek és sikeresek is voltak, nem értették, hogy én mit szeretnék. Ők elmentek és más egyesületek színeiben a mai napig sikeresen folytatták és folytatják pályájukat, megtalálták ott a helyüket. Akik pedig újak jöttek, már azt kapják, amit a karate mélységeiből igyekszem átadni nekik. Most foglalkozom gyermekekkel is, illetve természetesen felnőttekkel, valamint a karate nem elhanyagolható részével, a fegyveres résszel. Elég széles a skála, akik hozzánk járnak, megértették, hogy itt szinte minden foglalkozás egy verseny, minden gyakorlat során ki tudják a technikákat egymáson próbálni, anélkül, hogy versenyszabályokhoz lennének kötve. Ami még nagyon fontos újdonság, hogy a foglalkozásokon cipőt hordunk. Ez nem tiszteletlenség, arról van szó, hogy az ősi, autentikus része a karaténak cipőben történt. A cipő gyakorlatilag egy fegyver, és ha valaki magát ettől megfosztja, akkor óriási hátránnyal indul az utcán adott helyzetben.
– Az életedben bekövetkezett váltás után más szemmel nézel vissza a versenyszerű karatéra?
– Nagyon érdekes és időszerű is a kérdés, mert mára elértük, hogy a karate olimpiai sportág lett, a tokiói játékokon már szerepelni fog a műsorban. Ezzel olyan úton indul el, mint korábban a judo vagy a tékvandó, és várhatóan olyan irányba megy majd, hogy a győzelem lesz a legfontosabb és a technikai repertoár leszűkül. A küzdelemben a versenyszabályok megkötik a versenyzők kezét, formagyakorlatban pedig bekerülnek olyan látványelemek, melyek sok esetben a színészkedéssel lehetne érzékeltetni. Mindezekkel együtt azt mondom, a versenyzés nagyon jó, fitten tartja az embereket, a gyerekek nem az utcán lógnak, isznak és drogoznak, hanem olyan helyre járnak, ahol a fizikai képességeiket fejlesztik, tanulnak. Ott látom az ellentmondást a dologban, hogy a versenysportolók egója nagyon megnő a karatéban, miközben a tudásuk nincs olyan szinten, és ők ezzel nincsenek tisztában. Nincs problémám a versenysporttal, én is ebben éltem, ebben dolgoztam, de ma már ezt az utat nem választanám. A tanítványaimnak sosem tiltottam, hogy versenyezzenek, de azzal, hogy én igazából versenyekre már nem készítem fel őket, nyilván nem is indulnak el. Sokkal izgalmasabbnak és érdekesebbnek látom azt, amikor a karate mozgásanyagának teljes repertoárját lehet használni, mint annak csak kis szegmensét.