Október 8-án, vasárnap, Szentes város ostromának 73-ik évfordulóján került megrendezésre hetedik alkalommal a ”Vitéz Vastagh György Emléktúra”. Hét év nagy idő, és ugye szokták mondani, hogy hét évente állnak be a nagy változások is az ember életében, így úgy gondoltam, hogy a hetedik alkalom után nem csupán egy helyzetjelentést adok azoknak az érdeklődőknek, akik nem lehettek jelen, hanem vissza is tekintek egy kicsit az elmúlt évekre.
Emlékszem az első találkozásra Imre Károly bácsival, akinek a sok értékes információn kívül a ”kisbarnaki kopját” és a vasúti híd szentesi hídfőjében elhelyezett Vastagh ezredes hősiességére emlékeztető táblát köszönhetjük. És persze emlékszem arra is, ahogy ezen információk nyomvonalán haladva először indultunk neki egy néhányan, hogy lerójuk kegyeletünk és tiszteletünk az itt vitézül helytálló hősök emléke előtt. Persze ekkor még csupán zárt körben mentünk ki a mai túra egy-egy állomására. És végül 2010-ben elindult az a túrasorozat, amely immár hetedik éve töretlenül gyarapodva egyre több embert egyre messzebbről csábít.
Idén minden eddiginél komolyabb előkészületek előzték meg a túrát, hisz egyrészt a háttérkutatások folyamatosan zajlanak, így minden évben újabb és újabb kis információ morzsákat kell belekomponálni a túra tájékoztató anyagába, melyek ugye zanzásítva kis brosúrák formájában materializálódnak a túrán résztvevők kezeiben.
Na meg persze azon is igyekszem, hogy azok számára, akik visszatérő vendégeink, ezek a kis tájékoztató csomagok ne legyenek egyhangúak, így minden évben új forma is kíséri a bővülő tartalmat. És persze a fránya pénz mellett sem mehetünk el szó nélkül, hiszen a túra a résztvevőknek ingyenes, a kiosztott anyagok és a túrát záró bográcsost pedig a szervezők állják, és ugye ahogy gyarapszik a túra, úgy lesz minden egyre drágább. A financiális hátterünknek pedig a saját zsebünk mélysége szab határt, külső mecénások eddig pedig nem zörgettek az ajtónkon, így a HVIM kasszájából, a lelkes résztvevők adományaiból, és saját tőkéből állt össze minden október 8. reggelére.
Idén valóban a 7-es szám bűvöletében indultunk neki, hiszen kereken 70 résztvevője volt a túrának. A túra a Kossuth térről indult, ahol mindenki megkapta a kiadványainkat, illetve röviden vázoltam, hogy hogyan vált 1944 októberében Szentes egy ostromlott frontvárossá, valamint ejtettem pár szót az itt védő alakulatokról és az egykor 27 km hosszúságban a várost patkó alakban körbeölelő védgyűrűről, melynek nyomvonalát igyekszünk kis eltérésekkel követni.
Ezután Pirity Mátyás emléktáblájánál elhelyeztünk egy koszorút. Ő a finn-szovjet téli háború hőse, akinek nincs szervesen köze az ostromhoz, de szentesi születésű, így az ő emléke előtt ilyenkor szoktunk fejet hajtani.
Ezt követőn elindult a menet, és fizikai értelemben is kezdetét vette a ”VII. Vitéz Vastagh György Emléktúra”.
Első megállónk a Bánomháti kistemető volt, ahol a temető szélében egy közös sírban nyugszik 17 szentesi huszár, akik az egykori védvonal legdélebbi pontján estek el, és akiket a harcok elmúltával néhány környékbéli hantolt el azon a helyen, ahol ma is nyugszanak. A tömegsír fölé azóta már egy síremléket is emeltek, így volt hová elhelyezni az emlékezés koszorúját. Itt a huszárok történetén túl elhangzott egy visszaemlékezés is, az 1944-ben 23 esztendős Kozma Terézia szavait Domján Anikó, szegedi tagszervezetünk vezetője tolmácsolta, így kicsit beleérezhettünk, hogy a civil lakosság hogyan élte meg a város szovjet kézre kerülését. Innen egy nagy út várt ránk Hékédig, az egykori repülőtérig.
Hékédre a déli harangszóra értünk be, így itt az egykori repülőtéren költöttük el az ebédünket, azon a helyen, ahonnan hét évtizede a német légierő Messerschmitt 323 Gigant-ok emelkedtek a levegőbe, hogy az egyre közeledő front nyomása alatt küzdő csapatoknak utánpótlást szállítanak, visszafelé pedig sebesültek százait, akik a Szentesen létesült három nagy hadikórház számára jelentettek afféle utánpótlást.
Innen a nagytőkei út mentén haladtunk tovább. Szokásunkhoz híven megálltunk az 1939-ben állított út menti keresztnél, ahol elkészült egy csoportkép.
Majd a ”kisbarnaki kopja” következett, mely azon a helyen áll, ahol az ifjabb kisbarnaki Farkas Ferenc páncélos hadnagy, alig 20 esztendősen, társai életét mentve elesett. Az egykori tanya, melynek udvarán eltemették ideiglenesen a hadnagyot, ma is áll.
A következő állomás, túránk hivatalos szakaszának vége a Szentest Csongráddal összekötő vasúti híd szentesi hídfője volt. Itt az 1944 október 9-én hajnalban felrobbantott híd megmaradt pillérjén áll Vastagh ezredes emléktáblája. Ez az a hely, ahol a legsúlyosabb harcokat vívták meg a szentesi huszárok és az 1. Páncéloshadosztály részei, itt kap végzetes sebesülést maga az ezredes is. A híd körüli harcok súlyosságát jól mutatja az a tény is, hogy az Arany Vitézségi Érmet itt ketten is kiérdemelték, Bakondy törzsőrmester, illetve Vastagh ezredes, aki sajnos már csak post mortem.
Vármegyések a túrán.
Innen a Tisza gáton haladtunk vissza Szentes irányába, ahol a hidat védő légvédelem által 1944. augusztusában lelőtt brit felségjelű bombázó lengyel személyzetének állított emlékműnél még megálltunk egy főhajtásra.
Majd megtettük túránk utolsó, és egyben talán legfárasztóbb kilométerét a Dózsa-házig, ahol már várt ránk egy jó forró bográcsos, katonai hagyományőrző bajtársaink jóvoltából egy II. világháborús kiállítás és persze a jó társaság, mely megpihenve még sokáig az asztalnál maradt…
Így zárult hát a bűvös hetes, melynek sikeréért külön köszönet a HVIM-nek, a balassagyarmati 16-os Honvéd Katonai Hagyományőrzőknek, és mindenkinek, aki pénzét, idejét és energiáját beletette ebbe a sikeres 30 kilométerbe.
Üdv a szentesi hídfőből:
Bartus Ádám főszervező, HVIM Szentes
További képek a rendezvényről:
(Mi Magunk – SZKR)