A göcseji erdő egyik szegletében él a négygyerekes Paulics család. Köszönik, de nem kérnek a város zajából, és otthon tanítják gyerekeiket, akik két olvasás között lovakat itatnak, és a veteményesben dolgoznak. Náluk töltöttünk másfél napot, jurtájukban egy éjszakát.
Amikor egy munkával, bolti sorbaállással és dugóban araszolással töltött nap után az ember örül, hogy bezuhanhat az ágyba, egy pillanatra elgondolkodik azon, milyen is lenne az élet kevesebb ügyintézéssel és sietséggel. Legalábbis én el szoktam.
Vasárnaponként már bevett program nálunk, hogy ha az időjárás nem alkalmas kirándulásra, bekapcsoljuk az egyik ismeretterjesztő csatornát, és az alaszkai erdőbe kiköltöző családokról szóló dokumentumsorozatot nézzük. Azt, ahogy fát aprítanak, megetetik a jószágokat, pottyantós vécét húznak a faház mögé, miközben az élet és a természet nagy dolgairól beszélgetnek.
Nem bajlódnak csekkbefizetéssel, nem mennek időre sehova, nincs semmilyen kütyüjük, és közértet sem láttak hónapok óta. Kiléptek az általunk civilizációnak nevezett közegből.
Bár a göcseji erdő nem Alaszka, már csak azért sem, mert a Kárpát-medence időjárása kedvezőbb, és nem mellesleg attól sem kell félnünk, hogy egy medve ránk támad, a pesti flaszter után azért mégis vadregényesnek számít.
Ide tartunk, a semmi közepébe, a Paulics család birtokára. Ennél pontosabbat nem mondhatunk, a családfő, Paulics Péter kért minket erre. Nagyon szívesen lát mindenkit, aki tudásért és tapasztalatért jön, akit érdekel az életformájuk, de nem szeretne turistalátványosságot csinálni a családjából. Végtére is ez az erdő az ő otthonuk.
A korábban fogtechnikusként dolgozó Paulics Péter telefonon navigál minket az éppen hogy kijárt úton. Csak megyünk és megyünk, mögöttünk már semmi, előttünk még semmi. Egyszer csak felbukkan a tisztáson egy cica, mint később megtudjuk, ő Mandula, a család öt macskájának egyike. Nagy örömmel szalad a döcögő autó mellett.
Nemsokára feltűnik Péter is, mögötte pedig már látjuk a lovakat, a jurtát, a nyári és a téli konyhát. Ez itt a Paulics-birtok. Vagyis egy része.
Ahogy a családfő vezetésével beljebb kerülünk, már látjuk a gyönyörű borzderes marhákat, a kakast és a tyúkokat, amelyek csibéiket terelik a szeles időben.
– Mi nemcsak húst, de tojást sem eszünk – magyarázza Péter. – Szeretjük az állatokat, és szeretnénk, ha a gyermekeink megtanulnák a gondoskodást és a felelősséget.
A téli konyhában finom meleg és a Paulics család fogad bennünket. Péter felesége, Burucs Andrea, gyerekeik, a tizennégy éves Bendegúz, a tizenkét éves Boróka, a tízéves Bojtorján és a nyolcéves Bíborka. Kint most hűvös van, ezért bent folyik a munka. Boróka horgol, Bendegúz olvas, a két legkisebb pedig az ebéd elkészítésében segít édesanyjának.
Tartok tőle, mennyire oldódnak majd fel a kicsik a közelemben. De alighogy belépünk, már záporoznak felénk a kérdések, és eligazítást is rögtön kapunk, hogy mi micsoda. Bíborka, vagyis Bibi, mert így szólítom azután, hogy percek alatt összebarátkozunk, kitessékel: nézzem meg a kertet, hiszen neki is van saját zöldség- és virágültetvénye.
Kimegyünk hát a jó melegből, kicsit bánom is, de rögtön elszégyellem magam, ahogy meglátom, hogy Bibi egy rózsaszín stólában (amit ő varázsköpenynek nevez) és egy szál pólóban szökell a veteményesben. Minden túlzás nélkül úgy néz ki, mint a mesebeli szőke, világító kék szemű királykisasszony.
– Borsót, spenótot, répát, retket ültettem most – mutatja az éppen csak kikandikáló zöldeket, de rögtön el is veszítem a figyelmét. Teljesen elvarázsolja egy levélen csillogó vízcsepp.
Pár pillanat múlva visszatér a földre, és máris kapom a további útmutatást.
– Az ott kijjebb a gyümölcsös, mellette pedig a melegház, de induljunk is vissza, lassan kész az ebéd, és előtte kezet kell mosni – parancsol rám, így szót fogadok.
Visszafelé a nagyobbik lányba, Borókába botlunk. Itatja a lovakat, ez mindig az ő feladata.
– Olyan, mint egy ősanya – mutat rá az ajtóban álló büszke apa. – Amikor a kecskénk valahol fent az erdőben ellett, rám nézett, és azt mondta: apa, idő van, elleni fog. Közel s távol nem volt a kecske, ő mégis megérezte, és mire odaért, valóban meg is indult az ellés.
Ahogy visszatérünk a téli konyhába, friss zöldség illata terjeng, és hamarosan mindenki beér az evés előtti imádságra. Paulicsék a vaisnava vallásban találták meg a békét és a hozzájuk legközelebb álló egyistenhitet. Mi is gondolatban felajánljuk az ételt, mielőtt belekezdenénk a bulguros zöldségraguba.
– Sokáig Szombathelyen éltem, Andrea pedig 34 éves koráig Budapesten – meséli Péter, amikor a kezdetekről kérdezem. – A nagyváros nyüzsgését egyikünk sem szerette már, így amikor tizenöt éve egymásra találtunk, egy zsákfaluban kezdtünk új életet.
Burucs Andrea hosszú éveken át telekommunikációs cégnél dolgozott. Egy idő után úgy érezte, nagyon nincs a helyén. Budapesten sétálva egy ezoterikus bolt kirakata előtt megállt.
– Az eladó egy idő után kijött, és megkérdezte, hogy segíthet-e: látta, hogy régóta ott bámészkodom. Bementem, és pár hét múlva már ott dolgoztam.
Péter és Andrea mélyen spirituálisak, hitüknek köszönhetik találkozásukat is. A férfi a fogtechnikusi pályát masszőri szakmára cserélte, ma már oktatja is a japán jumeiho masszázst. Egy ilyen szemináriumon találkoztak Andreával, és első pillantásra egymásba szerettek.
A közös jövő nem volt kérdéses, csak az, hogy pontosan hol. Sokan csodálkoztak, amikor Péter kijelentette, hogy a hetvenfős zsákfalu is túl nyüzsgő nekik. De ez őket nem érdekelte, és Péter kutatásba kezdett.
Jelenlegi otthonuk megtalálása sorsszerű volt. Már falusi házukban is tartottak lovakat, és az egyik csikót szerették volna másnak adni.
Így történt, hogy a lovuk iránt érdeklődő férfi elvezette Pétert a göcseji erdő egyik szegletébe, ahol rögtön úgy érezte, megérkezett, otthon van.
– Egyáltalán nem értettem az olyan jellegű kétkezi munkához, amely az otthonunk felállításához kellett. Volt, hogy szakadó esőben, szélben, összekarcolt bőrrel harcoltam az elemekkel. De sikerült, megcsináltam, és jöhetett a család is.
Paulicsék már majdnem teljesen önellátók. Napelemmel töltik az elektromos eszközeiket, búzát, zöldséget és gyümölcsöt maguknak termelnek, a tejből sajtot és vajat készítenek. A közeljövőben szeretnének minden szükséges élelmiszert előállítani.
Az ebéd lassan elfogy, mi pedig elindulunk a következő programra, vagyis a gyerekek segítségével az erdő felfedezésére. Amikor már a sűrűjében járunk, kollégám megkérdezi őket, hogy mi van, ha eltévedünk: nem halunk éhen?
– Olyan nem történhet – érkezik a határozott válasz. – Azt az erdő nem hagyja.
Kisvártatva legalább ötféle ehető növényt kapunk a markunkba. Biztatnak, hogy nyugodtan együk meg, ők tudják, mi az, amit nem szabad megenni, és már mutatják is, melyikre ügyeljünk. Útközben Harry Potter-es varázsszavakat tanulunk, bekukkantunk a titkos bunkerükbe, amelyet kevesen láthatnak, és nem győzzük hallgatni az izgalmas történeteket.
Mivel az idő nem a legalkalmasabb a hosszú kintlétre, egy óra múlva visszamegyünk. A nagyobbik fiú, a tizennégy éves Bendegúz nem tartott velünk.
– Nagyon jó volt a könyv, köszi, hogy hoztad – mondja nekem, amikor visszaérünk, én pedig csak értetlenkedem. De nem hallok rosszul, pár óra alatt kiolvasta az ajándékát.
– Négyéves lehetett, amikor egy filmet néztek a dinoszauruszokról. Annyi kérdése volt róluk, hogy nem mindre tudtam a választ – mondja Péter. – Ezért azt mondtam neki, hogy ha majd tud olvasni, elviszem a könyvtárba, és ott bármiről bármit megtudhat. Ötévesen elém állt, hogy apa, már tudok olvasni, menjünk. Én persze csak nevettem, de elé raktam egy könyvet, és olvasni kezdett. Dagadtam a büszkeségtől, magától megtanult olvasni. Az Egri csillagok volt a kedvence, tizenkétszer olvasta el.
Péter és Andrea otthon tanítják gyerekeiket, akik évente kétszer nagyon jó jegyekkel levizsgáznak az iskolában.
– Nem értek egyet a közoktatás struktúrájával – kezdi Andrea, aki délelőttönként ismerteti meg a gyerekekkel a tananyagot.
– Erre hozok is egy jó példát – veszi át a szót Péter. – Amikor Bojtorján vizsgázott, kint vártunk. Kijött a tanárnő, és megnyugtatott, hogy tökéletesen megoldott minden feladatot, nagyon ügyes a fiam, de van egy kis gond. Mégis mi az? – kérdeztem. Hát az idő, válaszolta. Nem értem pontosan, reagáltam erre. Az, hogy nem csinálta meg időre a feladatot. Erre csak azt tudtam mondani, hogy nálunk otthon nem verseny van, hanem tanulás és feladatmegoldás. Addig, amíg nem sikerül, és amíg jólesik. Azt hiszem, ebből a példából nagyjából mindenki értheti, mi az egyik legfőbb gondunk a közoktatással.
Meg is nézzük az otthon készült munkákat. Kis füzet a János vitézről rajzokkal, szöveggel. Történelem-összefoglaló elképesztően értelmes magyarázatokkal. Alig várjuk, hogy másnap reggel mi is beszálljunk a tanulásba, és meglássuk, okosabbak vagyunk-e, mint egy ötödikes.
Közben leszáll az este, gyertyafénynél vacsorázunk Andrea házi kenyeréből, vajából és sajtjából. A család lefekvéshez készülődik, de egy kis időre minket is beengednek a jurtájukba. A felső ágyon Bendegúz alszik, alul pedig sorban egymás mellett a többi gyerek. Fatüzeléses kályha mellett melegszünk, Andrea az egyik ágy szélére kuporodik. Bibi és Borcsa, azaz Boróka odakucorognak az édesanyjukhoz, aki Böszörményi Gyula egyik könyvéből olvas fel nekik. Lassan mindenki elalszik, a mi fejünk is lebicsaklik, így elindulunk a körülbelül kétszáz méterre lévő vendégjurtába. Péterék már sok látogatót fogadtak birtokukon, többen hónapokra itt ragadtak, majd ők maguk is önellátó életbe kezdtek.
A sötétben telefonunkkal próbálunk lavírozni a tyúkok, a lovak és a veteményes mellett. Az egyik kanca, Szkíta éppen elvágtat mellettünk bele a semmibe, a síri csendben csak patáinak dobogása hallatszik. Kollégám befekszik a helyére, én még kicsit kint szívom a friss levegőt a holdfényben. Mici cica mellém ül a sötétben, aztán engem is elnyom az álom.
Másnap reggel kukorékolásra ébredünk. A család már rég fent van, állatokat etet-itat, Andrea pedig már az ebédhez szedi a hozzávalót a kertből. Reggeli után nem sokáig maradunk, de annyi időre még igen, hogy Bibivel együtt oldhassam meg a második osztályosoknak szóló aznapi feladatlapot. A mese a szamárról szól, szövegértelmezés. Bibi olyan címet ad a mesének, amely újságcikknek is jó lenne. Nem szólok hát egy szót sem, csak ülök mellette és bólogatok, amikor óriási szemével rám mered: szerintem jó-e a megoldás. Borcsa a szürke macskával, Pufival az ölében horgol, hiszen kollégámnak ígért egy karkötőt, Bojtorján pedig vicceket olvas fel nekünk, miután már végzett a saját feladatlapjával.
Még lemegyünk együtt a Zala folyóhoz. Péter is velünk tart, és amikor a gyerekek előremennek, feltesszük a megkerülhetetlen kérdést: mi lesz, ha mégsem ezt akarják? Vagyis az önellátó életet.
– Mi most gyökereket adunk nekik. És majd szárnyakat is. Amikor nagyok lesznek, maguk dönthetik el, mit szeretnének. Most sincsenek elzárva a világtól. Voltak már Londonban, Budapesten és a tengernél is. Nincs televíziónk, de havonta egyszer moziest van, akkor nézhetnek filmet. Van telefonunk, internetünk és tabletünk is. Használhatják őket, de akkor, amikor mi is mellettük vagyunk. Nem vágtuk el magunkat az emberektől és a külvilágtól. Nem menekültünk. Egyszerűen abban hiszünk, hogy a természethez visszanyúlva lehet változtatni a mai, nem feltétlenül jó és rohanó világon. Szeretnénk, ha mi lennénk számukra a minta ebben a még nagyon fogékony korban. Utána pedig ők döntik el, hogy mi az útjuk.
A gyerekek közben már a Zala folyóban vannak. Ki csak térdig, ki már nyakig. Borcsa hosszú szoknyájának vége lebeg a víz felszínén, ahogy húzza maga után. Kint tizenhárom fok van, a víz sem lehet pár fokosnál több. Nekik ez nem akadály. Ez az ő közegük. És nagyon jól áll nekik.
A cikk eredetijében képgaléria, még több képpel.
(MNO.hu, fotó: Végh László)