Waldemar Lenz őrmester, a német 13. páncéloshadosztály tüzérezredének lövegparancsnokának ütege 1944 december 28-án Rákospalotán, a Csömöri patak partján kialakított állásokban védekezett. Állásaikat erősen támadta az orosz 155. hadosztály, és a védők egyre szorultabb helyzetbe kerültek. Kisegítésükre az akkor Kispesten harcoló Billnitzer-csoporttól rendeltek ki segítséget, a 6. rohamtüzér osztályt.
„A hátunk mögött hirtelen megszólalt néhány újabb löveg – emlékszik vissza Lenz – és lefogta a velünk szemben álló ellenséges tüzérséget. Végre mi is lövéshez jutottunk, és együttes erővel el is kaptuk őket. Az orosz gyalogság azonban tovább erőltette a támadást, és hullámokban rontott ránk. Már azt hittük, elborít minket ez az áradat, amikor – micsoda zene volt füleinknek! – lánctalpak csörgése hallatszott, aztán a kis utcákból kirontott négy rohamlöveg. Rárontottak az oroszokra, minden fegyverükből tüzet okádtak, és egyszerűen szétkergették az oroszokat. Messze előretörtek, átgázoltak az oroszok árkain, eltapostak egy ütegállást, és kilőtték azt a harcálláspontot is, ahol valószínűleg a ruszkik tüzérségi megfigyelője volt.
Visszafelé jövet a rohamlövegek mellettünk álltak meg, és akkor láttuk, hogy ezek magyarok, Zrínyi rohamlövegek.
Az élharckocsiból – antennájáról ítélve ez lehetett a parancsnok gépe – kiemelkedett egy alak, a fején páncélos sisakkal, villogó szemüveggel. Arcát porvédő sál takarta el. A parancsnok után érdeklődött, mire a bunkerból elő jött Wollendorf őrnagy. (Az őrnagy Lenz osztályparancsnoka volt, pár nap múlva megsebesült.) A szemüveges ember kimászott a rohamlövegből. Ekkor látszott, hogy alacsony, zömök, görbe lábú ember. Levette a sálat, és akkor láttuk, hogy magyar tábornok. A magyar összekötőtiszt hirtelen elvigyorodott, és jól hallhatóan felkiáltott:
„Hiszen ez Bill apó!”
A tábornok kegyetlenül lekapta Wollendorfot, sorra rámutatott a hibákra, amiket mi már tegnap óta jelentgettünk neki:
„Ha nem ért a gyalogsági harchoz az őrnagy úr, miért nem kérdezi meg valamelyik tapasztaltabb őrmesterét?!”
Mokány kis öregúr volt, pedig már nem volt fiatal ember. Amikor levette a sisakját, látszott, hogy ősz, és erősen kopaszodik is. De úgy ugrott fel a lánctalpra, mint valami atléta. A magyarok meg röhögtek rajtunk:
„Hallgassatok Bill apóra,” mondta a tábornok kocsijának vezetője. „Már három éve van a fronton, és még mindig él… Tudja, hogy mit beszél!”
Igaza volt a kurafinak, a tábornok azonnal átlátta, milyen amatőr módon szervezte meg Wollendorf a védelmünket. Még sosem láttunk ilyen magyar tábornokot…”
(Memoir’44 – Attila Védvonal – SZKR)
