Doma-Mikó István Magyarországon született, 1980-óta Japánban él. A magyar „rendszerváltásig” amerikai és kanadai magyar nyelvű újságok japán tudósítója volt. 1991-ben Tokióban megalapította a magyar nyelvű Inter Japán Magazint (www.interjapanmagazin.com).
A tongai király magyar származású udvari festőművésze japán fiatalokkal expedíciót vezetett a Királyság lakatlan szigeteire. A megtörtént eseményeken alapuló írás bemutatja egy hatalmas tengeri ciklon viszontagságait és betekintést nyújt a királyi udvar életébe is.
A Tongai király magyar udvari festőjének visszaemlékezései
Folyatatás
Az édenkerti sziget öble
A tongai szigetek partjait általában a tenger hullámai által kagylóhéjból csiszolt, nagy szemű „fehér homok” borítja. Ám itt kivételesen a partot is fekete föld fedte, s az öblöcske vize sötétnek és zavarosnak tűnt. Kikötve a fiú nyomában megmásztam az alig pár méteres dombot. Csúcsán, a pálmafák alatt deszkából és szétvágott hordólemezből tákolt kalyiba állott. Előtte tűz füstölt, s egy lábasban rotyogott valami. Ott ült kövön a „sziget ura” feleségestől, körülöttük néhány tongai sertés kókuszhéjat ropogtatott. Szinte visszariadtam zavarni a család édenkerti nyugalmát.
A házigazda kérdésemre meglehetősen rossz angolsággal előadta, hogy tíz éve élnek itt, halászattal foglalkoznak és nagyon boldogok. Ittlétük indoklása mindössze annyi volt, hogy „itt csönd van, és távol vagyunk a világ bajától”. A viskóból előkerült a fiúcska rövidnadrágban, karján nővére ruhájával, aki rövidesen szintén felöltözve és pironkodva csatlakozott a szüleihez. A család sorsa éppúgy tűnt elesettnek, mint irigylésre méltónak. Magamban megfogadtam, hogy a következő látogatásom alkalmával meglepem őket valami ajándékkal.
És most, három hónappal később itt vagyok, hogy találkozzam a „Robinson-családdal”, ahogy magamban elneveztem őket. Csomagjainkban számukra hasznos ajándéktárgyak lapultak. A férjnek horgászkészlet, feleségének konyhaeszközök, a gyerekeknek tanszerek, könyvek és egy igazi japán zsebrádió.
A sekély vízben a nagy merülésű hajónkkal Robert csak úgy tudott közel kerülni, hogy a sziget-együttest zátonyaival együtt nagy ívben megkerülte. Végül azután olyan közel jutottunk a parthoz, hogy a hajógerinc a tengerfeneket súrolta. Ötven méterre a „Robinson-család” kunyhójától az egész csapat kórusban hahózott, de ezt az erős ellenszélben senki sem hallhatta. Szélcsendben könnyedén kigázoltunk volna, de a mostani hullámverésben ezt túl veszélyesnek találtam. Visszafordultunk a kikötőbe csónakért, miközben eleredt a tengeri zápor.
Az öbölben azonban a hajónknak egy figyelmeztető kürtjel megálljt parancsolt. Motorcsónakok és könnyűbúvárok gyűrűjében magányos evezős küzdött az árral. Izmos alakja ismerősnek tűnt, s a messzelátóba nézve megszűntek a kételyeim. Őfelsége tartotta napi tréningjét a vízen. Az evezést még diákként kezdte Ausztráliában, ahol kenubajnokságot is nyert. Az óta is naponta egy órát edz, az időjárástól függően súlyzózik, biciklizik vagy evez. A királyi izmok nyomán a csónak sebesen szántotta a vizet. Még leírt három kört, azután engedte, hogy a mólónál kisegítsék. A helyszín pillanatok alatt kiürült egy sötét katonai jeep kivételével. Az elhárítás három tisztje még percekig szúrós szemmel figyelte a környéket, hátha a habokból vagy a kikötőből előbukkan egy megkésett merénylő.
A sok úszóalkalmatosság között a szerencse hamar mellénk szegődött. Összeakadtunk egy időmilliomos kreollal, aki vállalta, hogy a motorcsónakjával mellénk szegődik. Gino a 80 lakosú Eua szigetéről származik. Otthonát csak a víz alatti zátonyok között, egy szikla-szoros örvényén áthaladva közelíthette meg. Ám az erős hullámzás miatt ma nem merte megkockáztatni a hazautat. Önkéntes száműzetése idejére – a szebb idő beköszöntéig – vállalta, hogy velünk tart. Ismét megcéloztuk Velitoát. Amikor az újra zuhogó esőben felhúzott csuklyájú, lobogó esőköpenyével kis lélekvesztőjén Gino elhúzott mellettünk, átragadt ránk gondtalan derűje, megéljeneztük.
Robert műanyag tintahalat húzott egy óriási horogra és kábelnak is beillő is beillő fonálon szánkáztatta a hajó után. A vacsoránk – bökött bizakodón hátra. Ha halat fogunk, az csak nagy lehet. Nem mintha esélytelenek lennénk. A közeli Euaki és Malinoa szigetek környékére még delfinek is elvetődnek, pedig azok inkább az egyenlítőhöz közelebbi, a Ha’apai-szigetcsoport menti vizeket kedvelik, ahol viszont már bálnák is megfordulnak, főleg nászidőben. No, majd kiderül, mit tartogat számunkra a halász szerencse.
Elállt az eső és felragyogott a nap, mire ismét Velitoához értünk. Ezzel visszatért a jókedvünk is. Gino a hajóról négyesével fuvarozott bennünket a sziget kis öblébe, ahol – különös fogadóbizottság – a „Robinson-család” disznai vártak ránk. A kalyibához érve nem várt kép tárult elénk. Az épületnek hiányzott a ház tenger felöl nem látható fele. Elemi erejű ciklon vághatta le azt. A vastag hordólemezek papírcafatokként lógtak a gerendákon. De vajon mi történt a lakókkal?
A sziget nem túlságosan nagy, tizenöt perc alatt körbejárható. Mivel a kiáltozásunkra senki nem válaszolt és emberi életnek nyomára sem bukkantunk, globális kutatást rendeztünk tetemek vagy csontok után. Nagy megkönnyebbülésünkre azonban egyikre sem leltünk.
– Biztosan elmenekültek a vihar elől. Majd visszatérnek a disznaikért, mire azok meghíznak – vigasztalt bennünket Gino tétován.
Egy óra pihenőt engedélyeztem a csoportnak. A leányok bikinire vetkőzve a vízparton bóklásztak és a pálmafák között hódoltak a japánok legfőbb szórakozásának, fényképfelvételeket készítettek. Néhányan nekiindultak, hogy a parton körbejárják a földdarabot, de rövidesen egy meredek sziklafal állta útjukat. Visszafordultak, hogy a dzsungelben rést keressenek.
Velitoán a lányokkal
Föntről láttam, hogy két leány az öböl sziklái között elmélyülten játszik. Egy vízikígyó testét szorították villás ágakkal a kőhöz és vihogtak a kétségbeesett tekergőzésén. Karhosszúságú, ujjnyi vastag, jellegzetes mintázatú hüllő volt, a fehér testén mintha fekete gyűrűket viselne. Rögtön felismertem.
-Megírtátok-e már a levelet, jómadarak? – kérdeztem.
-Miféle levelet? – kérdeztek vissza még mindig kuncogva.
-Hát, a búcsúlevelet. Tonga legveszélyesebb vízikígyójával játszatok. A marására nincs ellenméreg.
– Hé, várjatok, most meg hova rohantok? – De kiabálhattam én már azoknak, sikoltozva árkon-bokron túl voltak.
Egy óra leteltével folytattuk utunkat. Irány Onevao szigete!
Trópusi napsütésben értük el a fehér homokos partú, bozóttal és kókuszpálmával borított Onevai szigetet.
Körülhajóztunk, hogy kikötésre és táborverésre alkalmas helyet találjunk. Sajnálatunkra e kettő távol esett egymástól. A táborhelyet köves, sekély vízben lehetett megközelíteni, amiben még csónakkal sem boldogulhattunk.
– Le a cipővel, mindenki ragadjon csomagot, irány a part! – adtam ki a parancsot.
Partraszállás Onevai szigeten
A csomagokat gúlába raktuk a fövenyen, majd nekiláttunk a földdarab felderítésének. Huszonöt perc alatt körbejártuk, majd felkapaszkodtunk a legmagasabban pontjára. Persze, emberi életnek semmi nyomára nem akadtunk. Alaposabb vizsgálódás után ugyanaz a pálmaliget tűnt a legjobb táborhelynek, amit a hajóról kinéztem. Sátrat nem hoztunk.
Úgy terveztem, hogy pálmalevélből bennszülöttek módján font kunyhóban húzzuk meg magunkat. A ligettől ötven méterre, egy bozótos tövében bukkantam a házépítéshez alkalmas helyre. Ez majd megvéd bennünket a hideg tengeri széltől és szélvihar-porlasztott tengervíztől.
Gíno a kikötésre alkalmas helyen kirakta a nehezebb csomagokat. Majd’ negyven méteres pányvát kötött a csónakra, hogy az dagálykor és apálykor egyaránt vízen maradjon. Kiáltása harsant, ennek irányát követve és a bozóton átvágva egy kis papaya ligetben találtuk magunkat. Botjával épp egy kövér papayát csápolt le a fáról, aztán zsebkésével felvágta és jóízűen falatozni kezdett. Bennünket kézmozdulatokkal biztatott. Csak most jöttünk rá, mennyire éhesek vagyunk.
– Ebéd! – kiáltottam, holott már inkább a vacsoraidőhöz jártunk közelebb. Öt leányt megbíztam a tűzrakással, a főzéssel, amíg mi a csomagokat a táborhelyre felhordjuk. Mire ezzel elkészültünk, beborult az ég, s az erősödő szélben elfogyott két doboz gyufájuk, de a tűz még nem égett. Persze, nem tudhatták szegények, hogy a kókuszdió külső héja (ami szárazon drótseprű-szerűre szálkásodik) jobban ég, mint a papír. Azt is megmutattam, hogy Tongán a lábast nem kőre, hanem három ilyen „seprűhéjas” kókuszdióra szokás állítani, amik nem csak tartják az edényt, de egyben a tüzet is táplálják. A tongai leány kosaraiból előkerült az umu meg a kenyérpótló zöldségek, és mindenki evett, amennyi jól esett neki.
Az expedíció tagjai a kunyhónál
A közelgő alkony arra intett, hogy siessünk a házépítéssel. A tongai alkonyatban megesik, hogy 20-30 perc alatt koromsötét lesz. Most villámok szaladgáltak az égen, a tenger mozgása és a szél egyre erősödött. Egy leány belázasodott, de hősiesen tartotta magát. Teával lenyelt egy csomag japán Pabulon lázcsillapító-port és leheveredett egy kabátokból hevenyészett ágyra.
Nekiláttunk az építkezésnek. A tongaiak nagy kézügyességgel fából és pálmalevélből négy-öt méter magas hatalmas épületeket húznak fel egy hét alatt, mi viszont beérjük egy három méter hosszú és másfél méter magas kunyhóval.
Csoportunkat három részre osztottam. A japán fiú két társsal a parton egyenes botokat gyűjtött, amiket a tenger hullámzása simára csiszolva tucatjával vet a fövenyre. A többiek hosszában kettéhasított pálmaleveleket gyűjtöttek. Gíno, a tongai leány és én ezekből építettük fel szálláshelyünket. A botokból összeállítottuk a sátortető vázát, s arra kötöztük fel a félbehasított pálmaágakat úgy, hogy a levelek hegye lefelé mutasson. Alulról haladtunk felfele akképpen, hogy minden ág levelei mint a hal pikkejei félig fedjék az előző sort. A zsindelyszerű levéltető az esőcseppeket egészen a talajig vezeti. Sötétedett, és mi lassan haladtunk a munkával, mert a leányok nem boldogultak a pálmalevelek hasogatásával. A vastagabbik végén kezdték, de a kés gyakran félrecsúszott és félő volt, hogy a saját kezükbe vágnak. Végül már úgy se boldogultak, hogy hárman nyiszáltak egy ágat. Feloldottam a helyzetet egy tongai trükkel. Az ág hegyén az utolsó levelet két-két ujjam közé csippentve szétrepesztettem a levelet, majd tovább feszítve a hasadás végigfutott az ágon, és kettépattintotta azt. Nagyot nevettek saját esetlenségükön, rögtön felgyorsult a tetőfedés, de még így is csak sötétben, zseblámpafénynél állt a kunyhó.
Folytatjuk.
(Magyar Irodalmi Lap)