1285-ben IV. László uralkodása idején bekövetkezett az, amitől már régen tartottunk: a tatárok ismét megtámadták hazánkat. Ezúttal az 1241-42-es támadástól eltérően nem a Mongol Birodalmi hadsereg, hanem „csak” az Aranyhorda hadereje Telebuga és Noga kánok vezetésével. A korabeli krónikások így is legalább 200 ezer főre teszik az ellenség létszámát.
A második tatárjárás rövid bemutatását 1280-ban kell kezdenünk. Az 1272-ben tíz évesen trónra került IV. László királyunknak már volt ideje bizonyítani uralkodói rátermettségét. Kezdő éveit a széthúzás, a bárói ligák és az egyház hatalmaskodásai jellemezték. Nyugat felől egy új hódító II. Ottokár cseh király is fenyegette a Magyar Királyságot. Az 1280-as évek elejére Lászlónak szent elődjéhez hasonlóan sikerült úrrá lennie a külső és belső ellenségein is. Megtörte, bár nem véglegesen a Gutkeled-Kőszegi-Csák családok hatalmát, Morvamezőnél legyőzte Ottokárt, majd a lázongó kunjait „rendszabályozta meg” a hódtavi ütközetben. A vesztes csata után az Oldamír vezette kunok egy része a tatárokhoz menekült, és kért tőlük segítséget László király és a magyarok ellen. Egy befogadott menekülő népcsoport oltalmat kapott hazánkban, majd összekülönbözött a koronás királlyal, és az ellenségeinkhez fordulva segítséget kérnek ellene. Nem az első eset a történelmünkben.
Tehát a már említett kánok vezetésével 1285. február első napjaiban megindult az újabb mongol támadás a Vereckei-hágón át. Mint a tavaszi futó ár, úgy öntötték el a királyság északkeleti végeit. A birtokaik fekvéséből adódóan az Abák nemzetsége vette fel velük először a harcot. A lakosság egy része a nők gyerekek, és az öregek a védelmet nyújtó helyekre erdőkbe, lápokba, és várakba húzódott vissza, a többiek pedig mind fegyvert fogtak. Sárosban Baksa Simonfia György, Borsodban pedig Dávidfia Amádé vezetésével súlyos harcok kezdődtek. A két úrvitéz folyamatosan küldte a levágott tatár fejeket a királyhoz győzelmeik bizonyítékául. A kutyafejűek pedig elszakadva a harcoktól Hevesen át gyorsan a pesti révnél termettek. Itt már úrrá lett a pánik a lakosságon, és aki tehette által menekült a Dunán. A révészek pedig pillanatok alatt meggazdagodtak az ország baján.
A forrásaink ennél a pontnál eltérést mutatnak. Amíg a Bécsi Krónika azt mondja, hogy László és a jórészt a hűséges kunokból álló serege itt Pest közelében verte meg a tatárokat, addig Benedek prébost úgy tudja, hogy a király vezette had Torockónál egyesült az erdélyi sereggel és ott mért döntő csapást a mongolokra. Bárhogy is történt annyi bizonyos, hogy Borsa Lóránt erdélyi vajda vezetésével a székelyek a szászokkal és a vlachokkal kiegészülve eltorlaszolták a Kárpátok átjáróit, majd némán hang nélkül – öltek. Ölték az ellenséget, amelyik négy évtizeddel korábban az ő családjukat, az ő országukat gyilkolta, égette és fosztogatta. Nem volt számonkérés vagy ítélet. Csak a bosszú, és annak a végrehajtása. Összefogott a magyar és a tatárok megtanulták, hogy ilyenkor vér hullhat az égből. A források hétezer fős magyar veszteség mellett huszonhatezerre teszik a mongol elesettek számát. A sárga rém bevert vérző fejjel takarodott ki a Magyar Királyságból.
Epilógus
Plano Caprini 1247-ben készült útleírásából a következőket tudhatjuk meg: „(14) a tatárok földjén két temető van: az egyikben hantolják el a kánokat, vezéreket, és az összes nemes urakat bárhol érje őket a halál, ha lehetőség kínálkozik rá ide hozzák őket. Sok aranyat és ezüstöt temetnek el velük. A másik temetőben azokat helyezik el, akiket Magyarországon öltek meg. Ott ugyanis sokan lelték halálukat.”
Írásom elkészítésében felhasználtam Bánlaky József a Magyar Nemzet hadtörténelme, és Zetényi -Csukás Ferenc a második tatárjárás c. munkáját.
(Nyitray György – Puskaporos szaru – Szent Korona Rádió)
