Doma-Mikó István Magyarországon született, 1980-óta Japánban él. A magyar „rendszerváltásig” amerikai és kanadai magyar nyelvű újságok japán tudósítója volt. 1991-ben Tokióban megalapította a magyar nyelvű Inter Japán Magazint (www.interjapanmagazin.com).
A tongai király magyar származású udvari festőművésze japán fiatalokkal expedíciót vezetett a Királyság lakatlan szigeteire. A megtörtént eseményeken alapuló írás bemutatja egy hatalmas tengeri ciklon viszontagságait és betekintést nyújt a királyi udvar életébe is.
A Tongai király magyar udvari festőjének visszaemlékezései
Folytatás
Aztán további fél órát tárgyaltunk, főleg a jövőbeni képekről, és a legújabb japáni hírekről, ám szóba kerültek egyéb témák is. A palotaetika szerint nem illik a királyhoz kérdést intézni, főleg olyat nem, amely választásra készteti. Amikor újoncként elkövettem ezt a szentségtörést, Őfelsége sokáig a távolba, egy leszálló repülőgépre meredt. – Közvetlen repülőjáratot kellene létesíteni Japánból – váltott más témára, és én töprenghettem, hogy mit hibáztam. Mivel a festés- és egyéb teendőim részleteire egyenesen nem kaphatok instrukciót, efféle beszélgetésen próbáltam kipuhatolni, végül is mit szeretne Őfelsége. E bizalmas négyszemközti beszélgetések azonban sok egyébre feljogosítottak. Az uralkodó olyan ügyeket is szóbahoz, amikről még közvetlen környezete sem hallhat. Ilyenkor érzem igazán, hogy udvari festőként mennyire bizalmi az állásom.
A diskurzus végére visszatért a színe, még néhány tréfált is megeresztett. Én pedig örültem, hogy nevetni látom. Búcsúzáskor megrendülten néztem a távozó királyt. Lassan indult meg, felső teste előrehajolt. Bizony, nagyon megöregedett. Vajon hányszor találkozhatunk még? Botja koppanásainak elhaltával szinte transzban meredtem a trón keményfa reliefjére. Milyen sajnálatos, hogy a Tupou-család ősi címere csak fekete-fehéren maradt fenn! Életcél lehetne felkutatni a történelmi hagyományokat és megfesteni az uralkodóház címerét – először színesben, a királyság történelmében! Őfelségét biztosan nagyon boldoggá tenné. Megteszem, fogadtam meg magamban.
– Uram! Uram! – szólongatott a katona, ki tudja hányadszor – indulnunk kell!
Palotabelső
A viktoriánus Királyi Palota hátsó szárnya
A palotából egyenesen a koronaherceg hivatalába hajtottunk, ahol ebéd előtt kellett megjelennem. Nyolcéves ismeretségünk alatt először jártam a hivatalában. A monarchia külügyminisztereként ő is, – mint az uralkodó többi bizalmasa – fontos szerepet tölt be a kormányban.
Mindig meglepett, hogy a trónörökös mennyire ellentéte apjának. Ezt hangsúlyozta az épület is. A Viktória-korabeli fatornyos palotával ellentétben egy szupermodern csillogó toronyházban találtam magamat, ahol az aranykeretes liftajtó előtt még a testőrök is külföldinek tűntek. A felvonón is csak kísérettel juthattam az emeletre, ahol a miniszteri hivatalig számtalan elektromos ajtó zárult mögöttünk. Ott kísérőm egy csinos titkárnő gondjaira bízott, aki sajnálkozott, hogy hiába jöttem, a herceg épp elment ebédelni.
A kávéra várva lenyűgözött az irodában zajló serény munka. Furcsálltam ugyan a kontrasztot, hogy a modern computer-sor mögött háncs-öves hölgyek gépelnek, de el kellett ismernem, hogy azt igen sebesen végzik. A modern környezetben legfeljebb a hangzavaruk utalt Tongára. Billentyűverés közben gyakran átkiabáltak egymáshoz. Aztán a kávéval olyan asztalhoz tessékeltek, ahonnan ráláttam a képernyőkre. Alig tudtam visszatartani a nevetésemet. Az összes computeren pasziánsz játék futott.
Bekurjantott az őr, a kisasszonyok egy szemvillanás alatt eltüntették a játékot, és az ajtóban megjelent maga a trónörökös. Felénk biccentett, majd eltűnt egy bőrrel párnázott ajtó mögött. Ekkor már egy thaiföldi kinézetű üzletember is velem együtt várakozott. Őt kérette először.
Az ajtó belső kilincsével a kezemben elsőként saját litográfiám ötlött a szemembe. Úgy kiválasztottam a kavalkádból egy minutumban, mint apa a gyermekét az iskolai tablón. Más percekig kereshetné, mert a falat, az asztalokat, sőt, még az ablakpárkányt is dísztárgyak tömkelege borította. Úgy tűnik, a herceg minden emléktárgyat megtart..
A hivatal bútorai faragottak, nikkelezettek, vagy bőrrel borítottak. Itt minden ezer százalékig amerikainak tűnik, főleg maga a gazda. Őfelsége állig begombolt tongai viseletének ellentéte: lakkcipő, sötét öltöny, gyémántos-tűvel rögzített piros-kék csíkos nyakkendő, sőt, selyem dísz-zsebkendő! Szemvillanás alatt egy San Franciscoi konszern vezérigazgatójánál éreztem magamat. Még a stílusa is az amerikai üzletemberekéhez igazodott. Nem véletlen, minden szabadidejét ott tölti. Fél nap alatt az ötödik feketét fogyasztottam, ám a beszélgetésünk alig tartott tovább a kávénál. Közölte, hogy délután a kastélyában vár, hogy elkezdjem a portréja festését.
Több mint negyven országba jártam, mégsem láttam a hercegénél elragadóbb kastélyt. Az épület a repülőtéri útról letérve hatalmas kétszárnyas vaskapun keresztül széles aszfaltúton közelíthető meg. Az út kialakítása a szemfényvesztés remeke. Emelkedése olyan enyhe és kiszámított, hogy a kastély mindig ötszáz méternyi távolságról látszik, bár majd egy kilométert kell gyalogolni. Engem kifutópályára emlékeztet. Egy kis sport repülőgép játszva felszállhatna innen. Lehet, hogy az is, a trónörökös kiváló pilóta. A franciás épületet létrehozó japán cég bravúrja a két darab 6-8 méter magas rácsos állóablak elhelyezése. Ezek egyikét az út felől, a párját átellenbe építették be. Így a kíváncsi szemlélődő egyszerűen „átlát” az épület hallján. Éjszaka, a benti csillárok fényében persze látható a lakók élete is.
Ide érkeztem taxival, és pár perc múlva már a trónörökösre vártam. Most végre belülről is megcsodálhattam a gyönyörű építményt, amelynek mennyezete magasságban vetekedett egy operaházéval. A berendezést illetően el kell ismernem, a hercegnek van ízlése. A csillárok, az aranyozott reliefek csodálatos összhangban álltak a bútorokkal, szőnyegekkel.
Rövidesen elkezdhettem a munkát. Házigazdám a zongorára támaszkodott, és rám bízta miként dolgozom. A póz szerint távolba kellett merengenie, de gyakran felém lesett, érdekelte, a rajzolás technikája. Mulatságosnak találhatta, hogy másodpercenként kapkodom a tekintetemet föl-le és szúrós tekintettel próbálom agyamba vésni vonásait. Időnként elnyomott egy finom mosolyt. A hall távoli szegletéből olyasféle lárma hallatszott, mint a cseppkőbarlangokban, majd feltárult az ajtó, és megjelent egy 12 év körüli bájos leányka. Láttomra meglepődött, de a kíváncsiság sokáig ott tartotta. Felismertem benne Nanasi hercegnő leányát, Angelica hercegnőt. Nocsak, milyen gyönyörű lett, utoljára ötéves korában találkoztunk a kiállításom megnyitóján!
A trónörökös Tupouto’a herceg (a jelenelgi király) és Doma-Mikó udvari festőművész
Ötödször öltöztem aznap, s eközben a csoport a recepciónál várt reám. Következő utunk a városszéli piachoz vezetett, amely akkor még a kikötő mellett állott. Megcsapott bennünket a zsongás és a hangzavar. Az árusok egyszerű „sátrakból” kínálgatták portékájukat. Négy hosszú, földbe vert rúd közé a magasba feszített ponyva biztosította az árnyékot. Az építményeknek fala nem volt, de nem is hiányzott a rekkenő hőségben. A piac bejáratánál visítozó kis malacokat kínáltak -„nyársra húzva, pirosra sütve ínyencfalat” – kiáltásokkal. Beljebb gyümölcsöt és zöldséget, az egyetlen faházban pedig kimért kavaport árusítottak. Ebből készül Óceánia egyik nemzeti itala.
Nos, aki színére tetszetős vagy netán ízletes itókára gondol, az alaposan csalódik! A mi jázminunkhoz hasonlító kavabokor tövét megőrlik, majd vízzel keverve literszámra fogyasztják. Szesztartalma hivatalosan nincs és kábítószerként sem tartják nyilván, bár az idegekre bódítóan hat. Pocsolyaszerű színe nem túl bizalomgerjesztő, íze pedig kellemetlen, egy másnaposságra ajánlott japán gyógyport, a kampóyakut idézi. Fogyasztásakor a fogorvos érzéstelenítő injekciójának tünetei jelentkeznek (az ajkak, majd a nyelv zsibbadása), s aki elszántan leküzd belőle 2-3 litert, akár be is rúghat.
Mi inkább a zöldségesek sátrait rohamoztuk. Az árusok nagy megelégedésére bőven vásároltunk édesburgonyát, tárót, kenyérfa gyümölcsöt és tapiókát. A tongaiak sült – vagy párolt állapotban ezeket fogyasztják kenyér helyett. Japánjaim az első kettőt felismerték, és egymással versengve kiabálták, hogy „szacumaimó”, „taroimó”. Utóbbiról eszembe jutott egy vidám történet Őfelsége trónörökös időszakából. Fogyni szándékozván felkeresett egy amerikai diétás orvost, aki szigorú étrendet írt elő, afféle „semmi zsíros, semmi édes” menüsort. A herceg egyre kétségbeesettebben hallgatta, amint finom sültek, torták sorban tűntek el a jövőbeni étrendjéről, majd aggódva megkérdezte – „de tárót azért csak ehetek?” Az amerikainak fogalma sem volt a „tongai kenyérről”, a cukorrépa méretű burgonyaféleségről, azt a herceg magyarázata alapján zöldségfélének értelmezte.
– Nos, azt nyugodtan ehet, sőt, fogyasszon minél több tárót, ha fogyni akar – nyugtatgatta a herceget a professzor. Így esett, hogy Őfelsége testsúlya a következő vizsgálatig a fogyókúra ellenére kilenc kilót gyarapodott.
Folytatjuk
(Magyar Irodalmi Lap)