Doma-Mikó István Magyarországon született, 1980-óta Japánban él. A magyar „rendszerváltásig” amerikai és kanadai magyar nyelvű újságok japán tudósítója volt. 1991-ben Tokióban megalapította a magyar nyelvű Inter Japán Magazint (www.interjapanmagazin.com).
A tongai király magyar származású udvari festőművésze japán fiatalokkal expedíciót vezetett a Királyság lakatlan szigeteire. A megtörtént eseményeken alapuló írás bemutatja egy hatalmas tengeri ciklon viszontagságait és betekintést nyújt a királyi udvar életébe is.
A Tongai király magyar udvari festőjének visszaemlékezései
Folytatás
Az elnök hellyel kínált. Az udvariassági kérdésekkel és a gőzölgő teával nem egészen két perc alatt végeztünk.
– Milyen pózban örökítsem meg, excellenciás uram? – tettem fel a portréfestők legfontosabb kérdését.
– Ön a művész, önre bízom – mosolyodott el. Mit javasol?
– Előkelő származású nemes urat, címere előtt ülve, tábornokot állva, kardmarkolaton nyugvó kézzel, bájos hölgyeket a pipereasztaluk előtt hatásos megfesteni – mondtam. – Politikust azonban – ha elnök úr is egyetért velem – a dolgozóasztalánál ülve, írás közben ildomos megörökíteni. Excellenciád hangulatát leginkább az a pillanat tükrözné, ha közben elgondolkodva felnéz. –
Készül Sir Ratu Mara elnök portréja
Nem sokat teketóriázott. Leült a mahagóni íróasztal mögé, felütött egy vörös, bőrkötésű mappát és színarany tolla már futott a papíron. Mire elrendeztem az asztal tárgyait, már belefeledkezett a munkába. Időnként felkapott tekintete, merengései természetesek voltak, s mappájában teltek a teleírt lapok. Szinte együtt dolgoztunk. Különösen az áll vonalával kellett vigyáznom, ami nem volt szokványos. Ritkaság, ha az arcélszöget adó állkapocs oldalt jobban kiáll a járomcsontnál. Olyan jellegzetessé tette az arcát, hogy akár egy fiatalkori portrét is festhettem volna róla kapásból. Harminc perc alatt két teljes vázlatot, és hat részletvázlatot készítettem. Abban a pillanatban fejeztem be, amikor a testes titkár sürgetésképp benyitott. Érezhető volt a sietség, így búcsúzáskor csak annyit mondtam, hogy a képet tokiói műtermemben három hét alatt megfestem, s azután jelentkezem.
Néhány udvarias szó után elváltunk, s a szuperintelligens titkárnő áttessékelt egy vendégszobába, ahol még egyszer, – most már nyugodtabban – teázhattam. Az ablakból láttam, ahogy az aktatáskás államfő villanás alatt beszáll az elnöki gépkocsiba, és elrobog.
– Az autó mindjárt visszatér önért! – nyugtatott a titkárnő – Az elnök urat csak a parlamentbe viszi, az pedig itt van a közelben. –
A visszaút Nadiba sokkal kellemesebb volt. Kiderült az ég, és a sofőr nyelve is megoldódott, hiszen most már nem kellett rohannia. Meg-megállt egy-egy nevezetességnél, és én gyönyörködtem a látványban, a régi palotákban, és a természeti szépségekben, főleg a világhírű Korall Partban. Sötétedéskor, éppen vacsorára érkeztünk meg Nadiba.
Epilógus Sir Ratu Mara
Még egyszer találkoztunk, amikor elvittem számára a portrét. Az autó az elnöki terasz lépcsőjéhez állt, a piros szőnyeg végéhez. Csöndes, meleg, hétvégi délután volt. A fent elnök mosolygó alakja lentről még óriásabbnak tűnt.
Utolsó találkozásunk
Négy évvel később a hírekből végig kísérhettem Sir Ratu Mara méltatlan bukását.
Fidzsit két nép lakja: a fidzsi-őslakos, és a fehér gyarmatosítók által behurcolt indiaiak leszármazottjai. Az utóbbiak a képzettebbek, ők a busenissmanek, vállalkozók, üzletemberek, egyszóval a gazdagok.
Az őslakosoknak jut a földművelés, és a kisegítő munka. Védelmükre az alkotmány kimondja, hogy csak fidzsi származásúak birtokolhatnak földet, s a kormányban az indiai képviselők nem kerülhetnek többségbe. Az őslakosság több törzsből áll, amelyek tagjai választáskor a törzsfőnöküket juttatják be az országgyűlésbe. Az új képviselők közül azután a legtöbb támogatót összegyűjtő lehet a miniszterelnök.
Az 1999-es választások nagy változást hoztak az ország történelmébe. A kisebbségben lévő indiai képviselők kihasználva a fidzsi küldöttek széthúzását, egyetlen jelöltre szavaztak, s az országnak – most először – indiai miniszterelnöke lett. Ezután a főleg indiaiakból álló új kormány a fontosabb állami posztokat övéinek juttatta, s ez a folyamat a piramis aljáig terjedt. Pár hónappal később – oktatóprogramom folytatására – Nadiba érkezve, a sok indiai iskolaigazgató között, csak egyetlen fidzsi-it találtam mutatóba, s a tanárok között is csak feleannyit, mint régebben.
2000 májusában Geroge Speight, – egy fidzsi üzletember, aki a változások miatt elveszítette vagyonát, – felfegyverzett társaival túszul ejtette a parlament 53 képviselőjét. A fiatalember olyan jogokat, és garanciákat követelt Fidzsi őslakosai javára, amelyeket az elnök az alkotmány betartásával nem adhatott meg. Sir Ratu Mara nehéz helyzetbe került. A túszok között volt – képviselőként – a saját lánya is. Élete végéig elnök maradhatott volna, ám most kénytelen volt az egyetlen helyes lépést megtenni: lemondott.
Rosszul végződött Spaight végeláthatatlan hatalmi egyezkedése. A lázadás kirobbanása után három hónappal a hadsereg elpártolt mellőle, letartóztatták, és a bíróság lázadásért halálra ítélte.
Nemzetközi kezdeményezés indult a balsikerű forradalmár megmentésére. Végül is Spaight – a maga módján – az őslakosok megmentéséért harcolt. Elsők között küldtem kegyelmi kérvényt az új elnöknek, aki – nem csak az én közbenjárásomra – Spaight kivégzését életfogytiglani börtönre változtatta. 2006-ban kísérletet tett, hogy Spaight-et amnesztiával kiszabadítsa, ám ennek egy újabb katonai puccs útját állta.
Sir Ratu Mara lemondása után háttérbe szorult. 2004 márciusában, 84 évesen, sokak által tisztelve, vagy elfeledve végleg elszenderedett.
Szentül hiszem, hogy iható sört csak a forró égöv lakói tudnak készíteni, a többi lőre. Rejtély, mi készteti őket erre. Lehet, hogy a hőségben szeretik a jó hideg sört? Erről még valaki nagy sikerű könyvet fog írni. Véleményemben a japánok is osztoztak, s a vacsoránál számtalan elismerő jelzővel illették „Fidzsi Aranyát”, s természetesen az ország ízletes burgonyáját is. Később a hotel romantikus kertjében petróleumfáklyák fényénél éjszakába nyúló beszélgetést folytattunk Tongáról, amit képzeletben mindenki gyorsan, többször is bejárt.
Tongai „gejzír”
Másnap sorra vettük a város látnivalóit, amiből nem is volt olyan sok. A piac ízelítőt adott a déli gyümölcsökből. Közülünk többen ekkor kóstoltak először valódi kókuszdiót, mangót. Ebéd után előállt külön autóbuszunk. Felpakoltunk és irány a repülőtér! Fidzsi fölött repülve a hölgyek nem győztek eleget álmélkodni a táj szépségein, de igazán csak akkor lepődtek meg, amikor az óceán sötét kékjében végre feltűntek a Vava’u szigetcsoport első korallzátonyai és fehérfövenyes apró földnyelvei. Csak most tudatosult bennük, milyen csodálatos helyre érkezünk.
Folytatjuk
(Magyar Irodalmi Lap – Szent Korona Rádió)
