A magyarok harcmodora és fegyverzete

A világtörténelemben páratlan eset, hogy egy nép – a férfiak és a nők lóháton, az aggok és gyermekek szekéren – messze Ázsia felől Európa felé felkerekedjenek és az itt megtelepedett nemzetek között nemcsak új hazát szerezzenek, hanem azt minden támadással szemben, immár ezeregyszáz esztendőn át meg is tartsák. Ezt tette meg a magyar. A honfoglaló magyarságot a régi/új haza visszaszerzésével és megtartásával járó hatalmas, elsősorban katonai teljesítményre a szomszédainál értékesebb katonai tulajdonságai képesítették.

Bármennyire félelmetes és hatásos fegyver volt az íj, őseink sikeres hadviselései mégsem kizárólag ezzel magyarázhatók. A könnyű és gyors lovasság szervezettsége, fegyelmezettsége, harcképzettsége, és főleg áldozatkészsége nélkül az íj nem lett volna több egy pompás vadászfegyvernél. Abban az időben, és még hosszú századokon át a csaták és háborúk kimenetelét a jobb felkészültség, és elsősorban a hadi alakulatok, és azon belül a harcosok megbízhatósága, helytállása döntötte el. Ezen erényeket még a műszaki fejlődés is csak látszólag szorította háttérbe.

d0f0885602fe076d6be4e29c46b79d30 (clicks: 277)

A lovas műveltségű népek hadviselése a könnyűlovasságra épült. Sikereik alapvető titka a rajtaütés és gyorsaság volt. Csak sisakot és könnyű bőrvértet, esetleg azt fémpikkelyekkel tűzdelve viseltek, míg a nyugati harcosok mozgását lelassította és lomhává tette a nehéz páncélruházat. Katonai sikereik többek közt az alábbiaknak köszönhetők:

1. A magyarok katonasága a lovasságra épült. VI. Bölcs León bizánci császár írta: “A magyarok nem kitartók gyalog megállni helyüket, mint akik gyermekkoruk óta lovagláshoz szoktak”. Őseink megtalálták a paripának, mint katonai eszköznek nagy előnyeit; ezzel biztosították a hadviselés fölényét ellenségeikkel szemben. Amíg a germán páncélos lovasságánál a ló elsősorban a védőfegyverzetet szállította, addig a magyar paripa maga volt a támadófegyver. A lovas taktika legfőbb eleme a lóhátról való nyilazás volt.

Fergeteges rohamaik lélektanához tartozott még az idegeket tépő “haj”, “haj” harci kiáltásuk, és lovaik nyerítése. Közelharcban a szablyát, a fokost és a buzogányt használták, miközben lovaik rúgtak és haraptak. Azonban, hacsak lehetett, elkerülték a közelharcot. A kengyel is a lovas műveltségű népek találmánya volt mely nagyban elősegítette mind a közel, mind pedig a távolsági harcmodor hatékonyságát.

2. Őseink harci ereje katonai erényeiben rejlett. VI. Bölcs León császár írja: “a magyarok nem olyanok, mint a többi népek, melyek egy vereség után le vannak győzve, hanem legfőbb iparkodásuk a vitézkedés…. Egy fejedelem alatt élnek, ki kemény fegyelemben tartja őket. E nép, melynek vétkeseit főnökeik kegyetlen és súlyos büntetésekkel lakoltatják, a bajt, a fáradtságot nemesen tűri, a hideget és a meleget kiállja, s a szükségbeli fogyatkozást, mint pusztanép fel sem veszi. …Karddal, íjjal és kopjával fegyverkeznek.… Nagy szorgalmat fordítanak a lóhátról való nyilazásra.… Óvatosak és kitartók”.

3. A harmadik erény a csatában való manőverezés volt. Az ősmagyarok csatarendje több harcvonalra tagozódott, melyekkel a csatában rendkívül ügyesen manővereztek. Az első harcvonal rendszerint csak színlelt támadást hajtott végre, hogy aztán színlelt hátrálással az ellenséget a hátsó harcvonalak átkaroló mozdulataiba csalja. Messze előreküldött kémeiktől, hírszerzőiktől idejében megtudták az ellenség közeledését, s “mint szokásuk volt, hihetetlen gyorsan csatarendbe álltak”. A honfoglaló magyarság csatarendjéről VI. Bölcs León császár megállapítja, hogy “csatarendjükben sűrű, mély csoportokat alakítanak ki… oldalt és hátul külön csoportjaik vannak azok támogatására, kik segélyt igényelnek és az ellenség megkerülésére… van a csatarenden kívül fölösleges erejük, melyet titokban gondtalanul táborozók ellen, vagy harcoló hadosztályok segélyére tartanak fenn… nem csupán egy harcvonalban állnak ki, hanem alakítanak másodikat, sőt néha harmadikat is… Nem mindig harcolnak nyílt erővel, legtöbbször cselben és titkos lesállásban áll játékuk… vezeték lovaikat közel a csatarend háta mögött tartják, a poggyászt pedig 1-2000 lépésre hátul vagy oldalt, elegendő őrizet alatt”.

Távoli_nyilzápor (clicks: 237)

A könnyűlovasság gyorsasága rendszerint lehetővé tette, hogy elődeink az ellenséggel akkor és ott ütközzenek meg, amikor és ahol nekik a legjobban megfelelt. Először is a csata színhelyét választották ki, majd a terepszemle után elkészítették a haditervet, figyelembe véve, hogy milyen felszerelésű és mekkora haderővel ütköznek meg. Kisebb lovas egységek ide csalogatták az ellenség csapatait. Ha tudták, megbontották az ellenség hadrendjét. Mire a kiszemelt csatamezőre csalogatták az ellenséget, a lesben álló és várakozó magyar lovasság már könnyen felmorzsolta vagy menekülésre kényszeríttette azokat. Amennyiben a hadrend megbontása nem sikerült, az ellenség oszlopai előtt három lovas kört alakítottak, mintegy ezer harcos egy-egy körben. Lovaikon vágtatva köröztek és puhító nyílzáport zúdítottak az ellenség soraira. Ezt roham követte, ami lehetett valós vagy akár színlelt is. Attól függött, hogy mekkora kárt, veszteséget okoztak az ellenséges csapatokban, meg tudták-e bontani a hadrendet vagy sem. Ha igen, akkor a roham valós volt, és a két oldalt az erdőkben rejtőző harcosok is a megrémült ellenségre törtek. Ha viszont az ellenség egységei továbbra is hadrendben maradtak, akkor a roham színlelt volt. Még mielőtt az ellenséggel megütköztek volna, visszafordultak és megfutamodást színleltek, miközben hátrafelé nyilaztak az üldözőkre, melyet a kengyel használata tett lehetővé. Ha e csel sikeres volt, akkor az üldözőkből menekülők lettek, a “menekülőkből” pedig győztesek. A magyarok ezzel megbontották az ellenség hadrendjét, azok csak akkor vették észre, hogy kelepcébe kerültek, mikor a lesben álló lovasok minden irányból rájuk törtek, és a „menekülők” is velük szembefordultak.

Fegyverzetükhöz tartozott még a kelevéz is, késüket a csizmaszárban hordták. Az oldalukra kötött tegezben 25-30 nyílvesszőt, tarsolyukban pedig dohányt, kovakövet, kanalat és egyéb alkalmatosságot tartottak. Távoli hadjáratokra egy kb. 45 kg-os egységcsomagot vittek, ami többek között szárított húst, tejport, kölest és sót tartalmazott. Így szorult helyzetben is el voltak látva élelemmel. A tejport vízben feloldották, és a nyereghez kötött kobakban tartották. Egy harcosnak átlagban három hátaslova és két-három málháslova volt. Ha a ló hátát a nyereg feltörte, vékonyra vágott nyershúst kötöttek a sebre, ami fertőtlenített és gyógyított. Innen van a “nyereg alatt puhított lóhús” meséje. Ha a szükség megkívánta, teljesítményük a hadjáratok alatt a napi 100 km-t is elérte.

magyarlovas (clicks: 303)

A fenti jellemzésből ráismerünk arra a harcmodorra, amelyre a világháborús seregek lovasságát 1914 előtt nevelték. A magyar hadrendszer a belső-ázsiai türköktől örökölt hadvezetés egyenes folytatása volt. Kagánjuk, vagyis a szakrálisan tisztelt fejedelmük sohasem haladt a seregek élén, hanem teljes visszavonultságban tartózkodott éppen személyének fontossága miatt. Elöl haladt viszont fia, öccse vagy más családtagja, a trón örököse a hódolt népek vezéreivel. A magyarság hadrendje a tízes számra épült, azaz a katonai egységek tizedekből, századokból és ezredekből álltak. Maga a hadrend egy erős derékhadból, valamint három jobb- és három balszárnyból állt. Ezt a rendszert tőlünk vette át Európa. A kalandozások befejeztével az államalapítás és a feudalizmus kialakulásának időszakában alapvető változáson ment keresztül a magyar fegyverzet és a haditaktika. Egy-két évszázad elteltével a hajdani dicsőséges hadjáratok egyes epizódjai már csak a népmondákban és a krónikásaink elbeszéléseiben éltek tovább.

(Dr. Kiszely István nyomán – Ősök szelleme – SZKR.)