Secundus ingressum, Honfoglalás, vagy hazatérés. Sokféle képen nevezhetjük a történelmünk e nagyon fontos eseményét, amelyet nem lehet csak az általánosan elfogadott 896-900-ig tartó időszakra leszűkíteni. Az eseményt remélem, mindenki ismeri. De volt még egy nagyon fontos mozzanata, a Honfoglalás páratlan történelmi cselekményének, mégpedig Árpád vezér fiának, Leventének, és az ő parancsnoksága alatt álló harcosoknak a feladata.
Az Al-Duna biztosítása.
Az időutazásunkat 890-ben kell kezdenünk, amikor még nem vettük újra birtokba a Kárpát-medencét, és a magyar törzsszövetségek Etelközben tartózkodtak. Két számottevő katonai erővel kellett számolnunk akik veszélyt jelenthettek ránk. Az egyik az ebben az évben cárrá emelt, rendkívül tehetséges Simeon vezette Bolgár Birodalom, a másik pedig Bizánc volt. A harcias Simeon azzal kezdte az uralkodását, hogy elragadta Bizánc balkáni birtokait. VI. „Bölcs Leó” bizánci császár így szövetséget ajánlott az Árpád vezette magyaroknak, akik ki is használták a lehetőséget, ugyanis a Duna-Tisza közét bolgár erők tartották megszállva Salán (a továbbiakban Zalán) vezetésével. Amíg a magyar főerő a legnagyobb és legjárhatóbb Vereckei-hágón megkezdte az átkelést, addig Levente seregének -a mintegy 12 ezer fős, a Jenő és Nyék törzs harcosaival- meg kellett kerülnie a Kárpátok vonulatait a Fekete-tenger felől, és el kellett vágnia Simeon balkáni csapatait Zalán alföldi seregétől. A magyar erőket a Bizánc által rendelkezésre bocsátott hajók szállították át a Dunán. A meglepetés erejét kihasználva Levente herceg teljes győzelmet aratott Simeon felett, úgy hogy még a fővárosát Pereszlajevet is elfoglalták. A cár ráadásul ezzel egy időben értesült róla, hogy a Kárpátokon átözönlő magyarok részéről az északi tartományát is veszély fenyegeti. Futott is az uralkodó Leó császárhoz, aki elfogadta a békét, így Simeon teljes erejével Zalán megsegítésére indulhatott.
Több évtizedes, vagy talán már évszázados történelemhamisítás után kell tiszta vizet öntenünk a pohárba. Ellenségeink erőszeretettel hangsúlyozzák azt a téves feltevést, miszerint a bolgár-bizánci béke után a bizánci hajók magukra hagyták Leventét és a harcosait, és egyszerűen elhajóztak anélkül, hogy visszaszállították volna őket a túlpartra. Elfelejtenek viszont két dolgot, mégpedig azt, hogy a hajók és a személyzetük valóban bizánci volt, de az őrséget magyar katonák látták el. Másodszor pedig ismerve az akkori magyar katonai képességeket, gondot okozhatott e volna az ott maradt harcosoknak átúsztatni a Dunán? Bátran kimondhatjuk, hogy nem! Levente és a Jenő és Nyék törzs harcosai azért maradtak ott, mert ez volt a feladatuk. A magyar vezetés számított a békekötésre a váratlan támadás után, Árpád ezért küldte a fiát, hogy minden áron akadályozza meg a bolgár áttörést az Alföld felé. A hat hétig tartó viaskodásban a herceg serege teljesen felmorzsolódott a bolgár túlerő miatt, és Levente maga is elesett.
Az Árpád vezette magyar fősereg eközben felvonult a Duna-Tisza közén, és megsemmisítette a Zalán vezette bolgár csapatokat, biztosítva ezzel a hazatérés befejezését. Az Al-dunai magyar „vereség” történelmünk egyik legnagyszerűbb fejezete. Simeon cár egyetlen katonája sem tudott áttörni észak felé, Árpád pedig az alpári ütközetben tönkre verte a maradék bolgár haderőt. A tervszerűen végrehajtott támadás, a meglepetés, majd a helyben maradás és a az ellenség minden áron való megállítása híven mutatja a korabeli magyar harcos testi-lelki erejét hősiességét. Fontos, ha nem az egyik legfontosabb momentuma volt ez a magyar Honfoglalásnak. Engedjék meg, hogy Padányi Viktor gondolatával búcsúzzak: „ Levente csapatainak a veresége egyike a magyar hadtörténet legszebb fegyvertényeinek, s ha a magyar hadtörténelem meg is feledkezett róluk, hősi emlékművük azóta is áll: és ez nem más, mint Magyarország.
Felhasznált irodalom: Dr. Padányi Viktor: Dentu-Magyaria
(Nyitray György – Puskaporos szaru – Szent Korona Rádió)
