Mintegy 25-30 évvel ezelőtt még csupán Kína és Japán, valamint a karate és a cselgáncs képei jelentek meg azok lelki szemei előtt, akik valamilyen kontaktusba kerültek az akkor elérhető harcművészetek valamelyikével. Más délkelet ázsiai területek – kiváltképp India – nem igen kerültek képbe. Pedig a mostani ázsiai harcművészetek legtöbbjét éppen Indiából, a Kalarippayattu és a Vajramusthi irányzatoktól eredeztetik.
A dél-indiai Kerala államban kialakult Kalarippayattu (malayalam: കളരിപ്പയറ്റ്) képviselőik által, mint „a harcművészetek anyja” van megjelölve. A Kalarippayattu egyfajta gyűjtőnév is, amely több fegyveres és pusztakezes harcmodort takar, amelyek helyenként önállóan is működnek, mint például az Adithada (malayalam: അടി), amely az ütések és rúgások módszere.
Az északkelet- és közép-indiai régióban a Vajramusthi (szanszkrit: वज्रमुष्टि) stílusnak több ága is létrejött. Legkorábbi változatában egyfajta öklözős birkózás volt. A küzdők fémből, fából, kőből, vagy állatszarvból készített marokboxert tartottak a jobb kezükben, a végső halálos ütés bevitelére összpontosítva. Később a Vajramusthi (mint gyűjtőnév) sokoldalú harcászati módszereket takart. Központi része továbbra is a már említett öklözős birkózás volt, amely a jellegzetes indiai fegyverek használata mellett kiegészült számtalan fegyveres- és pusztakezes módszerrel. A Vajramusthi – amely egykor az indiai katonai kaszt egyik harcművészeti ága, képzési módszere is volt – egyes iskoláiban más-más fegyvernemeket helyeztek előtérbe, s idővel az egyes módszerek önálló stílusai alakultak ki. A Vajramusthi marokboxeres formájában még gyakorlások esetén is sok volt a komoly sérülés és az elhalálozás, ezért a szülők egyre kevésbé engedték el gyermekeiket erre a képzésre. Később a fő ágat – különös veszélyessége és durvasága okán – be is tiltották. Ennek ellenére India egyes államaiban vallási ünnepségek alkalmával gyakran rendeznek Vajramusthi birkózásokat az ősi forma felelevenítésével.
A legtöbb indiai harcművészetre a sokoldalú eszköz- és fegyverhasználat mellett jellemző az ún. „tűzeszközök” (tüzes-bot, tüzes-labda láncon, stb.) alkalmazása is. A tűzeszközöket eredetileg a harci elefántok elijesztésére alkalmazták. A botok, vagy láncok végeire éghető anyaggal bevont kiegészítőt (manapság ez gyakran petróleumba áztatott szövetanyag) rögzítenek, amelyeket meggyújtanak, s a tűzeszközt mindenféle módon pörgetik a test körül.
Az indiai harcművészetek két csoportra oszthatóak: a régi hagyományokon alapuló katonai módszerek, valamint a népi sportjátékok- és hagyományőrzés céljából végzettek csoportjaira. Emiatt jellemző, hogy az indiai harcművészetek indiai illetőségű gyakorlóinál sok esetben vagy a katonai, vagy a népi stílus jelenik meg, s kettő ritkán keveredik. Az előbbinél fegyelmezettség, pontosság, erőteljesség, vadság figyelhető meg, ahol a belső elmélyülést igyekeznek kötni a külső forma (mozdulatok, testtartás és fegyvertartás, öltözet) megfelelő megjelenítéséhez. Az utóbbinál pedig sokszor a trehány lazaság jellemző, amiben azért található hatékonyság is, főként a kiszámíthatatlanság miatt. Összességében elmondható, hogy az indiai harcművészetek kölcsönösen merítkeztek egymás módszereiből, tapasztalataiból. Mindegyik valamely dolgokban más, ugyanakkor sok dologban hasonló is.
Magyarországon még kevéssé ismertek az indiai harcművészetek, noha a Vajramusthi egyik ágának, a Shirayan Vajramutthí stílusnak több helyszínen is működnek nyílt iskolái 1982-től kezdődően, valamint a Kalarippayattu stílust is oktatják időnként 2-3 hónapos szemináriumok keretein belül. A magyarországi Shirayan Vajramutthí iskola 2009-ben vendégül látta a keralai Kalarippayattu egyik csapatát, s a két stílus több helyszínen is látványos műsort tartott.
Leányfalvi Attila Ajanayana
Shirayan Vajramutthí Yuddha Shastra
www.vajramutthi.org
(A harc művészete – Szent Korona Rádió)