Akár több ezer éves múltra is visszatekinthet az az eszköz, melynek használata mind a mái napig él. Őseink, mint ahogy a ma embere is ismeri, elsősorban állatok terelésére használták, de hozzáértő kezekben, odaadó gyakorlás és kis fantázia hozzáadásával fegyverként is tökéletesen funkcionált a karikás ostor.
Mint már említettük, leginkább az állatok terelésére használt eszköz volt ez. A teljesség igénye nélkül, csikósok, gulyások és pásztorok is éltek a használatával. Legeltetés közben a pásztornak elég ideje és nem utolsó sorban kedve volt hozzá, hogy maga készítse el fegyelmező készségét és így, hogy mindenki maga csinálta, különböző változatai terjedtek el térségenként. Azt mondják, hogy az ostor végül is nemcsak a munkaeszköze volt a pásztornak, hanem címeréül is szolgált, ezért nagy gondot fordítottak a díszítésére is.
A karikás a lovas legeltető népek jellemző terelőeszköze. A magyarságnál valószínűleg a kárpát-medencei letelepedés előtt a türk kultúrkörből származás okán már használatban volt. A Hortobágyon és a Kiskunságban használt forma, amelynél a szíjkengyelt oldalt kötik a nyélhez, megegyezik a sztyeppei népek, pl. a kirgizek és baskírok ostoraival.
Legelterjedtebb fajtája a kötél ostor, de készülhetett elsősorban a gazdagabb rétegeknek szíjból is.
Főbb részei: a nyél, a telek, a nyakló, az ostor test, a csapó és a sudár.
Most már tudjuk, hogy mire is használták, de arról még nem beszéltünk, hogy kire és hogyan?
A karikás harci alkalmazása
Első elgondolásra talán nem is tűnik olyan veszélyes eszköznek, de tartsuk szem előtt, hogy az ostorra is, mint szinte bármilyen más fegyverre is igaz, hogy „nem az számít, mid van, hanem, hogy mit kezdesz vele.”
Mindenekelőtt a könnyebb megértéshez ismernünk kell az ostor működési elvét. Az ostor „támadó” része a sudár. A fegyver megforgatása után a visszarántás következtében a sudár hurkot rajzol a levegőben és ennek összezáródása adja az ostor csattanó hangját. Tudni kell, hogyha a művelet jól sikerül, akkor a sudár hangsebességgel préseli ki maga közül a levegőt, ami lényegében egy hangrobbanás. Képzeljük el, hogy mit művelhet ez a puszta bőrfelületen. Egy egyszerű, ma is használatos sudárral, amit többnyire rafiából fonnak, lehetséges kettécsapni például egy almát. Őseink azonban nem elégedtek meg ennyivel!
Honalapító eleink a karikás sudarába fémszálakat, vékony pengéket fontak és ezzel egy gyakorlott harcos ki tudta ütni az ellenséges harcos szemét, át tudta vágni a torkát, a lovakat megvakította egy csapással. Képzeljük el mi történt a megvakított, ez által megvadult lovakkal. Pillanatok alatt széttördelhették a csatarendet.
Lehetséges volt a lovas nyaka köré tekert csapóval lerántani azt a nyeregből vagy akár le is fegyverezhette az ellent, ha nem akarta megölni.
A harcos megfoghatta fordítva, a csapónál is az ostort és a nyelet használhatta támadó résznek. (Ez a használati mód igen hasonlatos a tradicionális kínai „kötéldárda” alkalmazási módjához). Két ostort használva egy tapasztalt fegyverforgató szinte megközelíthetetlen volt szálfegyverekkel. Csak a képzelet tud gátat szabni az ostor változatos felhasználásának a harcban.
Az 1848-as harcokban szabadcsapatok is harcoltak, és ezek közt Rózsa Sándor vezetésével bizony betyárok is voltak. Ők is használtak karikás ostort fegyverként.
Az osztrák hadsebészek felfigyeltek egy különös dologra. A dragonyosok, vértesek sisakjain és mellpáncélján szabályos kerek lyukak voltak, lőfegyvernek tűnő sebekkel, de nem voltak kimeneti nyílások. Később, elmondások szerint, a betyárok ólomgolyókat fontak a sudárba és azzal verték le a dragonyosokat, vérteseket.
De használták még a karikást szakrális alkalmakkor: Temetéseken például nem volt ritka, hogy a halottat az ostorok pattogtatásai közepette kísérték utolsó útjára.
De az esőfelhők „szétverését” is az ostorok durranásszerű hangjának tulajdonították.
Forrás: http://bulcsu-vezer.webnode.hu/a-ix-x-szazadi-fegyverekrol/
(Ősök Szelleme)