A Médiavadász szerkesztősége összeült, hogy megossza gondolatait a legújabb Star Wars filmről. Öt kritika az Ébredő erőről. Nem kíméltünk senkit.
A többiek helyett égtem, amikor a film végén a stáblista megjelenésekor a közönség tapsolni kezdett a vetítővászon előtt. Nyilván nem a film miatt. A film szar volt. A Star Wars „univerzum” folytatásának örültek. Annak örültek, hogy megállás nélkül folytatódik a nagy színjáték, hogy újra megkapták az adagjukat az őrülten fejlett jövő delejesen csábító világából. Hogy tovább hihetnek abban a baromságban, amivel gyerekkoruk óta eteti őket a tévébuzi társadalom. Ez a sok majom megnyugodhatott. Nincs velük az égegyadta világon semmi, de semmi baj. A fejlődés töretlenül halad előre, és ők olyan szerencsések, hogy részesei lehetnek ennek a sosem látott csodának. Lézerkard, űrhajók, fajok közötti béke, izgalmas és kedvezően alakuló sors. Minden fasza. Csak annyi a teendő, hogy beülnek ezekre a kötelező agymosásokra, és megveszik a legújabb kütyüket, hozzájárulván a haladásisten nagy tervének megvalósulásához.
A Darth Vaderes pólóban feszítő, R2D2-s kulcstartót ujjukun pörgető, Star Warsos telefonborítóval villogó világtalan hülyék ismét hallhatták a kötelező handabandát az „erőről”, láthatták újra felrobbanni a lelketlen nácikat és lövöldözni az időközben papuccsá vált, trottyos Han Solót.
Senkinek nem kell aggódnia. Star Wars ez a javából. A filmkészítők most is, mint mindig, készségesen, a legjobbjukat adva igyekeztek kiszolgálni a drága közönség igényeit. A szeretetreméltó közönségét, akik nem vágynak másra, mint egy kis világbékére, meg technológiai maszturbációra. Csodás ez az élet, a „jövő” talán még a mi életünkben beteljesül. Vallásos elköteleződés? Benső gyakorlatok és lemondó erőfeszítés? Tudatos és felelősségteljes viszonyulás a természetfelettihez? Minek ezek? A szinte magától működő fejlődés a finisben van. A célt – bármi legyen is az – mi is elérhetjük. Csak fel kell ugranunk a kába tudatlanság ördögien megtévesztő halálvonatára.
Mielőtt pedig valaki megvádolna: nem, nem azért utasítom el a csillagok háborúját, mert ne kedvelném a képzelet szülte, izgalmas világokat, vagy ne hiányolnám életemből a lovagiságot, a varázslatot, még inkább a helyesen értett mágiát. Azért utasítom el, mert a Star Wars indokolatlanul nagy teret kap az emberek életében, kitaszítva ezzel olyan lényeges és összehasonlíthatatlanul komolyabb tradicionális történeteket, amik nemcsak érdekesek és izgalmasak, hanem tanító jellegűek, szellemi útra inspirálóak is. A nézőknek csak a csillogást, a fordulatot, a szurkolás lehetőségét adja, de nem ismerteti annak módját, hogyan ébredhetnek – mindenféle önigazolás nélkül – igazán önmagukra. Ez a bűne pedig minden olyan tulajdonságát is értéktelenné teszi, amibe egyébként jogosan szerettek bele a rajongók.
Réb István
A szánalmasság új dimenzióit ismerhettük meg az elmúlt hónapokban. Lobotómia önkezűleg és örömmel. Valahogy így lehet jellemezni azt az „őrületet”, ami az új Star Wars film körül a nyálfolyatós fogyasztói társadalmakban kialakult.
Az akut személyiséghiányt valahogy el kell rejteni, legyünk Star Wars rajongók!
Korunk álmítoszának soron következő epizódját elemzem.
A premiervetítésen alig titkoltan recskázó h-a-t-a-l-m-a-s rajongóktól előre elnézést kérek, de aranyos kis lelkükre nem leszek tekintettel. A Star Wars „univerzum” korábbi darabjait is egy marék szarnak tartottam. Ez a mostani még annyi se. Ahogy emlékszem, ezt a sztorit már kétszer eladták: „nácik” vs. köztársaság, aztán a végén felrobbantják a halálcsillagot. Mégis valami újításnak lennie kell, az ébredő erő cím legalábbis erre utal. De vajon mi ez? Az első, ami szembeötlik az embernek, hogy a főhősök egy nő (Rey) és egy néger (Finn), akik közt az első pillanattól cuki kis románc szövődik. Mindkettőjüket üldözi az „Első Rend” nevezetű neonáci szervezet. Közös kalandjaik során Rey lassan ráébred arra, hogy „vele van az erő”, ami lényegében annyit jelent, hogy képes a gondolataival férfiakat irányítani. Helyben is vagyunk. Amazonunk így vagy úgy, de minden férfit le tud dominálni. Bár ez nem is olyan nehéz, ha a „főgonosz” Kylo Ren gyakorlatilag egy hisztis óvodás, Finn (akit nem az erővel, de máshogy dominál…) pedig egy néger. Így a főhős picsának nincs is nehéz dolga. Félreértés ne essék, nem akarom a konyhába parancsolni a nőket, és természetesnek tartom, ha egy nő próbálkozik azzal, hogy a férfiakat irányítsa, de elmegy a kedvem attól a bigétől, aki primitíven és átlátszóan próbálkozik ezzel. De ha például (hogy filmes hasonlatnál maradjak) Vito Corleonéval, vagy Piszkos Harryvel találkozna kedves kis hölgyünk, parancsolgatós elmetrükkjével hamar az ajtón kívül találná magát.
Hogy miért fontos ezt a részt kiemelnünk? Mert minden filmnek van olyan üzenete, ami hatásaiban a valós életünket befolyásolja, tereli. Jelen esetben ez a női manipulációs technika a film háttérüzenete. Ez az, amit a női nézők levesznek ebből a filmből. Vajon akkor a férfiaknak mit üzen? Röviden fogalmazva: jobb nektek, ha jóban lesztek a nőkkel. Ezt a négertől meg is tanulhatjuk, aki engedelmes jó fiú, nem okoskodik, könnyen mozgatható. Lényegileg ennyiről szól a film. Ugyan ez jelenik meg a szétbotoxolt arcú Leia és Han Solo kapcsolatában, vagy a leszbikus sárgabékánál is. Mindent a nőstények irányítanak, a férfiak csak eszközök bizonyos tervek végrehajtásában. A legjobb hím pedig a néger, aki korlátlan mód manipulálható. Ő a végén jutalomból még el is nyeri majd a fehér kislányt. Ennyi. Persze nincs ebben semmi új, hiszen a filmek nagy része már régóta ilyen.
A sok Star Wars rajongó balfasz fiúcska pedig mosolyogva beszopja a sztorit.
Érezzék csak jól magukat a kóla ízű, popcornos világukban, legyenek engedelmes csicskák. De köszi, én más irányba megyek.
Hámory Dénes
A sejtésünk beigazolódott a Star Wars 7. részével kapcsolatban. Mindig van lejjebb. Csupán egy jól tejelő gazdasági vállalkozás újabb fejési kísérletéről van szó. A történet sablonos, már meg sem próbálják bonyolítani vagy fordulatossá tenni. Az események valahogy jól „adódnak”, nincs valódi oka a „fordulatoknak”. A történet elején egy birodalmi zászlóalj éppen egy falut irt ki, amikor is az egyik vödörfejű befalsul, és nem hajlandó darálni a népet. Hogy miért nem, az nem derül ki, és az sem, hogy a nagyvezír sith utód, amikor ezt észreveszi, miért nem tesz semmit. Pusztán véletlenül ez a negroid pont oda zuhan le, ahol a másik főhős kütyümániás lányka lakik. Azt nem találja meg, akivel együtt lezuhant, bezzeg a megmentő droidot megmentő leányt rögtön. Jó,
mondjuk a néger szemlátomást végig nem tudja hol van.
Aztán elmenekülnek az „ezeréves verében”, és véletlenül pont arra jár Han Solo bácsi meg a szőrmók. Ott, a nagy fennforgásban véletlenül pont jó gombot nyom meg a lányka, aminek hatására az elszabaduló száj-szörnyek véletlenül pont a gonoszokat eszik meg. Egy másik példa, amikor mán’ megint egy halálcsillagot akarnak felrobbantani, elfogják a védők parancsnokát, Phasma kapitányt (ezüstvödör fejű lényezet), és az készségesen kikapcsolja a halálcsillag teljes védelmét, mert a csokigyerek ráfogja a plazmastukkert. Pedig lerí róla, hogy még a cipőfűzőjét is édesanyja kötözgeti, nemhogy majd ölni fog. Egyébként minden terv nélkül támadják meg a halálcsillagot, mert már megszokták, hogy a véletlen és az evolúció nekik dolgozik. Han Solo amúgy sem híve az intelligens tervezettségnek, ő inkább a szabad asszociációk világában szeret csapongani.
Enyhén komolyra fordítva a szót, ez egy színtiszta szuggesztió, hogy szokja mán’ meg a paraszt, neki nem kell semmit tervezni, neki már nem kell erőfeszítést tenni, mert
majd minden jön magától.
A film tele van bugyuta helyzetkomikummal és mászolygással. A legfurcsább, hogy a moziban az elmeprogramozott nézősereg automatikusan nevetgél ezeken, miközben egy magára valamit is adó ember a fejét fogja az émelygéstől. A legízetlenebb momentum, hogy a szökött bennszülött, voltvödörfejű négus és amazon hősnőnk közt szerelem szövődik (volt egy rész, amikor már nagyon úgy festett, hogy csók lesz, na akkor ki kellett takarnom a mozivásznat; később hátborzongató módon volt képük ölelkezni). A fajkeveredés már bevett szokás a Háborgó csillagok világában. Ha emlékszünk, már az első részben boldog boldogtalan űrlény együtt sörözött a klubban a Tetüin, ez most sincs másként.
Abban viszont rendhagyó e filmezet a sorozatban, hogy már nem rejtett módon azonosítják a birodalmiakat a nácikkal.
A film derekán egy szőke, kékszemű „árjagyerek” beszédet tart (amolyan Hitler-stílusban), az arca már torzul elfele a gyűlölettől, és amikor befejezi, a rendezett sorokban felsorakozott birodalmi vödörfejűek karlendítenek neki.
Az alkatói kreativitás és a „véletlen” összjátéka.
Minden díszlet és részlet a Harmadik Birodalomra hajaz, és a következő jelenetben egy egész bolygórendszert égetnek széjjel egy jól táplált szuperplazmaágyúval, egyértelműen utalva a holokausztra. Ocsmány egy fogás, de tény, hogy már kellően elő van készítve a terep arra, hogy az ilyen olcsó trükkök is hatásosak lehessenek. A Halálcsillag energiáját különben egy közeli Nap fényének elnyelésével nyerik, akár egy fekete lyuk, hogy még a hülye is megértse: itt aztán nagyon csúnya bácsikról van ám szó.
A film infantilis, árad belőle a posztmodern üresség. A szuggesztiók terén annyit fejlődött, hogy itt már főszerephez jut egy néger, és körülbelül ő az egyetlen, aki önfeláldozó tettekre képes. Rey, az amazon technokrata leány valószínűsíthetően tanítványa lesz a kiöregedett Luke-nak. A nőuralom már korábban megjelenik a sorozatban, de akkor pacifista módon, Amidala, a Naboo bolygó királynőjének személyében. Persze ha kell, ő is plazmastukkert ragad, és szórja a lézernyalábokat. Ő amúgy ellenzi a háborút és még rendelkezik nőies – bár torzult – vonásokkal. Itt a megvénült Leia „hercegnő” már tábornoki címet visel, egyszóval túlléptek az anyai nőiességen, ez már a harcos amazonok világa.
Kiváncsian várjuk a következő lukasfilmet, mert mindig van lejjebb.
Csáki István
Itt a nigger, hol a nigger?
Mit is mondhatna a magamfajta reptilián hívő és mindenütt cionista összeesküvést vizionáló paraszt a Star Wars legújabb részével kapcsolatosan? Mindenekelőtt kezdem azzal, hogy egészen elképesztő az a sajátos receptúra, amelynek alapján a franchise urai újra feltuszkolják báránykáik kloákáján a klasszikus trilógia meghatározó cselekményszálait, egy pofátlanul újrahasznosított mixtúra keretein belül. Ebben a kétórás űrhisztériában minden olyan jelenetet megkapunk újra, amelyek a IV., V. és a VI. részek esetében olyan manipulatív erővel bírtak, hogy még maguk az alkotók sem voltak képesek megszabadulni eme sarokkövektől, és valamelyest felüldefiniálni a Lukács György által teremtett blődli játékszabályait. Így egy gyors sztaniolpapír csere után
pofátlan boldogsággal nyújtják át újra felkérődzött ajándékukat az űrdiétán vegetáló fanatikusoknak, akik alázatos novíciusként nyeldekelik tovább uraik galaktikus váladékát.
Maximális naivitás és felületesség lenne a részemről, ha azt állítanám, hogy nem fedezhető fel némi különbség Ábrahám Jákob legfrissebb kókányolása, és a régi, h-a-t-a-l-m-a-s közimádatnak örvendő, magvas filozófiai kérdéseket felvető részek között.
De hát a recept a szokásos, így minden kardinális momentum ismételten felhasználásra kerül, csak még jobban meghintve a liberalizmus szivárványporával, az esélyegyenlőség könnyzacskót pukkasztó hozsannájával és a kihagyhatatlan náci-gyalázás unalomig ismételt, aljas kliséivel.
Újra izzadhatunk a – Tatooine hasonmásának megfelelő – Jakku bolygón szerencsétlenkedő főhőseinkkel, no de nem a feszültségteljes cselekmény miatt, hanem az egalitarizmus propagálása miatt bevetett feka, és a feminista Leia hercegnő nem létező erotikus kisugárzását pótló cica-mica kínos bájolgása végett.
Briliáns húzás a halálcsillag harmadszori felbukkanása. Egészen elképesztő bizonyítéka ez az alkotók határtalan kreativitásának.
Ahogy az is, hogy a fájdalmasan halovány Darth Vader utánzatként funkcionáló Kajla Renáta az öregek otthonából disszidált Han Solo egy szem fiacskája. Micsoda váratlan fordulat! A talajvesztettség állapotában hánykódó néző azt sem tudja, hogy megrázkódtatottságtól heves tapsviharral vagy heveny hányingerének végtermékével hálálja meg a forgatókönyv parasztvakító fordulatait. Az az egyszerű tény már korántsem annyira szembetűnő a demokratikusan agyhalott rajongók számára, hogy az az eszme, amiért az ellenállók harcolnak, avagy a hőn áhított köztársaság megszilárdítása és kiterjesztése, milyen módon nyilvánítja meg magát a Star Wars univerzumában. Minden egyes bolygó lakossága, amely a Birodalom – jelen esetben az Első Rend, azaz a megmaradt konzervatív erők és eszmék rendszere – fennhatóságán kívül áll, úgy jelenik meg, mint egy VIII. kerületi vagy a karancslapújtői cigány putri és egy amszterdami buzibár kéjelgőinek tökéletes egyvelege.
Guberáló szemétlakók, sajnálatért kiáltó, esetlenül cuki kis robotok, a napi bevetőért vasat gyűjtő feministák, bazseváló szörnypofák és new ages közhelyeket eregető aszott rémségek hirdetik a békében és egyenlőségben való együttélés hazug mámorát.
Íme, ez a köztársaság esszenciája, a technokratizmus és az evolucionizmus csodás harmóniája. Minden, ami az állítólagos főellenségek uralma alá tartozik, az a fegyelem és rend égisze alatt áll, erőteljesen rasszista felhangokkal, és a kihagyhatatlan aduászként működő, a holokausztra utaló faluirtás sötét szuggesztiójával. Mindezek hiánya olthatatlan hiányérzetet keltene az új világrend csecsein nevelkedett filmőrülteknek. Érzelgősségük révén menthetetlenül hozzákötődtek a filmbirodalom háttérurainak istentelen nézeteihez, vég nélkül hajtogatva a szép új világrend eljövetelének propagandáját mint önállónak hitt forradalmi gondolatot. Észre sem veszik, hogy eközben már annyira függenek fogvatartóik bujtatott sugalmazásaitól, mint Darth Vader az oxigénmaszkjától.
Katzenberger Márk
A Star Wars-nak nevezett jelenség lassan negyven éve van jelen világunkban. Az 1977-ben megjelent első résznek egy addigra már súlyosan modernizált és lerombolt műveltségű világ volt a befogadó táptalaja, sőt egyben kitermelője is. A 90-es évek végén és a kétezres évek elején megjelent új trilógia pedig az akkori generációkban is folytatólagosan fenntartotta az ellenkulturális aktivitást.
A Star Wars azt a helyet foglalta el, amelyet eredetileg a mítoszok, mesék és legendák töltöttek be. Ez katasztrofális.
Miért? Hát ebben is vannak lovagok, küzdelem, hőssé váló szegény legény, nem? Nem. Valójában, ha közelebbről és hagyományos értékek mentén vizsgáljuk, vagy egy nem-szerzői mesével összevetjük, akkor úgy találjuk, hogy messze nem azt képviselik a szereplők, mint amit az alkotói szuggesztió társít hozzájuk. Ha pedig ez nem lenne elég, akkor ezek az új ál-, de inkább ellenmesék nem tartalmaznak olyan jelentésrétegeket, amelyek a megnyilvánulton túlra mutatnának. Olyat viszont igen, amely az anyaginak nevezett világba még inkább beleszédít. A jelenség lényege pedig ebben áll. A szédítésben és a passzív bódulatban, amit egy ilyen film világa és az azért való rajongás adhat.
Ez a posztmodern kor ópiuma.
Az örökös ámuldozás, képzelődés, reménykedés és ájultság világa. A nem-jelenlevés. Erre hív meg ez az alkotás is.
Az ellenmítosz és -mese hollywoodi műhelye beüzemelte saját bejáratott csodaszerét, és a mostani generációnak is belőtt egy dózist.
Hogy néz ez ki külsőleg? Elkeserítően. A moziba izgatottan érkező kisfiúk és az őket hozó apukák, esetleg anyuka is (rejtett érdektelenséggel), star wars pólós rajongók, a trendiség kedvéért eljövő tizenévesek és egyetemisták – mami otthon főz. Eddig „zseniális”. De a komoly dolgok csak ezután jönnek.
Véletlenül világok megmentőjévé váló négerfiú, férfi szerepben tetszelgő nők, pulikutya robot, röpködő-csüffögő űrhajók, kutyánmajom, sértődött, kamasz sötét „lovag”, egy harmadik halálcsillag (ami most nem olyan, mert ez nagyobb), de sokáig azt sem kell nézni, mert még a délutáni kávé előtt gyorsan felrobbantják és végül, de nem utolsó sorban egy fonnyadt füge fejű főgonosz, aki bármelyik pillanatban felszippanthatja magát a saját száján keresztül.
Röviden ennyit lehet mondani. Nagy dolgot nem kell és nem is lehet várni egy ilyen alkotástól, a szellemi és lelki gazdagodás lehetősége ezen fényévekkel túl kezdődik.
Komáromy Imre
