Az őseiket gyaláznák meg, ha elfogadnák az USA szennyes papírfecnijeit az ősök szent földje helyett. Inkább nem veszik fel a tetemes összeget, és kitartanak a teljesen jogos követelésük mellett. Immáron 35 éve.
Black Hills egy pár ezer négyzetkilométeres erdős-hegyes terület Amerikában, Dél-Dakota államban. A nagy része nemzeti park és természetvédelmi terület, kirándulók, biciklisták igazi paradicsoma. A terület nagyjából 7000 éve lakott, különféle indián törzsek éltek errefelé, sziúk, lakoták, cheyenne-ek. Fehér telepesek az 1800-as évek közepéig nem is nagyon jártak erre, aztán amikor igen, rögtön háborúba is keveredtek az őslakosokkal. Ennek az 1868-as Fort Laramie-i békeszerződés vetett véget, ami a sziúk birtokába adta a hegyvonulatnak azt a részét, amit őseik szent földjeként tiszteltek.
Pár év múlva a szent föld alatt aranyat találtak.
Békeszerződés ide vagy oda, az Egyesült Államok elvette az indiánok földjét. Az aranyláz egyébként nem tartott sokáig, az aranyásók hamar továbbálltak a gazdagabb és könnyebben kitermelhető kaliforniai, majd később az alaszkai lelőhelyek felé. Black Hills viszont az amerikai állam tulajdonában maradt, annak ellenére, hogy a sziúknak nem csak évezredes hagyományaik, de friss papírjuk volt róla, hogy az övék.
Bő száz év múlva, amikor a szent földjüktől megfosztott indiánok leszármazottai már rég rezervátumokba kényszerültek, az amerikai jogrendszer elért addig, hogy a jogsértés miatt bíróságra lehetett menni. (Mint halottnak a csók…) 1980-ban az amerikai legfelsőbb bíróság kimondta, hogy bizony jogtalanul vették el a sziúk földjét. Csakhogy simán visszaadni nekik akkor már nem lehetett (annak ellenére, hogy ilyesmire már volt precedens egy hasonló új-mexikói ügyben), aminek a fő oka ez az apróság volt:
(clicks: 28)
Ez a Mount Rushmore, Amerika leghíresebb történelmi emlékműve, négy elnök, George Washington, Thomas Jefferson, Theodore Roosevelt és Abraham Lincoln 18-20 méteres portréi a hegy gránitjába vésve, évi 2-3 millió turista látogatja meg. És véletlenül pont a Black Hills régió kellős közepén, az egykori indián szent földön sikerült a hegyoldalba faragni a szabadkőműves gazfickók képmását. A bíróság ezért igazi modern, életidegen megoldásként úgy határozott, hogy kártérítésként 106 millió dollárt kifizetnie az amerikai államnak.
A patthelyzet már 35 éve tart, a kifizetett kártérítés az amerikai államkincstár egy elkülönített számláján kamatozik, az összegét 2011-ben már nagyjából egymilliárd dollárra tartották, ma már ennél is jóval több. Jelenleg kb. 55 ezer sziú indián él rezervátumokban, ha ezt egyenlően szétosztanák közöttük, a 2011-es adatok szerint mindenki bő 18 ezer dollárt, vagyis 5 és fél millió forintot kapna. De nem veszik fel, a büszkeségük többet ér. Azt mondják, ha elfogadnák a pénzt, azzal az őseik kiontott vérét gyaláznák meg, és különben is, 2-3 év alatt elköltenék, és onnantól aztán csak a szégyen maradna nekik az idők végezetéig.
Megjegyzés: Gondoljunk bele, hogyha mi lennénk hasonló esetben, akkor hányan érvelnének a pénz mellett? Hányan mondanák, hogy abból a pénzből majd veszünk másik földet, meg akkor legalább mindannyian tudnának venni valami mást…Szerintem sok, elnyugatiasodott, modern nép már régen felvette volna a pénzt (sajnos).
(Index nyomán – Ősök szelleme – Szent Korona Rádió)