Tulajdonképpen kisebb csoda, hogy sikerült megoldani a dolgot, és eddig nem lett lebőgés belőle.
„Különleges programmal lepték meg a nemzetközi sajtó képviselőit a litvániai Siauliai Légi Bázison november 6-án, pénteken. A Baltic Air Policing 39. – magyar – váltásának otthont adó repülőtéren légi fotózást szerveztek a vendégeknek.
Mint megírtuk: hazánk első baltikumi légtérrendészeti szolgálata a felénél tart. „Kicsit nehezebbre számítottam, de a csapatmunkának köszönhetően mindent nagyon jól meg tudtunk oldani, úgyhogy én örülök ennek a két hónapnak, mint tapasztalatszerzésnek” – mondta el a honvedelem.hu érdeklődésére Fekete Tamás alezredes.
A magyar kontingens parancsnoka hozzátette, hogy jóval kevesebb éles bevetésük van, mint a korábbi váltásoknak, a több mint kilencven fős magyar állomány azonban így sem unatkozik. A valós, vagyis a szakzsargonban az alfariasztásokon túl számtalan tangó, azaz gyakorló feladatot kaptak. Utóbbiak során sokszor repültek együtt az észtországi Ämari Légi Bázison állomásozó német kollégáikkal.
E közös együttműködésnek lehetett szemtanúja az az újságírócsoport, amelynek egy C-27J Spartan szállító-repülőgép fedélzetén nyílt lehetősége a magyar JAS-39 Gripenek és a német Eurofighter Typhoonok közös elfogási gyakorlatának megörökítésére. A vadászgépek feladata az 1300 méter magasan repülő, az újságírókat szállító gép elfogása volt…”
Eddig a Honvédelem.hu-n megjelent beszámoló, de nézzünk mögé a kirakatnak.
Tulajdonképpen kisebb csoda, hogy sikerült megoldani a dolgot, és eddig nem lett lebőgés belőle.
Korábban, talán még a két idei törés előtt felmerült, hogy csak két gépet küldene a Honvédség a szokásos négy helyett, spórolásból. Tipikus „vitt is ajándékot meg nem is” eset. Két géppel ugyanis nem lehet ellátni készültséget, legalábbis nem úgy, ahogy kéne.
A készültséget párban adják a gépek, aminek praktikus oka van. Egyrészt az egyik meghibásodhat bevetés közben, ami valószínűleg kényszerleszállást von maga után a hiba mértékétől függően. A géppár másik tagja így tartaléka az egyiknek és fordítva. A másik ok pedig az, hogy légi harcra is kerülhet a sor, ilyenkor nem árt, ha a vadászt fedezi egy másik, kettejüknek több az esélye, mint egyedül. Egyébként elég goromba következményei lennének, ha egy orosz gép lelőne egy NATO gépet, de oroszozni egy kicsit később fogunk.
Tehát ha a készültséget géppárban adom, akkor a két gépnek a repült órája, és a különböző átvizsgálások, javítások utáni eltelt ideje is együtt ketyeg, azaz egyszerre kell majd őket hangárba vinni. Amíg ott vannak, nyilvánvalóan nem tudnak készültséget adni, ilyenkor jön képbe a második pár. Nevezett 3. és 4. vadász nélkül tehát eleve nem működne rendesen a baltikumi kiküldetés, ami közröhej tárgyává tette volna a Magyar Honvédséget és így az egész országot.
Valahogy viszont kellett spórolni, úgyhogy a következőt találták ki az okosok:
Félidőben váltják a személyzetet. A repült óraszámmal spórolnak így, illetve próbálnak gazdálkodni, ugyanis ez a küldetés könnyen elviheti az éves repült órák jó részét. Éves fix repült óraszámot bérelünk a JAS-39-esekkel együtt, a flottára kollektíven, de sokszor a kifizetett keret valós lerepülésére már nem futotta. A pilóták légijártasságának fenntartásához viszont szükség van a repülésre, így azért, hogy ne vegye el ezen misszió és személyzete a többiek elől a lehetőséget, félidőben váltani kell; benne van a pakliban, hogy naponta összeszedjenek a gépek 1-2 órát, mondjuk év végéig összesen legyen 300 óra a levegőben. Ez több, mint két pilóta teljes évi repült óraszáma itthon! Ha viszont nem fogy el, megússzák mondjuk heti össz. 4 órával, az máris egy sokkal barátságosabb szám, legfeljebb, ha lesz rá pénz, és bírják a műszakiak, akkor év végén mindenki repül pánikszerűen, amennyit tud. Mellesleg van végre egy kis valós kitelepülés, ilyen hosszan, ilyen távol Magyarországtól a második világháború óta nem hajtott végre küldetést a Magyar Légierő. Sok értékes tapasztalatot lehet szerezni üzemeltetései és logisztikai téren is, valamint felkészülési lehetőséget nyújt a V4 EUBG-ra. Állítólag volt légi utántöltés is!
És akkor most nézzük egy kicsit NATO-s szemszögből, és hunyjunk szemet afelett, hogy a NATO a hidegháború nyakunkon maradt dinoszaurusza, az egyszeri ember a bunkós bottal, aki mindenhol neveletlen kutyákat talál. Úgy is mondhatnánk, hogy az unatkozó ember a kalapáccsal mindent szögnek néz.
Észtország, Lettország és Litvánia nem (sem) tart fent saját vadászgép flottát. Hogy légterükben mégse kóvályoghasson kénye-kedve szerint bárki, és ne is légvédelmi tüzérek zavarják a földre a hívatlan betolakodókat, vagy a csak simán eltévedteket, a NATO közösen látja el a három tagállam felett a légirendészeti feladatokat, 4 hónapos váltásokban. Amivel a világon semmi gond nincs.
A gond ott kezdődik, hogy a szomszédban ott van Oroszország, mely ideális ellenség képet szolgáltat a három államnak. Függetlenedésük órájától az aggasztja őket, hogy mi van, ha Oroszország a Szu-ből kivált egykori tagköztársaságokat, vagy azok egy részét vissza szeretné venni? Ott folytatódik a gond, hogy a Szovjetunió széthullásakor Kalinyingrád Oroszország része maradt, így megesik, hogy orosz katonai repülőgépek az exklávé és „anyácska” közt repkednek. Sőt, amúgy is kell bizonyos gyakorlórepüléseket végrehajtani.
És itt is tetőződik a gondok tömkelege, ugyanis nem csak a légtérsértő gépekre emelik a „keszit”, de mindenre, ami orosz, és repül, repüljön az bárhol. Sőt! Ragaszkodva tényekhez azért azt kijelenthetjük, hogy a légtérsértés, mint tényállás bekövetkeztekor emelni a készültséget ilyen kis országoknál nem túl hatékony, mert a legtöbb repülőgép elhagyná a légteret, kivéve, ha egyetlen AN-26-os, 3 km magasan, 400 Km/h-val cammog keresztbe a három államon. Ami nem is jelentene közvetlen veszélyt, nyilván nem ennyivel fognak offenzívát kezdeni Ivánék. De ennek is megvan a maga módja, hogy hogyan lehet lerendezni a dolgot.
A pofátlanság az, hogy az esetek többségében nem történik légtérsértés, a készültségi gépeket ugyan felemelik, ráirányítják az orosz gépekre, de azok a határ orosz oldalán vannak. A NATO-gépek a határ másik oldalán velük párhuzamosan repülnek, vagy éppen nemzetközi vizek felett, azaz nemzetközi légtérben repülnek az orosz gépek, és ezeket „fogják el” a NATO-gépek.
A sajtó pedig lehozza, hogy az agresszív oroszoknak volt bőr a pofájukon nem Moszkva felett lassan és alacsonyan körözni, és persze a légtér megsértésének kiabálják szét.
Kérdés, hogy Moszkva, miközben Magyarország jó viszonyra törekszik vele, hogyan értékeli ezt a missziót. Ez nyilván a magyar politikusokon és pilótákon is múlik, hiszen meg lehet üzenni a nagyköveten keresztül, hogy „Muszáj csinálni végre valamit, nem csak kecskepásztort terelni, bocsi, de tényeg!” és levegőben is vannak bizonyos udvariassági formulák. Nemzetközi légtérben cammogó AN-26-ot elfogni mondjuk nem túl barátságos, sőt semmilyen jog sincs rá, mégis sor került rá magyar részről.
Egyébként az egy hónappal ezelőtti fotózásra nem hívta a HM a hazai sajtót, még teljes vállszélességgel atlantista Aranysast sem.
(Vanek úr- Honvédelem.hu nyomán -SZKR – Militarizált Övezet)