Hogyan lehetséges, hogy a világbajnokságon elsőként európai országként dobogós helyezést értünk el? Az igazi harcos szellemiség itthon is megtalálható, és igen szép eredményeket érnek el. Róluk szólunk most.
Bombaként robbant a hír – pedig már évek óta eredményesek a hazai harcosok.
A kendó-válogatott 6 főjéből ráadásul 4-et egy szigetközi kis csapat ad. A világ kendósai Győrzámolyt – talán mert a falu nevét nem lehet könnyű nekik kimondani – csak ninja village-ként ismerik.
Laikusként esetleg legyintenek többen, miért is olyan különleges ez – elég sok sportban a magyarok a világ élvonalában vannak.
Bizony. Ez minden területen rendkívül komoly teljesítmény, hiszen elképesztően komoly hátránnyal indulunk egy-egy magas életszínvonalú országgal szemben, amelyek nagy része a lakosság létszámát tekintve is, egy-egy város méretét tekintve is hatalmas előnyt élvez (gyakorlói létszám, körülmények, eszközök…). Ezt pedig továbbgondolva egy olyan stílusban, mint a kendó, ahol már a felszerelés ára önmaga is akár egy hazai fizetés, illetve egy-egy japán oktató megfizetése, vagy épp tanulás céljából oda elutazás – mind-mind olyan anyagi vállalást jelent,ami nem túl széles körnek ad lehetőséget az ebben való gondolkozásra.
És mindezekkel együtt a harmadikok vagyunk a világon!
Úgy a harmadikok, hogy szinte elvehetetlenül! Szemben amerikai, kínai, vagy bármilyen más óriásbirodalommal szemben. A sokszor rögzített dobogós kép: 1. Japán – 2. Korea – 3. Magyarország.
Miért? És mit jelenthet ez nekünk, akik nem kendóval foglalkozunk, a természetesen érzett büszkeség mellett?
Egy fontos oka, hogy sok évvel ezelőtt egy japán harcos ideköltözött: Abe Tecusi szenszei. Nagyszerű tanár, nagyon jó harcos. Persze sok lelkes motorja van még a hazai kendónak – büszke tanítványként és barátság okán nálam ő azért mindenképp fontos helyen…
A győrzámolyi kis csapat.
A tradíció szeretete. Hagyománytisztelet.
Hierarchia elviselése.
Japán-magyar barátság-rokonság?
Hogy miért vagyunk ezekben jobbak – ez miért emel a csúcsra?
A magyarok egyfajta ortodox kendót képviselnek:
– anélkül, hogy bonyolult technikákat alkalmaznának, az ellenfél testének középvonalát támadják.
– Az ellenféltől való maai-t (távolságot) és ritmust megváltoztatva irányítják az ellenfelet.
– A felesleges támadásokat amennyire csak lehet lecsökkentik, és reális esélyeket teremtve támadnak.
Hogy miért hívhatjuk ezt a stílust „ortodox kendónak”? Azért, mert ha ezekre a pontokra helyezve a hangsúlyt gyakorol valaki, bármennyire legyen idős, akkor is képes folytatni a kendót, és Japánban a 8. danos kendósok többsége gyakorláskor hasonló pontokra fekteti a hangsúlyt.
A sporttudomány rengeteg területen hatalmas fejlődésen ment keresztül. Fizikai szinten már-már átláthatatlan lehetőségek, módszerek állnak rendelkezésünkre, hogy gyorsabbak, erősebbek legyünk, szellemi síkon szinte kaotikus, amilyen sok régi és új, ezoterikus, new-age irányzat adhat támaszt (vagy épp vihet vakvágányra…), lelkileg pedig ugyancsak okkult és modern pszichológiai irányzatok segítenek, vagy terelik el a figyelmet erre-arra.
Ehhez képest úgy fest, hogy egyszerűen csak gyakorolni kell. Ráadásul azt kell gyakorolni, ami generációk óta lehetővé teszi, hogy valaki hatékonyabb, ügyesebb legyen. Úgy tűnik, hogy a széles látókörű nyugati gondolkodás, modern vizsgálódás nem mindig lesz sikeresebb, ha csak a felszínen mérhető eredményekre, fizikai lehetőségekre koncentrálva próbál összerakni egy kemény, gyors, agresszív harcost – azzal szemben, hogy hajszálpontosan beállítjuk a szögeket, ritmusokat, végletekig csiszoljuk a technikát, ahogy azt a teremtő, adott esetben japán tanítók örökítik tovább hosszú-hosszú ideje. A szigorú, elmélyült gyakorlás egyben a legjobb segítség, hogy elmélyüljünk, élesítsük a figyelmet, koncentrációt. Hogy a lelkünk lecsendesedjen.
A kendósok hatalmas sikerei emiatt érdekesek nekünk: pontosan megmutatják, hogy lehet egy sportban is a kósza hiedelemmel ellentétben úgy elmélyülni, ahogy nem feltétlenül lehet egy pusztán szellemi irányzatban – azzal együtt, hogy ha csak pusztán sportolunk, fizikai paramétereket javítunk stopperrel, nem tud esetenként sem, stabilan sem olyan messze eljuttatni, mint amikor, szükségszerűen, minden síkon, teljes emberként képezzük és fejlesztjük magunkat, és ráadásul ehhez nem keresünk ezer ösvényt, hanem egyetlen úton haladva mindent megtalálunk. Mivel pedig ez olyan iszonytatóan komoly tudomány, amit egy-egy ember egy szerény élet alatt önmaga nehezen tud kiokoskodni, a legjobb, ha odafordulunk a generációk alatt felhalmozott örökséghez, tudáshalmazhoz, alázatosan, meghallgatva és követve az örökséget átadó legtapasztaltabb harcosokat.
Ez az örökség a kardvívást tekintve pedig szakadatlanul adódott át a történelem hosszú évszázadai alatt – japán kutatók szerint méghozzá egészen a hunokig vissza lehet követni, mi, hogyan, kitől származott az utókorra… De ez már egy másik történet lesz…
A győrzámolyiak sikere adjon hitet mindenkinek: egyrészt a vidékieknek, hogy nem csak a fővárosban lehet komoly babérokra törni, nagy csapatokban gyakorolva, hanem néhány lelkes, a tanításhoz és a tanítóihoz hű harcos is eljuthat egy kis településről is a világ tetejére; másrészt minden hazafinak, hogy igenis meg lehet mutatni a világnak, hogy bármit elérhetünk a saját adottságainkkal, lehetőségeinkkel, csak többet kell a saját fejlődésünkkel foglalkozni, mint a körülmények vagy épp mások hibáztatásával.
(MG. – A harc művészete – Szent Korona Rádió)
