Az íjak történetéről, az íjászok csatadöntő szerepéről, az íjkészítésről számos jó tanulmány és könyv íródott, de igen kevés műben olvashatunk a különböző nyíllövési technikákról . A nyilazásnak más-más történelmi korokban és különböző területeken többféle technikája is kialakult.
Néha „törzsi” vagy egy-egy kultúrkörhöz való tartozás is befolyásolta egy-egy nyíllövési mód kialakulását, elsődlegesen gyakorlati célok a meghatározók a különböző nyilazási módok kialakulásában. Az íj formája, mérete, erőssége, a lovon vagy gyalog történő alkalmazása, a tegez felfüggesztésének módja valamint a harcmodor vagy a lelövendő vad nagysága mind-mind kialakító tényező a különböző nyíllövési technikáknál.
Ezen tényezők egyszerre hatottak és ezek eredményeképpen alakultak ki a különböző nyilazási módok. Az íjat a gyalogos íjász bal kezében fogva tarthatja függőlegesen, ferdén vagy vízszintesen . A vízszintes íjtartás azonban csak kisméretű, viszonylag gyenge íjaknál lehetséges . Az angol íjászok íjukat függőlegesen tartják lövés közben, mert így több katonát lehet felsorakoztatni egymás mellé. Képzeljük el, hogy vízszintes íjtartáskor milyen gyérek lennének soraik, és ugyanannyi íjász felállításához mennyivel nagyobb helyre lenne szükség.
A nyíllövési technikák bemutatásánál minden esetben jobbkezes íjászról van szó. Bal kezes lövész esetén minden ugyanúgy történik, csak megcserélődnek a jobb és baloldalak, de az egy kézen lévő ujjak használata és a célzástechnika nem . Teljesen függőlegesen ugyan nehéz tartani az íjat, de 5-10 foknyi elhajlás még függőleges tartásnak számít . Az íjat csak a kar hosszáig feszíthetjük ki. Nagyobb méretű és erősebb íjnál így nem tudja kihasználni az íjász az íj erejét és – ha hosszabb a lövész karjánál – a nyílvessző hosszát.
Harcrendben álló alakulat, pedig sokkal zártabb csapatot alkot függőleges íjtartás esetén, míg a vízszintesen tartott íjnál a harcrend elég laza . Ha várfal gyilokjáróján állnak – állnának a lövészek vízszintes íjtartás esetén szintén igen gyéren sorakozhatnának fel. A jobbra és balra való fordulásnál is hamarabb zavarnák egymást az íjászok, ha az íjat vízszintesen tartanák. A sztyeppei népek és a középkori európai népek harcosai vízszintesen íjaikat nem tartották.
Lovas íjászok vízszintesen nem fogták íjaikat, hiszen így sem oldalra, sem hátrafelé nem lehet lóhátról nyilazni és előre is csak igen kisméretű íjjal. A majdnem függőlegesen,vagy ferdén tartott íjjal azonban előre, oldalra (bal oldalra) és hátra is lehet nyilazni . Az íjat, miután a harcos bal kezével megmarkolta, a jobbal feszíti. A nyíl azonban kerülhet az íj bal vagy jobb oldalára. Az első esetben a nyílvessző a bal kéz mutatóujjára illetve a mutatóujj és a hüvelykujj közötti részre támaszkodik. Ha a nyílvessző az íjtól jobbra kerül, akkor a bal kéz hüvelykujjára támaszkodik. A sztyeppei népeknél ez a fajta lövésmód terjedt el.
Az ábrázoláskor is azt láthatjuk, sőt a célzás szóhasználata is ezt tükrözi. A nyíllal való lövést, a húrra helyezést mind a mongolok, mind a mandzsuk,mind a tibetiek a hüvelykujj nevéből képezik. Az íj húrját-idegét a harcos jobb kezével feszíti. A lóhátról való előre nyilazás nem teljesen a menetirányba leadott lövést jelent célzott lövés esetén,hanem attól kissé balra. Nagy távolságra, menetirány szerint előre is lehet lőni, de ilyenkor a célzás nem pontos, csak tömegre eredményes így nyilazni.
Mivel nagyvadra,illetve nagy távolságra így nem lehet nyilazni, sem a középkori európai,sem a sztyeppei népek így nem lőttek. A másodlagos vagy klasszikus, némely szerző szerint angolszász húrfogásnál a jobb kéz mutató , középső és gyűrűsujja feszíti az ideget. Az ázsiai vagy harmadlagos húrfogásnak két változatát ismerjük. A mongol húrfogásnál a hüvelyk-, a mutató- és részben a középső ujj feszíti a húrt és rögzíti a nyilat. A hüvelyk a nyíl alatt van. Mivel az erős íjak a hüvelykujjat erősen igénybe veszik gyakran lapos, íjfeszítő gyűrűt húznak csontból, szaruból, ritkán fémből a jobb hüvelykujjra.
A közép-ázsiai változatnál a jobb kéz mutató- és hüvelykujja fogja nyilat és a többi ujj feszíti az íj húrját. Előnye e fogásnak, hogy a nyilat is fogja,és így az nem csúszhat el az idegen. A lövés, vagy is az oldás pillanatában egyszerre engedik el az ujjak a húrt és a nyilat. Az ázsiai húrfogásnál a húr igen ritka esetben (az íjász nagyon rossz tartásakor) üti meg a bal alkart. Így alkarvédő külön nem szükséges. Az íjász feszíthet arcra, mellre vagy fülre.
A fülre való ideg kihúzásakor lehet legjobban kihasználni a nyílvessző és a húr hosszát, csakhogy pontosan célozni így nem lehet, legfeljebb tömegre. Az angol íjászok zárótűz esetén az ellenséges lovasság meg állításakor használták leginkább . A mellre való feszítés sem teszi lehetővé a pontos célzást, sőt a nagyobb íjak esetén még az íj és a nyílvessző teljes méretét sem lehet kihasználni . Az arcra való feszítéskor lehet állcsúcsra, járomcsontra vagy a szájzugra feszíteni a húrt. A fontos az, hogy mindig ugyan oda feszítse a lövész az íj idegét. Fontos, hogy az íjász erejének és karhosszának megfelelő íjat és nyilakat használjon .Túl erős íjat egy gyengébb lövész nem tud jól használni, egy kis termetű rövid karú íjász pedig – ha kifeszíteni tudja is – egy nagy íjat és hosszú nyílvesszőt nem tud maximálisan kihasználni.
A lövész erejétől, feszítési hosszától, gyakorlottságától függ a jó célzás. A célzás a lövés egyik legfontosabb mozzanata. Jó célzáshoz biztos szemmérték és az íj alapos ismerete,valamint nagy gyakorlottság kell. Lovon nem is igen lehet fülig feszíteni a húrt.
„Gyermekeiket és szolgáikat nagy szorgalommal tanítják nyilazni.”
Ennek eredményeként „… sok ezreket ölnek meg nyilaikkal, amelyeket olyan ügyesen lőnek ki szaru-íjaikról, hogy lövéseik ellen alig lehet védekezni…”. Általában a gyakorlott lövész az íj feszítésével egy időben céloz, de nem hiba a hosszabb ideig való célzás sem. Lovas íjász esetében azonban a minél gyorsabb célzás szükséges. Ha a célzás közben a lövész keze elmozdul,vagy elfárad érdemesebb leengedni az íjat és megismételni a mozgássort, azaz a lövés egész folyamatát.
A harcban vagy vadászaton való célzás nagy gyakorlottságot igényel, hiszen változik a távolság, nem minden nyílvessző egyforma, a lovas íjász pedig lövés közben vágtat is. Érdekes, hogy a pusztai népek mindig két szemmel néznek, amikor íjjal céloznak nem úgy, mint a puskás lövészek . A távolság általában 35-70 méter. Mivel dobó fegyverrel 35 méterről már nem árthatnak az íjásznak, ez a távolság már reális harci távolság az íjász számára . Az íjat a harcosok feszítik fülükhöz, arcukhoz, állgödrükhöz, mellükhöz és a fejük mögé. Ez utóbbi azonban valóságban lehetetlen, csupán egy sajátos és hibás ábrázolásról van szó. Az íj húrját-idegét legtöbb esetben „közép-ázsiai” módon fogják.
/Hidán nyomán SZKR/