Az erdélyi magyar életvitel kapcsán több vélemény is megfogalmazódik. Vannak olyanok, akik egyáltalán nem fogadják el a történelem által ránk erőszakolt helyzetet és kizárólag egy magyar Erdély képét fogadják el. Akik valamilyen szinten beletörődnek a jelenlegi helyzetbe, azok bizonyos szintű békés egymás mellett élést javasolnak, mert hiszen „most mit lehet tenni ez ellen? Romániában élünk, román állampolgárok vagyunk és ebbe bele kell törődni”.
Valamint – a teljesség igénye nélkül – a harmadik és talán legnagyobb tábort felőlelő viszonyulás az asszimiláció útján jár, akár a nemtörődömség következményeként is. Napjainkban a nemzeti öntudat már nem divat, világpolgárok lettünk és ez így sok embernek megfelel. Élik a mindennapokat, dolgoznak, szórakoznak, talán családot is alapítanak és ez így bőven kitölti földi életüket. Aki nemzeti érzelmű fiatal, azt már nyugodtan lehet kezelni szélsőségesként vagy jobb esetben a „nagymagyar” bélyeget szerzi meg. Ez mindazok ellenére, hogy apáink, nagyapáink idejében az egészséges nacionalizmus minden ember szívében helyet kapott. Sajnos ez mára elveszett. Szomorú a vegyes házasságok gyakorisága, valamint a népességfogyás és a kivándorlás nagy mértéke, mely nemzetünket veszélyezteti. Egy felmérés szerint az erdélyi magyarok nagyon borúlátóak és nem tartják lehetségesnek a közeljövőben a romániai helyzet javulását. Egy korábbi felmérés szerint pedig az erdélyi magyarságnak több mint a fele nem szülőföldjén képzeli el utódainak a boldogulását.
Napjainkban számos olyan eset történik, ami miatt igenis ki kell lépnünk az asszimiláció csapdájából. Nem kell minden román nemzetiségű embert gyűlölni és megvetni, csak mert román. De a túlságos barátkozás azért átlép bizonyos határt. Hadd ne tekintsük őket testvéreinknek. Nem is olyan régen történt, hogy az újonnan megválasztott államfő, Klaus Johannis Berlinben kijelentette: „A romániai magyar kisebbség politikai képviselettel rendelkezik, ez a képviselet a tárgyalópartnerünk. Gyakran találkozunk vele, számos témáról tárgyalunk, és biztosíthatom, hogy Romániában nincs magyar probléma”. Igaz lenne ez? Meddig tűrjük, hogy másodrendű állampolgárok vagyunk saját hazánkban? A magyarsággal szembeni megkülönböztető, megalázó vagy éppen gúnyos tettekről meddig fogunk hallgatni?
Február végén fogadta el a Képviselőház a törvénytervezetet, miszerint Avram Iancu nemzeti hős és mártír. Marosvásárhelyen a Kossuth Lajos utca nevét már régen módosították, mivel ő háborús bűnösnek minősül. Kettős mérce? Igen. Nagyvárad főterét újítani fogják uniós pénzből, de a Szent László szobor visszaállítása nem szerepel terveik között. Sepsiszentgyörgyön a SIC óriáspannót festékesüveggel dobták meg. Kolozsvár, Erdély fővárosának helységnévtáblájára továbbra sem kerül ki a magyar felirat. Aradon február 14-re virradóra a Szabadság szobor talapzatán lévő 13 vértanú tábornok képét román nemzeti színekre festették le. Az ismeretlen elkövetők gondolom ezúttal is ismeretlenek maradnak és senki nem lesz megbüntetve.
Mindenki maga dönti el, hogy milyen utat jár élete során, de úgy hiszem egy pontban egyet kellene értsünk: magyarnak neveltek szüleink, és gyermekeink is megérdemlik, hogy átélhessék ezt a büszke, gyönyörű érzést. Legyünk igaz magyarok Erdélyben! Ne hagyjuk, hogy az asszimilálás hatással legyen ránk, és hadd ne ölelgessük azon nép szülötteit, akik történelmünk során számtalanszor – és még most is – saját földünkről akarnak kiutasítani.
(Székely Leány – SZKR)
