Buji Ferenc Az elfelejtett evangélium részletében éles kritikával illeti a mai igehirdetést: a szépen hangzó prédikációk gyakran üres szavak maradnak, mert hiányzik mögülük a hiteles, megélt lét. A valódi beszéd nem csupán gyönyörködtet, hanem szembesít és mozdít – szívből kell fakadnia, hogy a hallgató szívéhez is elérjen.
Tanításával ámulatba ejtett mindenkit,mert úgy tanított, m int akinek hatalma van,nem úgy, mint az írástudók.
Mk 1,22
Aminek egyik oldalát az üres fecsegés képviseli, annak másik oldalán a csönd és a szó ereje van.
Magától értetődik, hogy hiába keressük a fenti mottó aktualizáló értelmezéseit a szentbeszédekben és egyházi műsorokban. Mintha az, amit az Emberfia mondott, kizárólag a kétezer évvel ezelőtt élt zsidó írástudókra vonatkozna. A magunk részéről azonban úgy gondoljuk, hogy ez a kijelentés nem kevésbé igaz a ma keresztény írástudóival – Szentírás-ismerőivel – kapcsolatban, mint amennyire a korabeli zsidó írástudókkal összefüggésben az volt. Mert ahogy a korabeli írástudók úgy tanítottak, mint akiknek nincs hatalmuk, éppúgy a mai írástudók tanítása mögül is hiányzik minden hatalom, minden erő, sőt szavaik gyakran valóban nem egyebek „üres beszédénél”.
E tekintetben a szentbeszédek nemhogy kivételt képeznének, de még külön megerősítik a fenti kijelentés igazságát. A prédikáció – elenyésző kivételtől eltekintve – az üres beszéd jellegzetes, “szakrális” megnyilvánulása, s rendszerint
minél szebb a beszéd, annál üresebb és semmitmondóbb.
A ma prédikátorainak döntő többsége valóban úgy beszél, mint akinek semmi hatalma nincsen. Magától értetődik, hogy itt nem intézményesített, jogi-politikai hatalomról van szó, hanem belső, szellemi erőről. A belső, szellemi erő pedig azt jelenti, hogy a kiejtett szavakat egy egzisztencia hitelesíti, egy személyiség támasztja alá. Az úgynevezett “szép prédikáció” (vö. “M ilyen szépen beszélt!”) éppen “szépsége” miatt üres, hiszen ahelyett, hogy szembesítené hallgatóit önmagukkal, ahelyett, hogy – a realitás talaján maradva – felhívná figyelmüket arra, hogy mit kellene elhagyniuk és mit kellene megszerezniük, gyönyörködtetni igyekszik őket, esztétikai hatást igyekszik gyakorolni rájuk. Minél szebb egy szentbeszéd, minél inkább szívéből szól a hallgatónak, annál inkább elaltatja benne a változásra irányuló akaratot. Mert valójában nem az akarathoz szól, hanem az esztétikai érzékhez. Ha a prédikáló híjával van a szív bőségének, a “száj bősége” mit sem használ. Akiben ugyanis nincs akarat (hatalom), az másban sem képes felébreszteni az akaratot (hatalmat). Keresztes Szent János – az Emberfia fenti mondásának szellemében – a keresztény igehirdetés központi igazságát ekképpen fogalmazza meg: “Minél szentebb életű valamely szónok, annál üdvösebb hatása van annak a beszédnek, még ha egyébként a stílusa gyönge, az ékesszólása fogyatékos és a tudománya kevés volna is. Mert csakis az eleven szellemtől tud melegség átragadni. Azért egy másik, aki nem ilyen szentéletű, nagyon kevés haszonnal prédikál, akármilyen fényes legyen a stílusa és a tudománya. Mert bár igaz marad, hogy a jó stílus, az ügyes taglejtés, a mély tudomány és a szép nyelvezet nagy hatással bír, ha jó szellem kíséri: ez utóbbi nélkül, ha kellemesen érinti is az érzékeket és az értelmet, nagyon kevés vagy semmi éltető meleget sem önt az akaratba. Rendesen ugyanis
a hallgató, bár csodálatos dolgokat mondtak előtte csodálatos módon, éppoly erőtlen és tespedt marad a [szellemi] munkára, mint annak előtte volt, mert az ilyen beszéd inkább csak a fület gyönyörködteti, mint valami zene vagy harangozás.
Az ilyesmi nem emeli ki a szellemet sarkaiból, mert abban a hangban nincs arra erő, hogy a halottat feltámassza sírjából. … Mert akármilyen csodadolgok hangzottak is el a szószékről, ha nem gyújtottak tüzet az akaratban, azonnal feledésbe merülnek. Az az élvezet, amelyet az érzékek találnak az ilyen oktatásban, nemcsak hogy önmagában véve meddő és haszontalan: hanem még annak is útját állja, hogy a tartalom behatoljon a szellembe; s így nem marad meg belőle más, mint az előadás hogy-mikéntjének értékelése. Dicsérik ezt vagy azt a szónokot s eljárnak a beszédeire azért, mert szépek, nem pedig azért, mert üdvös hatásúak.”
Nagyon fontos kiemelni, hogy a beszédnek “a realitás talaján” kell állnia, mert gyakran a prédikáció egésze vagy annak egy-egy eleme annyira “szép”, hogy már-már minden kapcsolatot nélkülöz a realitással. Ilyenkor csak úgy röpködnek a “szakrális klisék”. Vagyis gyakran nemcsak a prédikáló személye hiányzik a prédikáció egyes kijelentései mögül, hanem mindennemű realitás is, kimerítve ezáltal az “üres beszéd” jézusi feltételeit. Ilyen módon a kijelentés nemcsak a prédikálóval való viszonylatában üres, hanem általában véve is az: valódi jelentés nélküli szóvirágok halmaza.
Az üres, mindennemű hatalom nélküli beszéden valójában semmiféle “módszerrel” nem lehet segíteni.
Hiába a beszédkészség, hiába a teológiai tudás, hiába a retorikai felkészültség, hiába a Szentírás ismerete: ha a prédikáció mögül hiányzik az azt hitelesítő, annak erőt adó egzisztencia, akkor minden hiábavaló. Akinek nincs valóságos mondanivalója, az hiába beszél.
Hol van ma olyan prédikátor, akiről elmondható lenne az, hogy szája szívének bőségéből szól? Mert itt joggal parafrazálhatnánk a páli dicturnov. A szó öl; a lélek az, ami éltet (vö. 2Cor 3,6). E tekintetben az ünnepelt és az unalmas prédikátorok között semmi különbség nincsen. Ami különbség van közöttük, az teljesen profán, mert ugyanaz a különbség megvan a politikai szónokok között is. Azazhogy egy különbség mégiscsak van a jó politikai szónok és a jó prédikátor között: míg az előbbi igen gyakran képes lelkesíteni, mozgósítani, tettekre tüzelni hallgatóit (mint azt az utóbbi időkben – különösen a választások környékén – gyakran láthattuk), addig az utóbbi legfeljebb gyönyörködtetni és elkápráztatni tudja őket: beszéde csak fülüket csiklandozza, szívükig azonban nem hatol el.
A mai igehirdetésnek csupán mint “felnőttoktatásnak” van jelentősége. A keresztény emberek jelentékeny része ugyanis a hitoktatási időszakot követően kizárólag a prédikációk révén értesül egyháza tanításáról. Mert többről aligha beszélhetünk: a hívő a szentbeszédek révén egyszerűen csak értesül annak az egyháznak a tanításáról, amelynek tagja. Éppen ezért a prédikációs gyakorlat életben tart egy tudást — bármennyire alacsony szintű is legyen az —, és ismeretekkel látja el a híveket. Legfeljebb arra szolgál, hogy konzerválja a hitet; arra, hogy növelje, alkalmatlan.
Az ember bukása: nem a bűn, hanem a gyávaság – Julius Evola gondolatai
(Részlet Buji Ferenc Az elfelejtett evangélium c. könyve 30-33.oldal)