Julius Evola Az individuum és a világ létesülése c. könyve következő részletében az író szerint az ember bukása nem a bűn, hanem a félelem volt. Amikor uralni akarta a létet, elszakadt a középponttól – a szellemtől, a tiszta akarattól. A rettegés világgá fagyasztotta a hatalmat: tér, idő, erkölcs és forma lett belőle. Így született meg az illúziók világa – és benne az ember, aki már csak árnyéka önmagának.
Kövesd Telegram csatornánkat!
Folyamatosan frissítjük a közel-keleti háború híreivel
és az orosz-ukrán konfliktus rövid híreivel is
Egyetemes fénnyel vibrálva és zengve az ember áldott és halhatatlan volt az Éden mesés ártatlanságában. Benne virágzott az “élet fája”, ő maga pedig e fényteli élet volt. De íme, felmerül egy eddig soha-nem-hallott kérdés: az élet uralásának akarata, a lét felülmúlása a lét és nemlét fölötti hatalom, az Igen és a Nem fölötti hatalom elnyeréséért. Ez a “jó és rossz tudásának” fája. Ennek érdekében az ember elszakad az élet fájától”, túlmegy Istenen. Ez minden, egy egész világ összeomlásának pillanata a legfőbb érték villámlásában, amely fölnyitja annak királyságát, aki – egy hermetikus mondás szerint -magasabb rendű maguknál az Isteneknél, amennyiben a halhatatlan természet révén, mely őket meghatározza, beleszorítja természetébe a halandó természetet is, a végtelen révén a végest is, az érvényesítés révén a tagadást is, éspedig azért, mert Szellem, Autarchia.
Ám ehhez a tetthez
az ember kevés volt: egy rettegés (terrore) fogta el, ami miatt elsöpörtetett és megtöretett.
Amint egy lámpa a túl erős fénytől – így mondja egy kabbalisztikus irat -, amint egy áramkör, melyen hirtelen túl magas feszültség halad át, az esszenciák megrepedtek, lecsökkentek, bűnössé váltak (delinquere): íme a “bűn” és a “bukás”, íme a malum metaphysicum. Ekkor, e rettegés által megláncolva a szellemi erők, melyeknek szolgálniuk kellett volna, minden átmenet nélkül lezuhantak és sorsszerű, önálló, objektív létezéssel bíró formákká jegesedtek. Elszenvedve, külsővé és önmagához menekülővé válva a hatalom (la potenza) fizikai világgá tette magát, a másik azonosság, a szabadság – a szakadékszerű csúcs, mely istenekfeletti élet dicsőségét biztosította volna – a jelenségek megzabolázhatatlan őrületévé és véletlenszerűségévé vált, melyek között az ember, önmaga félelemben rettegő és nyomorult árnyékává válva bolyong. Ilyen a megölt Isten által az ellen hajított átok, aki képtelen volt felvállalni örökségét.
Apollón továbbviszi e kevesebbé válást, ezt az abszolút hatalommal szembeni bűnössé válást. Elementáris funkciójában az akarat az, ami önmagából kisül, és – exteriorizálódva – többé nem akaratként él, hanem szemként és formaként – látvány – megnyilvánulás-ráismerésként. Pontosan az objektív világ démiurgosza, a tér kategóriájának alapja. A tér mint a “kint levés” (esser fuori) tiszta formája, mint az, ahol a dolgok az akaratba öletnek és képekben és látványok formájában életnek meg, a félelem (paura) primordiális tárgyiasulása, az akarat degenerációjáé: egy dolog látványa a félelem valamitől és a szenvedés valamiért. A “multum” és a határozatlan oszthatóság, mely a térbeli formákra jellemző, pedig megerősítik a jelentését, pontosan a feszültség általi elhagyatottságot tükrözve vissza, a tett egységének megtörtségét és szétmorzsolódását.
De mint ahogy
a szemnek nincs tudomása magáról, csak annak függvényében, amit lát,
úgy a lét a tér apollóni függvényében tárgyivá válik, önmagára nézve külsővé. Lényegében tehát függő, kötött: egy “létezés, amely támaszkodik”, egy létezés, ami valami másból veszi önnön megerősítését. Ez a támaszkodási szükség hozza létre a határ (limite) kategóriáját: az anyagi dolgok érinthetősége, szilárdsága, konzisztenciája (Dingheit) ennek a megtestesülése, magának a félelemnek a kvázi eszméletlensége, mely föltartóztatja és a dionüszoszi hatalom szakadékának peremére függeszti az elégtelen létezést. E félelem “tényének” az nevezhető tehát, aminek a tér a “tette”. – Mint a “határ” partikuláris esetének, magában van a törvénye. Míg annak, aki önmagától való, nincs mit kezdenie a végtelennel, a káosszal, az apeirónnal, sőt legmélyebb saját természetét „a szabadság kifejezett tényében” éli meg, addig az, aki bűnös (delinque), retteg a végtelentől, menekül attól és a törvényben, egymásrakövetkezések szilárdságában, az előreláthatóban és a rendezettben keresi annak a bizonyosságnak és birtoklásnak a az erkölcs ennek az iránynak a tipikus termékei. szurrogátumát, amelyből lezuhant. A pozitivista tudomány és
az erkölcs ennek az iránynak a tipikus termékei.
Apollón harmadik teremtménye a végesség. Isten számára a végnek nem lehet semmiféle értelme, minthogy számára önmagán kívül nincs semmi sem jó, sem igaz, sem racionális, élvezetes vagy igazságos-, amiből valamely norma kivonhatná vagy amiből ki lehetne mozdítani, hanem jó, igaz, racionális, élvezetes és igazságos azzal azonosak, amivel ő akarja, és szerűen annyiban, amennyiben akarja. Az ő érvényesítéséhez az “elégséges ok” éppen elég, ez pedig maga az érvényesítés, magától megfoganva, mindenféle támogatás nélkül.
A külső létezőknek ellenben önmagukhoz, ahhoz, hogy hathassanak, szükségük van valamilyen kölcsönviszonyra, egy cselekvést irányító valamire vagy jobban mondva annak illúziójára. Valójában az Én nem azért akar egy dolgot, mert például igazságosnak és racionálisnak találja, hanem azért találja igazságosnak vagy racionálisnak, mert egyszerűen akarja; ám fél leszállni abba a mélységbe, amelyben az akarat meztelenül érvényesül. És íme, hogyan óv meg az apollóni szemérem valaminek a szédületességétől, amely ok és cél nélkül történhet meg, vagyis egyedül önmagáért, tiszta villámlásban, és amely ugyanazon gesztusnak megfelelően, mely az akaratot egy látványiságba szabadította, most az “okság” és az “elégséges ok” kategóriáin keresztül jeleníti meg az Én mély érvényesítéseit, célok, praktikus hasznosságok, eszmei és erkölcsi okok funkciójában, melyek azt igazolják, amire támaszkodnak.
Így az emberek egész élete egy a centrumtól való menekülés értelmét ölti, egy elkábulási akaratét és azét, hogy ne vegyenek tudomást a tűzről, amely bennük ég, és amelyet nem tudnak elviselni. Levágva a létről úgy beszélnek, győzködnek, keresnek, szeretnek, hogy cserébe megerősítést kapjanak.
Reménytelenül sokasítják illúzióikat, és nagy bálványokból álló piramist emelnek:
a társadalmak, az erkölcsök, az metafizikai célok, az istenek uralmának építményét: okok látszatait, hogy helyettesítsék és pótolják a centrális ok fogyatékosságát, az öncélét (autotelos), amely miatt az ember meghalt meredve megsérült”. – “fényes foltok a szem segítségére, mely rettenetes szakadékba
Mármost a “másnak” – az objektumnak, az oknak, az indoknak -, nem létezvén magában, mert csupán az önmagában levő akarat gyengeségének szimbolikus látszata, valójában csak önnön gyengeségét sikerül megerősítenie a tettben, melyben ezen akarat mástól kéri a saját megerősítését. Így bolyong, ahhoz a valakihez hasonlóan, aki saját árnyékát követi, örökké szomjazón és örökké csalódottan; szüntelenül formákat teremtve és felfalva, melyek vannak és nincsenek”; így hát a dolgok “szilárdsága”, az apollóni határ kettős: nyereség által kevesebbé válik és újólag másra hárítja (rimette) azt a konzisztencia- pontot, amely őt garantálni tűnt és amely vágyának hízelgett. A téren kívül ott van tehát az idő kategóriája, a romlásba és létrejöttekbe (generazioni) létesülés törvénye – meghatározatlanul, mert egyetlen pillanatra történő megállításakor, csak egyetlen pillanatnyikor is, ha nem hatna, nem beszélne, nem vágyna, mindent összeomlani érezne az ember és a központi tűz szörnyű izzásától átjárva lezuhanna.
Az isteni misztérium útján – Kolonits László: A tanítvány (Duo Gladii)
(Részlet Julius Evola: Az individuum és a világ létesülése c. könyve 50-54. oldal)