“Végső soron a vadász élet és halál ura. Legmagasabb lehetőségként saját életének és halálának ura.” – írja Baranyi Tibor Imre Hagyomány és magyarság című műve részletében. Ebben az írásban továbbra is a vadászat metafizikáját boncolgatja az író, és kitér annak teljes átélésére is.
Kövesd Telegram csatornánkat!
Folyamatosan frissítjük a közel-keleti háború híreivel
és az orosz-ukrán konfliktus rövid híreivel is
Ilyen értelemben tulajdonképpen nincs hova lőni, a célpont nincs a térben. (Ennek folyománya, hogy az elvétett lövéssel már nem tekinthetem magam azonosnak, ugyanis a célpont, a szem és a téves találat helye egy háromszöget jelöl ki, amiben egy más jellegű távolság lép be.) A cél és a célzó tehát egy. Az egység azonosulás, mégpedig a vadászat esetén abban az értelemben, hogy a mayaból, a lefokozott és “elvarázsolt” tudatból következően külsőnek látszó célpontot a megsemmisítés révén a vadász kiiktatja a megnyilvánuló létből, pontosabban annak saját ideájához, az állatistenséghez transzformálja, amivel előzetesen azonosult. Vagyis visszaveszi önmagába. Hozzátehető, hogy a vadász számára a valódi célpont tulajdonképpen a vad – szintén nem térbeli – éltető lelke, aminek a fizikai síkon megvannak a különböző vitális hordozói. A tűzben rogyó vadnál a lélek kvázi azonnal visszatér az állatistenséghez vagy a vele – egy igen magasrendű lehetőségként – azonos vadászhoz, és ami marad, a vadászzsákmány, az élettelen holt tetem.Minderre áttételesen még olyan dolgok is képesek utalni, mint a töret készítésének mai napig élő, bár távolról sem értett rítusa. (Amit a “jobb vadászok” babonásan betartanak, mondván, hogy ha ez elmarad, oda a vadászszerencse.) A vadász az elejtett vadállati egyed sebébe mártott zöld (vagyis eleven) gallyat a kalapjára tűzi. A vér bizonyos értelemben az élőlények és az élet lényegét hordozó mágikus szubsztancia. A vérnek az önazonosság szempontjából meghatározó fej régiójába való felhelyezése a vért adó és az állategyedet éltető állatistenséggel való benső azonosulás szimbóluma. Normális esetben ugyanis csak az állatistenség lehetne képes az egyed “vérét venni”, vagyis az állati egyedet elpusztítani – valamint, úgyszólván rendkívüli lehetőségként, a vadász, aki az állatistenséggel egy rituális felemelkedés értelmében egyesült.
A vadászat – mint az önfelülmúlás értelmében heroikus és mágikus aktivitás – a ksatriya, a ‘harcos’ útja. Azé, aki az eszmei igazságért, az önmagában hordozott uralatlan erők és valóságok feletti hatalomátvételért küzd: a sötétség világossággá való átváltoztatásáért, s így végső soron metafizikai Önmagáért. Vadásznak legmagasabb értelemben tulajdonképpen nemcsak az lenne nyilvánítható, aki a fenti elemi dolgokkal tisztában van, hanem az, aki e képességek eleven birtokosa és ura.
Ezen képességek megszerzése és uralt birtoklása pedig, egy kiterjesztés révén, az ember önátalakítása, a saját élet és halál feletti uralom megszerzése szempontjából is nagy jelentőséggel bírhat.
Végső soron a vadász élet és halál ura. Legmagasabb lehetőségként saját életének és halálának ura.
A vadászat valódi szellemisége, avagy túl a természet szeretetén – Baranyi Tibor Imre (I.rész)
Baranyi Tibor Imre: A szakrális tanítás mint figyelmeztetés és örömhír
(Részlet Baranyi Tibor Imre: Hagyomány és magyarság c. műve 97.-98. oldal)