Doma-Mikó István Magyarországon született, 1980-óta Japánban él. A magyar „rendszerváltásig” amerikai és kanadai magyar nyelvű újságok japán tudósítója volt. 1991-ben Tokióban megalapította a magyar nyelvű Inter Japán Magazint (www.interjapanmagazin.com).
A tongai király magyar származású udvari festőművésze japán fiatalokkal expedíciót vezetett a Királyság lakatlan szigeteire. A megtörtént eseményeken alapuló írás bemutatja egy hatalmas tengeri ciklon viszontagságait és betekintést nyújt a királyi udvar életébe is.
A Tongai király magyar udvari festőjének visszaemlékezései.
Folytatás
A tongai kenyérpótlók közül Japánban csak a kenyérfa gyümölcsét nem ismerik. Aki Óceániában “mindennapi kenyeréért” fohászkodik az egekhez, az nem a mennyekbe, hanem a kenyérfa csúcsára tekintget. Biztosítva a léte annak, aki három ilyen, kincset érő fát birtokol. A zöld mandarin külsejű, kókuszdió méretű gyümölcs belső szerkezete középponba tartó rostjaival az ananászra emlékeztet. Párolva azonban olyan halmazállapotú lesz, mint a mi főtt krumplink. Az íze, nos, az íze kissé hasonlít a kenyéréhez.
A megvásárolt holmit egy farmer udvarába szállítottuk, hogy elkészítsük az expedíció elemózsiáját, a grillezett báránysült tongai ősét, az “umut”. Az udvar sarkában a szomszédok segítségével kiástunk egy körülbelül 1×1 méter kerületű fél méter mély gödröt, majd ennek padkáján száraz ágakból tüzet raktunk és ökölnyi köveket vörösre izzítottunk. Amíg mi a forró köveket a gödör aljára lapátoltuk, csoportunk hölgytagjai apró “csomagocskákat” készítettek. Tárólevelekbe kockára vágott, hagymával kevert bárányhúst helyeztek, s bőven megöntözték kókusztejjel. Csak sót nem tettek bele, a sós ízt a szétfőtt tárólevél adja majd. A levél széleit felül indával összefogták, mi pedig ezeket a kis “batyukat” mozaikszerűen a forró kövekre raktuk. Közeiket bőven kitöltöttük kenyérfa-gyümölccsel, édesburgonyával és táróval, majd a gőzölgő halmot betakartuk széles banánlevelekkel. Végezetül a tetejére lapátoltuk a kiásott földet, nehogy a pára elszökjön.
A leányok eközben ebédlő asztal gyanánt hatalmas ponyvát terítettek az udvar pázsitjára. Ez lesz a mi rendhagyó asztalunk, amin az ételeken kívül a vendég is helyet foglal. Másfél óra múlva, amikor felnyitottuk a dombocskát, ínycsiklandó illatok töltötték be az udvart. A batyukat banánlevél tálcákon az “asztal” közepére állítottuk és körberaktuk kenyérpótlókkal. A farkaséhes japánok képzeletében az elkészült étel számos luxushotel mesterszakácsát megszégyenítette.
Houmai templombelső
A szállodában a társaim nyugovóra tértek, ám nekem még volt egy jelenésem. Nem is kellett túl messze mennem. Utam Nuku’alofa belvárosában egy európai stílusú épület emeletére vitt, egy luxushivatalhoz. Bent égett a villany. Nem az ügyfelek ajtaján kopogtattam, hanem az igazgatóén. Fáradt hang szólt ki tongai nyelven, hogy zárva. Ám én nem hagytam annyiban. Kulcs csikordult és benti fény sziluettjében ott állt előttem néhai szerelmem. A tündérkisasszony most fáradt volt, beteges és sápadt. Hetek óta nem aludhatott. A nőkön meglátszik az ilyesmi. Váratlanul jöttem, mégsem csodálkozott. Azt hiszem, annyira lesújtotta a fájdalom, hogy semmi nem mozdíthatta ki a fásultságából. Nohát, Steven – mondta színtelenül – hát te mit keresel itt? Gyere be.
Bent a villanyfénynél láttam, hogy alig áll a lábán. Büszkesége romjain tartotta magát. Egy évtized alatt másodszor láttam őt gyengének. Ha kapcsolatunk nem lenne plátói, most a vállamra vonnám, hogy kisírja magát. Ám nem az a fajta nő, aki megbocsátaná magának az elesettségét. A falon – új keretben – apjával ábrázolta egy fénykép. Maga a felvétel egy-két évvel ismerkedésünk után készülhetett. Etela fiatal volt és szép, Mr. Nemoto apró mandulaszeme pedig boldogan csillogott mellette. Imádta egyetlen lányát, az pedig rajongott az apjáért.
Milyen nehéz felfogni, hogy meghalt, akit szeretünk. Mi, esendők mások értékét csak utólag, létük hiányából fogjuk fel. Banális szavakat mondtam, ahogy ilyenkor szokás. Ám ahogy rátértem az apjával történt utolsó beszélgetésünkre kinyílott a lelkén egy ablakocska. Elfordult, könnyezett. Ebben az emberi megnyilvánulásában megint majdnem olyan közel kerültünk egymáshoz, mint valamikor régen. Összekötött bennünket az újabb szál, a közös titok, a körünkből örökre eltávozott kis öregember iránti szeretet.
Másnap reggel kilenckor megjelent szállásunkon egy, ötven év körüli, széles vállú, köpcös férfi. „Málo elelei, ki-he pongi-pongi!” – hangzott a jó reggeltje. – Én vagyok az expedíció hajóskapitánya. Kint állnak a mikrobuszok és a teherautó, indulhatunk a kikötőbe.
A “tengeri medve” Robertnek nevezte magát.
– Hello, Lopeti – köszöntöttem Tongai nevén, mire felcsillant a szeme. A tongai nyelvből ugyanis hiányzik az “r”, de sebaj, “l”-lel pótolják. Én pedig kapitányunk nevéhez egyszerűen hozzábiggyesztettem a férfinevek legideillőbb végződését.
A kikötőben szemrevételeztem a hajót. Hosszát 13-15 méterre becsültem, teste vasból készült. Bár eredetileg halászatra szánták, laikusként úgy véltük, a mi expedíciónkhoz is megfelelt. A kifogott halak tárolására szolgáló tatján 15-20 fő fért el ülve, esőben pedig behúzódhattunk az egyetlen fedett helyiségbe, amit körben zárható ablakok, elől, a kormánykeréknél pedig üvegfal határolt. A kormányos lábánál egy ajtónyíláson beláthattunk a hajófenék elülső részébe, ami alkalmi csomagraktárnak is megfelelt.
Robert egyetlen segítőtársa, egy mezítlábas matróz segédkezett a csomagok berakásánál. Rajta kívül velünk tartott még az útra egy tongai leány, aki az elemózsiára ügyelt. Berakodás után elfoglaltuk a helyünket, megfújtam a sípot és Robert felhúzta a horgonyt.
Az idő nem volt kifejezetten kirándulásra alkalmas. A levegő hűvös volt, enyhe szél fújdogált, ám amint a leányok rágyújtottak egy vidám japán dalra, minden megváltozott. Kiderült az ég és minden reményünk megvolt, hogy a következő öt-hat napot kellemes időben, kemény munkával tölthetjük majd a lakatlan szigeteken.
Japánjaim a hajó tatján, az üzemanyag kannákon üldögéltek, Robert a fülkében tekerte a kormányt, az egyetlen matróz pedig a hajó orrában sütkérezett. A szárazföld szélvédő hatása alól kikerülve, a hullámok löktek egyet-egyet a hajón, s a leányok nevettek, sikongattak. Közben Roberttel az útiprogramot egyeztettem. A térképen Velitoa szigetére böktem: “ez az első”. Nem teljesen lakatlan, de éppen ez lesz az én meglepetésem a kis csapatnak.
1989-ban a királyi párnak küldött újévi üdvözlő laphoz mellékeltem egy vászonképet, amin megörökítettem a palota ablakából látható tengert. A Palace előtti füves térséget akkor még nem védte acélháló kerítés a “nagy víz” felől. Zavartalanul gyönyörködhettünk a horizonton kékes színben villódzó apró szigetekben. Közöttük nagyon megtetszett egy kerek földdarab, Velitoa, amin egy sudár pálmaliget állt furcsa lombkoronájával.
A többi turistacsalogató szigetecskékre hajókkal vagy motorcsónakokkal szállítják az érdeklődőket, de ide a helybéliek közül senki nem vállalta az utat. Lakatlan sziget az uram – mondogatták -, amit éles víz alatti sziklák vesznek körül. Veszélyes oda az út. Én azonban 1996 júliusában fejembe vettem, hogy ha törik, ha szakad, eljutok abba kicsiny, titokzatos édenkertbe. Motorcsónakot béreltem a tulajdonos előtt ravaszul eltitkolva valódi úticélomat. Megállapodtunk, hogy ott kötünk ki, ahol kedvem támad. Velitoához közel érve persze, “megtetszett” nekem.
A csónakos rögtön hevesen tiltakozott, mondván, hogy nincs az a pénz, amiért ezen az elátkozott földdarabon kikötne. Ezzel azonban nem mondott igazat. Pár perc elteltével pontosan megnevezte azt a busás összeget, amiért hajlandó kockára tenni csónakja és csekélységem épségét. Később bebizonyosodott, hogy a veszélyt nem túlozta el.
A Velitoa név furcsa módon két szomszédos szigetet is illet. Ezek valamikor egyek voltak, mintha két óriásgyöngyöt kötne össze egy sziklapánt. A szalagot a hullámzás és az idő múlása elkoptatta, így lett egy szigetből kettő. Állítólag apálykor a sziklazátonyt csak pár arasznyi víz borítja, és végig lehet rajta gázolni, de éppen ez az, ami eddig sok hajós tragédiáját okozta.
Engem a kettő közül csak a „kalapos” sziget érdekelt, amit egyre közelebbről szemlélhettem egy katonai távcsövön keresztül. „Fejét” egy kis dombocska alkotja, süvegét pedig a rajta lévő 8-10 méteres kókuszpálmák koronái. Nagy volt viszont a meglepetésem, amikor tovább szemlélődve lakókat fedeztem fel a lakatlan szigeten. A távcső lencséjén egy csónakba rakodó 10 éves fiúcska és egy nála alig idősebb leányka alakja bontakozott ki. Csokoládéra barnult testüket egyetlen ruhadarab sem fedte. Közelgő hajónkat észlelve ijedten szétrebbentek, a fiú kigázolt a vízből, a leány pedig az öböl sziklái fedezékében nyakig vízbe merült.
Folytatjujk
(Forrás: Magyar Irodalmi Lap)