Nyikita Hruscsov 1956. november 2-án és 3-án sorra látogatta a kelet-európai kommunista országokat és arról tájékoztatta az ottani vezetőket, hogy Moszkva már döntött a magyar forradalom és szabadságharc katonai leveréséről. A szatellit államok vezetői – Lengyelország kivételével – egyetértettek a katonai megoldással Varsó ugyan fenntartásait hangoztatta, de tudomásul vette a Kreml döntését.
Kövesd Telegram csatornánkat
Folyamatosan frissítjük a közel-keleti háború híreivel
és az orosz-ukrán konfliktus rövid híreivel is
A román kommunista pártvezetők voltak a leglelkesebbek, akik Bukarestben a szovjet pártfőtitkár tudomására hozták, hogy nagyon szívesen tankokat küldenének Budapestre a forradalom leverésének céljából.
A román pártvezetés joggal tartott attól, hogy Romániában is forradalmi megmozdulásokra kerülhet sor, mert már október 24-én Kolozsváron olyan kezdeményezés született, hogy a román tannyelvű Babes és a magyar oktatási nyelvet használó Bolyai Tudományegyetem ifjúsága közösen vonuljon az utcára tüntetni a magyar forradalom mellett.
Bukarest katonai felajánlását Hruscsov, emlékiratai szerint, pikírten utasította vissza, mondván: milyen buzgók most, hogy belevessék magukat az ellenforradalom elleni harcba. Bezzeg 1919-ben Románia az ellenforradalmárok pártján volt, amely szétzúzta Kun Béláék forradalmát. A románoknak nem tetszett a visszautasítás, mindenképpen a magyar forradalom leverésének részeseivé akartak válni.
Nem véletlenül, mert a szovjet–román viszony abban az időben mindennek volt mondható, csak jónak nem. Alig négy évvel voltunk túl az erdélyi Magyar Autonóm Tartomány (MAT) létrehozásán – 1952. szeptember 21-e –, amelyet Moszkva ráerőltetett a román kommunista pártvezetésre. Mindez szó szerint értendő.
A szovjet fővárosban írták meg azokat a cikkelyeket, amelyeket a román alkotmányba be kellett illeszteni.
Moszkvából megüzenték Bukarestnek, hogy az ügyben nem tűrnek semmilyen ellenállást. Ne feledjük, hogy akkor még Sztálin volt hatalmon a Szovjetunióban, aki addig nem is volt hajlandó aláírni az új román alkotmányt, amíg abban nincs benne a Magyar Autonóm Tartomány.
Egy percig se gondoljuk, hogy a generalisszimuszban túltengett volna a magyarság iránti szimpátia. A román pártvezetők ideológiai „elhajlásukkal” bőszítették fel a Kreml urát, akik a szovjet típusú internacionalizmus – amely tulajdonképpen a nagyhatalmi birodalmi gondolkodás ideológiai alapjául szolgált – helyett, az önállóbb, balkáni nacionalizmust választották. Nem arról volt szó, hogy Románia elhagyta volna az úgynevezett szocializmus felépítésének tervét, hanem arról, hogy ezt nem szovjet gyámkodása alatt kívánta végrehajtani.
Amikor kihirdették az alkotmány módosítását, a Tusnádfürdőn üdülő román vezetők pánikszerűen rohantak a vasútállomásra, hogy Bukarestbe utazzanak, mondván „itt megint a magyarok lesznek az urak.”
Sztálin egyszerűen a magyarokkal, illetve Erdély hovatartozásának „lebegtetésével” zsarolta Gheorghiu-Dej kommunista pártfőtitkárt. Mint tudjuk, a második világháború után Erdély, illetve annak, egyes részeinek hovatartozása, vitatottá vált. A nagyhatalmak között szóba került, hogy ha nem is egész Erdélyt, de annak egy kisebb része visszakerüljön Magyarországhoz. Látjuk, ebből nem lett semmi, de a románoknál ez úgy tudatosult, hogy az ügy azért bármikor felmelegíthető.
Sztálin meg fel is melegítette. Éppen ezért Gheorghiu-Dej pártvezetőt nem csak a magyarellenesség, hanem az is vezette, hogy Moszkvát ne dühítse fel a végtelenségig, mert abból baj is lehet. Ezért gesztust akart gyakorolni a Kreml felé, azzal, hogy tankokat küld Budapestre, hogy segítsék a szovjet csapatokat a magyar forradalom leverésében.
A magyar fővárosnak az orosz, vagy román csapatok általi elfoglalásának, illetve a két haderő ezzel kapcsolatos rivalizálásának, azt is mondhatnánk, hogy hagyománya volt. A második világháború alatt – miután Románia 1944 végén átállt a szövetségesek oldalára – a két hadsereg feladata volt Budapest bevétele. Ezzel kapcsolatban Nicolae Sova tábornok, a Budapesten harcoló románok parancsnoka emlékirataiban azt állítja, hogy a szovjet vezérkar azért vonta ki a román csapatokat a magyar főváros pesti oldalának eleste előtt néhány nappal, mert így el tudta orozni a dicsőséget. Az igaz, hogy Sova kérte bukaresti feletteseit, hogy lépjenek közbe, persze a szovjetek fittyet hánytak a kivonás leállításának kérésére.
A román tábornok azt elfelejtette megemlíteni, hogy csapatai igen gyenge teljesítményt nyújtottak, lassan haladtak előre, ezzel veszélyeztették az egész arcvonalat, ezért a szovjet parancsnokság állandóan elégedetlenkedett.
Mindennek ellenére, Romániában komolyan tartja magát az az elmélet, hogy a román csapatok el tudták volna foglalni Budapestet, ha a szovjetek ezt hagyják.
Arra nincsen semmilyen utalás, hogy Hruscsov 1956-ban, a szovjet–román 1945-ös együttműködés negatív tapasztalatai alapján utasította vissza tizenegy évvel később a bukaresti ajánlatot. Viszont az biztos, hogy Hruscsovnak meglehetősen bizalmatlannak kellett lennie Gheorghiu-Dej-el szemben Moldova miatt.
A román anyanyelvű Moldova a két háború között Romániához tartozott, de ezt Moszkva soha nem tartotta jogosnak. A második világháború után viszont Moldova a szovjet birodalom része lett. Bukarest 1956-ban is fent tartotta igényét az országra, bár érthető okok miatt ezt nyilvánosan nem hangoztatta.
Visszatérve ahhoz a román szándékhoz, hogy Románia mindenképpen a magyar forradalom leverésének részesévé akart válni, ennek oka, hogy valamilyen hasznot húzzon a magyar forradalom leveréséből.
Bukarestben bizonyára nem felejtették el, hogy a második világháború alatt, már 1941-ben, Sztálin kijelentett az angol külügyminiszternek, hogy „Románia nyugati határait ki kell terjeszteni a magyarok rovására, mert egy és egynegyed millió román él azon a területen, Magyarországot pedig meg kell büntetni, amiért részt vett a háborúban”.
Vármegyés felvidéki vezető: “Ha az ’56-os pesti srácok itt lennének, aligha volnának büszkék ránk!”
Nehezen értelmezhető a generalisszimusz kijelentése, mert Románia lényegesen nagyobb haderővel vett rész a Szovjetunió elleni hadjáratban, mint Magyarország. A feltételezés szerint Sztálint az dühítette fel, hogy Vjacseszlav Molotov szovjet külügyminiszter három nappal a német támadás után azt közölte a moszkvai magyar követtel, hogy a Szovjetuniónak nincs követelése, vagy támadó szándéka Magyarországgal szemben, és nincs észrevétele Magyarország erdélyi revíziós törekvéseivel kapcsolatban sem. Ennek ellenére Magyarország a németek oldalán belépett a háborúba.
Visszatérve 1956-hoz, a forradalom leverése után Nagy Imre és társai elhagyták Jugoszlávia budapesti nagykövetségének épületét, a szovjetek letartóztatták őket és Romániába vitték a csoportot. Miért pont Romániába? Nagy és társai nem akartak Romániába menni, de nem volt választásuk. Bukarest, mint láttuk, a felszínen legalábbis, igyekezett hűséges csatlósnak mutatkozni Moszkva irányába és semmi kifogása nem volt az ’56-os magyarok befogadása ellen. Bukarestet az a vágyvezérelt gondolat inspirálta, hogy cselekedetét majd megjutalmazzák.
Románia tehát végül is, ha csak közvetett módon, részt vett a magyar forradalom leverésében.
(Magyar Hírlap)