Ha van uralkodó, akire az utókor megvetéssel emlékezik, az alighanem a magyarul alig beszélő, az ország javait eltékozló, ütődött, tutyimutyi idegen, aki élete alkonyán a budai mészárosokhoz járt ételt koldulni, és aki Hunyadi Mátyás nagy hatalmú országából egy bukott nemzetet csinált. Ő az, aki egy személyben felelős Mohácsért és Trianonért, meg leginkább azért, hogy Magyarország mindörökre kiesett a nagyhatalmak sorából. Vagy mégsem? Vajon valóban rászolgált a róla élő képre?
Exkluzív anyagok, mémek, rövid hírek, amiket nem feltétlenül rakunk ki a weboldalunkra…
A gyorsabb jelölt
II. Ulászló (1490–1516) magyarországi uralmáról nagyjából még mindig az a tárgyi hibáktól hemzsegő kép él, amelyet több helyen olvashattunk 2016-ban, a király halálának 500. évfordulóján. A kudarcos életpálya végső állomása a mohácsi ütközet, amely egyesek szerint meg sem történt volna Ulászló katasztrofális országlása nélkül. Csakhogy a történeti kutatásokból, amelyek az elmúlt két-három évtizedben zajlottak a korábban elhanyagolt Jagelló-korral kapcsolatban, egészen más kép bontakozik ki, mint amit a középiskolában megtanulhattunk.
1490-ben Mátyás halála után kitört az örökösödési háború Magyarország trónjáért. Szigorúan nézve Ulászló öröklési joga gyengébb érveken alapult, mint riválisaié. Corvin Jánost Mátyás szánta utódául, Habsburg Miksa pedig az 1463-as bécsújhelyi megállapodásra hivatkozhatott, amelyben Mátyás neki ígérte Magyarország trónját, ha nem születik törvényes utóda.
Hozzájuk képest Ulászló (és öccse, János Albert) azzal érvelt, hogy a gyermek nélkül elhalt V. László magyar király kisebbik nővérének volt a fia. (Rajta keresztül egyébként a király felmenői között tudhatta Luxemburgi Zsigmondot és az Árpád-házból IV. Bélát is).
Hogy mégis ő nyerhette el a magyar trónt, az főleg diplomáciai erőfeszítéseinek és gyorsaságának köszönhető, ami szöges ellentétben áll a király lomha és tohonya mivoltáról kialakult képpel. 1490 tavaszán jelentős összegeket kért kölcsön, s a maga pártjára állította Mátyás morvaországi és sziléziai zsoldosait, nyáron pedig már Magyarországon járt a hadseregével, megelőzve riválisait.
Megnyerte céljainak Beatrix özvegy királynét is, aki a státusza biztosításáért cserébe szintén pénzzel támogatta, valamint megszerezte a magyar bárók jelentős részének pártfogását. Corvin Jánost, miután a herceg előbb elfogadta, majd elutasította a neki felkínált alkut, Kinizsi Pál és Báthori István győzte le július 4-én a csonthegyi csatában.
Ulászlónak ezt követően meg kellett küzdenie öccsével, János Alberttel, valamint Habsburg Miksával is. Utóbbi ellen tulajdonképpen a Mátyással szemben sikereket hozó stratégia érvényesült: a harcmezőn a Habsburgok győzedelmeskedtek, de az idő- és pénzzavar Ulászló malmára hajtotta a vizet.
A pozsonyi békében végül lemondott Mátyás addigra amúgy is elveszített ausztriai hódításairól, valamint elismerte Miksa örökösödési jogát. A megállapodás sürgető elfogadására azért is kerülhetett sor, mert János Albert a vele megkötött béke ellenére ismét megtámadta bátyját, ám Eperjes mellett végül vereséget szenvedett.
Három kiskirály
Ulászló bűnei között az egyik fontos és állandóan ismétlődő tétel, hogy a nagybirtokosok bólogató kutyája lett, bezzeg Mátyás idején a királlyal senki nem mert szembeszállni.
A valóság ezzel szemben az, hogy Hunyadi ellen három lázadás is kitört (1459, 1467, 1471), bár uralmának második felében hatalmát valóban nem merte kétségbe vonni senki. Ám Ulászlóval szemben Mátyásnak volt egy nagyon fontos előnye: megörökölte a Hunyadi-vagyont. És bár ritkán szokták vele kapcsolatban emlegetni, de az a király kezei között hamar elolvadt, mivel uralma biztosítása érdekében a legfontosabb hívei között osztotta szét.
Ulászló viszont „birtoktalanul” kezdte meg országlását, így nem volt mit adományoznia a támogatóinak, ráadásul halála előtt Mátyás Pozsony, Komárom, Visegrád és Buda várát is Corvin Jánosra bízta. A trónöröklésért két éven keresztül vívott harc sem lendítette fel a királyi kincstárt, így Ulászlónak sokkal kevesebb lehetősége nyílt hívekre szert tennie, mint elődjének.
Az új királynak az ország három legnagyobb birtokosa jelentette a legkomolyabb kihívást: Újlaki Lőrinc, Corvin János és a Szapolyaiak. Újlaki Lőrinc herceg arról híresült el, hogy „ökörnek” nevezte Ulászlót, ám erre a kijelentésére nemsokára csúnyán ráfizetett, mert a király ismét megmutatta, hogy képes gyorsan és hatékonyan fellépni a vele szembeszegülőkkel.
1494–95 során összegyűjtötte hadseregét, és Újlaki ellen indult. Olyan gyorsan roppantotta meg a herceg erejét, hogy annak Európa külföldi udvaraiba is híre ment. Amikor Újlaki Lőrinc kegyelemért esedezett, a király annyit üzent neki, hogy „lám az ökörnek van egy vastag szarva”. Újlaki végül megadta magát, és ettől fogva hűséges maradt uralkodójához, 1499-ben pedig a megbocsátás jeleként meghívást nyert a királyi tanácsba is.
Ulászló uralmának másik megkérdőjelezője Corvin János volt. Ő 1496-ban Frangepán Bernáttal szövetkezve Habsburg Miksához és a velenceiekhez fordult segítségért, a király serege azonban a rózsahegyi csatában szétverte a herceg lengyel zsoldosait, őt magát pedig leváltották a báni tisztségéből. Corvin János 1498-ban meghódolt Ulászlónak, és ekkor örökös dalmát–horvát–szlavón bánná nevezték ki, s tevőlegesen pedig többet nem szegült szembe a királlyal.
A harmadik és egyben legnagyobb birtokost, a Szapolyai családot a király nem tudta hasonlóképpen „pacifikálni”, passzívan szemlélte, amikor Szapolyai István 1493-ban egyszerűen elfoglalta Corvin bajmóci várát. Az 1492–1499 között az ország nádoraként is tevékenykedő Szapolyai nagy szerepet játszott Ulászló győzelmeiben, talán ennek is köszönhető, hogy közte és az uralkodó között soha nem alakult ki olyan jellegű konfliktus, mint Corvin Jánossal vagy Újlaki Lőrinccel.
(Múlt-kor nyomán a Szent Korona Rádió)