„Otthonába lépve olyasféle erőteljes spirituális légkört tapasztaltam, amit csak úgy lehet leírni, mintha a barakah elektromos árama járná át s borítaná el a szobát.” – Atif Khalil a modern kor egyik legnagyobb tradicionális gondolkodójának rezidenciáján és sírhelyénél járva a magasrendűséggel átitatott helyszínekkel találkozott és csodával határos történeteket is hallott René Guénonról, melynek teljes történetét a Duo Gladii IV. évfolyamának 2. számában olvashatjuk.
Kövesd Telegram csatornánkat!
Folyamatosan frissítjük a közel-keleti háború híreivel
és az orosz-ukrán konfliktus rövid híreivel is
[…]
Bár Guénon módfelett zárkózott személyiség volt, és rendkívül nehéz volt személyesen találkozni vele, azoknak a külföldieknek is, akik kizárólag azzal a céllal érkeztek az országba, hogy meglátogassák, gyakorlatilag mindenkinek válaszolt, aki levélben próbált kapcsolatba lépni vele. Halála előtt negyvenkét doboznyi levelet hagyott hátra, melyek többsége máig kiadatlan. Éjszakánként legfeljebb három-négy órát aludt, ideje nagy részét dolgozószobájában töltötte olvasással, elmélkedéssel, imádkozással és írással. Szerette a bakhūr illatát és a macskák társaságát. ʻUthmān, a saját cicája, szinte azonnal követte eltávozása után, annyira szoros volt a kapcsolatuk. Ez eszünkbe juttathatja Rūmī macskájának halálát, nem sokkal a misztikus személyének ellobbanása után. Apjuk e különleges szeretetének tiszteletére a Guénon rezidencia ma is számos macskának ad otthont.
A francia gondolkozó legkisebb gyermeke, ʻAbd al-Wāḥid Yaḥyā, mint megtudtuk, három hónappal apja halála után született. Előre tudta, hogy nem fogja megérni a születését, ami nagy szomorúságot okozott a feleségének. Utasította az asszonyt, hogy fia a nevét kapja, és biztosította arról, halála után is jelen lesz, hogy segítse a családot. Mindössze annyit kell tennie, hogy szükség esetén segítségül hívja a szellemiségét, amit meg is tett, mint megtudtuk, mindig a kívánt eredménnyel, miután a közbenjáró imát vagy kérést, vagyis a tawassult elhunyt férjén keresztül végezte. A mélyen hívő férfiú és kegyes házigazda, az ifjabb ʻAbd al-Wāḥid Yaḥyā zamzam-vizet, datolyát és teát szolgált fel nekünk látogatásunk alkalmával. Megtudtuk, hogy Guénon rezidenciáján ma már rendszeresen tartanak szúfí összejöveteleket annak a rendnek a tagjai, amelyhez ő maga is tartozott: ez a bilqāʼidiyya ṭarīqa, melynek eredete Algériáig vezethető vissza. Az alism al-aʻẓamot, vagyis a „Legfőbb Nevet” rendszeresen idézik a rend tagjai zárt összejöveteleiken a szobában, ahol Guénon élete utolsó éveiben a legnagyobb hatású könyvei közül néhányat papírra vetett: illő és alkalmas szimbóluma ez mindannak, amire olvasóit hívta.
Rövid beszélgetéseink során az ifjabb ʻAbd al-Wāḥid futólag utalt az apjához köthető különféle karāmātra, vagyis csodákra. Bár nem fejtette ki részletesebben – „nem kell mindent elárulni, ami ismert”, hogy pontos szavait idézzem –, említett egy esetet, melyet érdemes elmesélni. Amikor Guénon fiatalemberként még Franciaországban élt, egy éjszaka hosszú erdei sétára indult. E peripatetikus meditációs gyakorlat közben, mely szokásává lett, véletlenül beesett egy árokba, ami olyan mély volt, hogy – legalábbis egyedül – lehetetlennek tűnt kijutni belőle. Az erdő közepén, teljes sötétségben rekedt, senkit sem tudott segítségül hívni, és azt hitte, elérkezett a vég. Miközben felkészült az elkerülhetetlennek tűnő halálra, egy kéz jelent meg fentről, látszólag a semmiből, és kihúzta őt. Alighogy megmentette, az ismeretlen alak máris eltűnt az erdőben, ugyanolyan gyorsan és titokzatosan, ahogyan megjelent. Bár Guénon erőfeszítései, hogy utolérje megmentőjét s kifejezze neki szívből jövő háláját, kudarcba fulladtak, sikerült megpillantania a férfit. Sok évvel később Egyiptomban, amikor egy dhikr rítuson vett részt, legnagyobb megdöbbenésére ugyanazt a férfit találta a majlis közepén ülve, aki évekkel korábban Franciaországban megmentette. Miközben Guénon döbbenten, szinte önkívületben mutatott az egyénre, aki megmentette őt a közelgő haláltól, a férfi, aki történetesen Shaikh Salāma al-Rāḍī volt, felállt, mosolygott, majd megölelte Guénont, elismerve korábbi találkozásukat. Az eset – melyet a karizmatikus szúfí mester által alapított ḥāmidiyya-shādhiliyya rend tagjai jól ismertek – csodás volta abban rejlett, hogy Shaikh al-Rāḍī, akinek számos más csodát is tulajdonítottak, még soha nem járt francia földön.
Otthonában tett látogatásunk után Guénon sírjához mentünk, ahol számos imát és litániát mondhattunk a sír felett Sidi ʻAbd al-Salām, Kairó egyik ismert munshidja vezetésével, aki történetesen a híres maghrebi szent, Ibn Mashīsh leszármazottja is, aki Abū-l Ḥasan al-Shādhilī sejk szellemi vezetőjeként szolgált, valamint az Al-salāt al-mashishiyyah imát írta, mely figyelemre méltó tömörséggel, szabatosan vázolja a Próféta természetét az ezoterikus iszlám szemszögéből. A velünk együtt jelen lévő tijāniyyah sejknek, ugyanannak a látnoknak, akit előző nap elkísértem Shaikh al-Baḍawī sírjához, látogatásunk során szemmel látható misztikus élményben volt része, megpillantotta ugyanis az elhunyt Guénon szellemét, amint sírja mögött állva fogadott minket. Amikor később megosztottam a történetet az ifjabb ʻAbd al-Wāḥid Yaḥyāval, a legkevésbé sem lepődött meg. Az előző évben – tájékoztatott – egy dhikr rítus alkalmával az apja könyvtárában három szúfí sejk állította, hogy látta a szobában állni, pontosan ugyanott, függetlenül, ráadásul anélkül, hogy tudtak volna egymás látomásáról.
[…]
Atif Khalil: At the Tomb of René Guénon in Old Cairo. Sacred Web 41(2018), 84–91.
Fordította: Umenhoffer István
(Duo Gladii IV. évfolyam 2. szám nyomán Szent Korona Rádió)
