Voltak olyan idők, amelyek már szinte elképzelhetetlenek a mai ember számára. Amikor a személyes példamutatásnak óriási ereje volt. Ezekből a példából szemezgetünk, melyben a magyar történelem szintén kimagaslik.
„Visszanéz a magyar, sóhajtva néz vissza,
Te dicső hajdankor! fényes napjaidra.” Arany János: Toldi szerelme
Roppant szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a történelmünkben nem csak előfordulnak, de
szinte bővelkednek olyan események, amikor a vezér, fejedelem, vagy a király bátorsága és
hősiessége magával ragadta az összes katonáját, és győzelemre segítette a magyar hadakat. A példák sorát az utolsó európai lovagkirállyal a méltán Nagy Lajossal kezdjük.
A mai kor embere gyakran elköveti ugyanazt a hibát. Mai ésszel gondol vissza történelmi eseményekre. Hogy kellett volna dönteni, és mit kellett volna máshogy csinálni évszázadokkal ezelőtt. Mi most csak szorítkozzunk a tényekre, és ha a kedves olvasó magyar szívvel és lélekkel olvassa ezt a cikket, akkor sok mindent érteni fog. Anjou Lajost az édesapja Károly Róbert halála után öt nappal 1342. július 21-én koronázták királlyá Székesfehérváron. Ezután az első útja Nagyváradra vezetett, Szent László nyughelyéhez, hogy lerója tiszteletét, és megalapozza uralkodása irányvonalát. 16 esztendős volt ekkor.
Ma mondhatnánk úgy, hogy Lajos király kezdettől fogva „veszélyes életet élt”. Szeretett vadászni, és egy alkalommal, egy szál dárdával a kezében támadta meg őt egy medve. A medvét legyűrte az egyik szolga segítségével, de a király súlyosan megsebesült eközben.
Hadait úgy Dalmáciába mint Itáliába, a Balkánra, és Litvániába is maga vezette. Mindig ő állt a seregei élén, és a második nápolyi hadjárata (1350) idején, amit öccse András herceg rút meggyilkolása miatt vezetett történt meg vele a következő eset. A visszatérő király és a magyar sereg Aversa városát vette ostrom alá. Három évvel ezelőtt András felesége és a merénylők itt gyilkolták meg az öccsét. A király felszólította a várost, hogy adja meg magát.
Aversa ezt határozottan elutasította. Több sikertelen ostrom után a király haditanácsot tartott a német zsoldosok és a magyar urak részvételével. Hangot adott csalódottságának, miszerint a gyenge város még mindig ellenáll nekik, így Szent Anna napján (Július 26-án) ő maga vezette a rohamot a város ellen. Az elsők között volt, és létrán mászott a falra, amikor egy nyílvessző fúródott a combjába, és a magasból a várárokba zuhant. Hívei onnan menekítették ki, és vitték a királyi sátorba, ahol Laczkfi István és egy felcser tizenkét rántással tépte ki a nyílvesszőt, majd a sebet tüzes karddal égették ki. A király mindvégig eszméleténél volt. Mivel úgy gondolta, hogy a sebesülést nem fogja túlélni, végrendelkezett. A szívét vágják ki, és vigyék el édesanyjának, őt magát pedig Esztergomban temessék el IV. Béla király mellett. A fájdalmas operáció viszont sikerült, és István vajda azon nyomban a frissen bekötözött Lajost iszonyú fájdalmai között egy lóra ültette, és körbehordoztatta a város körül. Az ostromló német zsoldosok, és magyarok pedig ezt kiabálták: „íme Magyarország, Jeruzsálem, és Szicília király!” Ennek hatására a magyar sereg a következő rohammal elfoglalta a várost.
Lehet e több sikertelen ostrom után, egy a seregben szolgáló katonának, legyen az zsoldos, vagy magyar hazafi nagyobb motiváció, nyújthat e nagyobb lelkesedést neki, ha a királlyal maga indul rohamra? Tiszteletet, ami a félelemre épül erővel és hatalommal kivívhat egy vezető. De olyan megbecsülést, amit a személyes példamutatás vívott ki, amiről a katonák a tábortűz körül is elismerően és büszkén szólnak, csak az ilyen királyok képesek kiharcolni. A katona, pedig legyen az zsoldos, vagy magyar hazafi, pedig büszkén mesélte ezeket a történeteket, hogy egy létrán harcolt a Nagy Lajos magyar királlyal…
Folytatjuk.
(Nyitray György – Szent Korona Rádió – Puskaporos Szaru)