Baranyi Tibor Imre: Hagyomány és magyarság című művének következő részletében az író a vadászat spirituális és filozófiai aspektusait mutatja be, a tevékenységet az élet körforgásának és a transzcendencia keresésének szimbólumaként vizsgálva. Az alábbi írás leginkább azoknak szól, akik a vadászatot nemcsak mint fizikai, hanem mint szellemi gyakorlatot is értékelik, és szeretnék megérteni a tevékenység mélyebb filozófiai gyökereit és jelentését.
Kövesd Telegram csatornánkat!
Folyamatosan frissítjük a közel-keleti háború híreivel
és az orosz-ukrán konfliktus rövid híreivel is
A vad alapesetben az erdőben jelenik meg. Az erdő itt (miként némileg hasonlóan a tenger) a lényegnélküli „létforgatag”, a metafizikai érték tekintetében üres samsara szimbóluma. Ami „sötét”, amin át kell hatolni, vagy amiben „eltéved” az ember; és ami mint- egy potenciálisan rejt bizonyos különlegességeket. A vad ugyanakkor mindig valamilyen részleges lényeget vagy archetípust szimbolizál, amelynek megpillantása az erdőben még közönségesen is valamilyen „izgalmas”, rendkívüli dolognak számít. A különleges minőségek, az alábbi értelemben vett „lényeg” felkutatásának mestere, a vadász lehetőségei azonban a puszta izgalmak átélésén túlterjednek.
Heinrich Steffens szerint „minden állat egy rögeszme”. Bizonyos, az emberben is meglévő minőségek, tulajdonságok vagy állapotok mánia-szerűen „elrajzolt” vagy túlzásba vitt formái. Egyes részleges emberi tudatállapotok kivetítődései és megalvadásai. Olyasformán, mint amikor egy festőművész a fő műve előtt, ami történetesen az embert akarja ábrázolni, előtanulmányokat, vázlatokat készít, mintegy próbálkozásképpen többé-kevésbé elrajzolva a különféle részleteket, vagy akár az egészet. Ez az ember szempontjából nézve „rögeszme” a különféle állatfajok ideája, az állat archetípusa, vagy ahogy Schopenhauer nevezi, a „faj géniusza”. Legmagasabb szinten az egyes fajok felett uralkodó állatistenségekről, theriotheosokról is beszélhetünk. Ezek tulajdonképpen a közönséges emberi tudatállapotoknál magasabb rendű tudati potencialitások. Az állatistenségek által szimbolizált tudatállapotoknak a konkrét álélés vonatkozásában való elveszítése eredményezi az egyes állatfajokat. Aktualiter az állatistenség bizonyos, az ember számára közönségesen elveszített tudatállapotoknak a közvetlen átélésbe mintegy visszavett és visszaemelt formái, s így azoknak fordított analógiái.
A vadászat magasabb értelme és célja kapcsán két kulcsfogalomból kell kiindulnunk: identifikáció (‘azonosulás’) és elimináció (‘kiiktatás’). Ezek külön-külön összefüggésben állnak a tradicionális brahmai és śivai vonatkozásokkal. A vadászat śivai arculata, pontosabban annak egyik távoli mozzanata, ami közönségesen a vad elejtésével mint pusztítással kapcsolatos, általánosan és – tegyük hozzá – jóformán egyedül ismert a vadászat kapcsán. Holott előzetesen a vadászat brahmai vetületéről mint teremtésről és teremtői kvalitás meglétéről és aktiválásáról is kell beszélni. Közönséges szinten, például vadlesen tapasztalható jelenség, hogy a vad többnyire nem jön „valahonnan”, hanem egyszer csak kvázi a semmiből előttünk áll. Ennek az eseménynek a többé-kevésbé gyakori ismétlődését nevezik „vadászszerencsének”, nagyon homályosan és távolról utalva valami irracionális, „megfoghatatlan” mozzanatra, aminek egy közönséges mai vadász nem ura és nem irányítója, hanem puszta konstatálója. A vadászat ezen teremtői-brahmāi vetülete akár nem túl távoli korokban is, mágikus megidézési eljárások révén még valamilyen értelemben uralt volt, de legalábbis nem a „vakszerencse” befolyásolta. A vadász jól meghatározott közösségi vagy egyéni rituális eljárások segítségével megfelelő tudatállapotba emelkedett, amely révén képessé vált kapcsolatba lépni vagy magasabb szinten azonosulni az illető állatfajt uraló theriotheosszal (‘állatistenséggel’). Ebből a pozícióból azután képes volt vagy kényszeríteni az állatistenséget a konkrét egyed illetve egyedek formájában való megnyilvánulásra, testet öltésre, vagy – a ritkább azonosulás esetén ugyanezt egy autonóm akció során mintegy maga tette meg. Ennek révén a megnyilvánuló állategyed mint materializáció révén kezdetét vehette a vadászat sivai fele, a konkrét egyed külső és benső „visszaemelése” a fizikaihoz képest transzcendens síkra, a szó szoros értelmében vett transzformációja („formán túlivá tétele). Ebben nyilatkozik meg a metafizikai szabadság, a lehatárolt és korlátozó forma meghaladása, és e folyamat végrehajtására való képesség mámora mint szabadság és a szabadság feletti uralom extázisa. Ez utóbbi a fizikai síkon a vad elejtésével függ össze. A vadászat eme sivai része elimináció vagyis ‘kiiktatás’: a lehatárolt forma megsemmisítése a meghaladás értelmében: vissza- emelés és visszaemelkedés az állatistenség szintjére, az állat által szimbolizált és közönségesen elveszített tudatállapot teljes körű birtokba vétele. (Alacsonyabb szinten a vadhús elfogyasztásában is megjelenik az azonosulás és transzformálás képzete eredetileg tudatosan, ma pedig „kulináris élvezetek” szintjére süllyedve.)
A fenti folyamaton belül azonban külön meg kell vizsgálni – túl az ismert fizikai tényezőkön – magát a célzást és a lövést mármint az íj és puska esetében – mint a vadászati tevékenység csúcsát. A célzás újfent azonosulás. Metafizikai értelemben a cél én magam vagyok. Nem mint személy, nem mint X. Y, hanem mint minden világ és minden átélés – egyáltalán minden mindenben – egyetlen Énje vagy Alanya. És ez az azonosság nem holmi szókép, hanem metafizikai igazság. Ami ráadásul intuitíve, valamint a tradicionális geometria mint segédtudomány révén világosan belátható. A cél pontszerű. Ezért használja a nyelv a „célpont” kifejezést. A pontról e vonatkozásban két dolgot kell tudni: egyrészt, hogy infinitezimális (‘végtelenül kicsi’), másrészt, szoros összefüggésben ezzel, nincs a térben. A távolságot képező egyenes a célzó és a célpont között metafizikailag szintén infinitezimális, mivel az egyenest a nem térbeli pontok közötti végtelen kis távolságok képezik. Belenézve” a lövésbe ez mintegy tapasztalható. A szem és a célpont közötti távolság, amikor azt a nyíl vagy a lövedék megteszi, nem tapasztalható (ha tegyük fel nagy mértékben le is lassítanánk a folyamatot), és ezért mondhatjuk, hogy a célzó és a cél egy.
Folytatjuk! Harmadik rész.
A vadászat valódi szellemisége, avagy túl a természet szeretetén – Baranyi Tibor Imre (I.rész)
A vadászat valódi szellemisége, avagy túl a természet szeretetén – Baranyi Tibor Imre (III.rész)
(Részlet Baranyi Tibor Imre: Hagyomány és magyarság c. műve 94.-96. oldal)
