Indiában, a brit-gyarmatosítás időszakában a harcművészeteket betiltották, azok gyakorlását keményen büntették. A függetlenségi lázadások leverésekor több stílus mesterét és képviselőjét megölték a harcokban, vagy később kivégezték őket. Emiatt több harcművészet mellékága kihalt, vagy illegalitásba kényszerült, sok ismeretanyag végleg, vagy átmenetileg feledésbe merült.
Amikor 1947-ben India felszabadult a brit uralom alól, a harcművészetek ismét nyilvánosan gyakorolhatóakká váltak, viszont több irányzat módszereit is újra kellett építeni, vagy rendszerezni. Ehhez nagy segítség volt az öreg mesterek ismereteinek, és a régi idők pálmalevelekre lejegyzett szentiratainak, leírásainak felelevenítése. A legtöbb indiai harcművészetet ugyanis a mitológiák időszakából származtatják a hagyományok.
Az indiai harcművészeti stílusok többségére jellemző, hogy gyakran keverednek egymással. A fő vonal mellett másodlagosan más harcművészeti ágak módszereit is alkalmazzák. Így a botharcra épülő Silambam tartalmaz ütéseket, rúgásokat és dobásokat is, valamint az Adithada is kiegészül dobásokkal, bot- és kardküzdelmekkel.
A Silambam (tamil: சிலம்பம்) harcművészet Tamil Nadu államban alakult ki és ott is terjedt el leginkább, de Sri Lanka és Malajzia tamil-nyelvterületein is népszerű. Ez egy fegyverközpontú-harcművészet, melynek középpontjában a hosszúbot áll, de a gyakorlások alkalmával használnak egyéb, csak az indiai régióra jellemző fegyvereket, valamint tartalmaz pusztakezes módszereket is, mint ütések, rúgások, dobások, fogások, nyomáspontok ismerete. Az Adithada (malayalam: അടി) dél-India falvaiban népszerű. Jellemzője az ütések és rúgások kombinációinak alkalmazása, így az ököl, könyök, alkar, sarok, lábfej, sípcsont, térd, valamint a fej használata a különféle akciókban. A Silambam és/vagy az Adithada sok esetben a Kalarippayattu stílus részeként, abba beépítve jelenik meg (ez iskolánként és mesterenként eltérő).
A Kalarippayattu szó szerinti fordításban a csatamezőt jelenti. Cheras királyságban jött létre (ma Kerala állam, Dél-India) több mint 2000 évvel ezelőtt. Ezt a stílust tartják a mai ázsiai stílusok ősének. Van északi- és déli irányzata, az iskolák vezetője, mestere a gurukkal. Megtalálhatóak benne pusztakezes- és fegyveres technikák, formagyakorlatok, különböző botok, kések, kardok, pajzsok. A stílushoz szorosan kapcsolódik a hagyományos indiai orvoslás, az Ayurvéda. Az egyik jellegzetes egyedi fegyverük az urumi, amely egy kardmarkolatra erősített, 1,5-2 méteres acélszalagokból álló eszköz, melyet a derékra tekerve hordtak, és amely akár egy emberi kar levágására is alkalmas.
Az indiai harcművészetek mindegyikében fontos szerepet kapnak a különféle jóga-tartások, amelyeket egyrészt eredeti formájukban, másrészt az adott harcművészet gyakorlatához igazítva valósítanak meg. Ezek a mozgásformák egyrészt légző-gyakorlatokkal összekötött, egyfajta meditációs formák, másrészt pedig a harcművészeti gyakorlatozások előkészítői, társgyakorlatai. Szerepük utóbbi esetben az izmok-, inak-, szalagok bemelegítése, nyújtása, a sérülések lehetőségeinek csökkentése.
Az indiai harcművészetekben az idők során sokfajta fegyvert rendszeresítettek, amelyek mindegyikének további változatait is létrehozták. A Shirayan Vajramutthí harcművészetben például a bottípusok tizenhat fajtája használatos. Az indiai- és egyéb délkelet ázsiai harcművészetek fegyverei közt sok hasonló is akad, de némelyik eszköz csupán Indiára jellemző, mint pl. a katar, amely egy jellegzetes marok-kés, vagy az urumi, amely a már említett, ostorszerűen használható szalagkard. Az észak- és dél-indiai fémfegyverek jellegzetesen különböznek egymástól. A gyakorlatozások során a különféle egykezes fegyverek ellen sok esetben bambuszból, vagy fémből készített pajzsokkal védekeztek. Az urumi, a szalagkard ellen is pajzzsal lehetett a leghatékonyabban védekezni.
Az indiai védikus szövegek a harci eszközöket általában három kategóriába sorolják: mukta, amukta és muktamukta. A mukta olyan fegyver, amely elválik a kéztől, vagy a gépezettől, amely elrepíti azt, mint pl. az íj, vagy a számszeríj. Az amukta kézben tartott fegyver, a muktamukta elhajítható és visszahúzható fegyver, mely szükség esetén kézben tartva is használható. A vita a muktamukta kategóriába tartozik. Ez egy kb. másfél méteres lándzsa, a nyélhez hosszában ugyanakkora lándzsafej van erősítve. A távolból hajították az ellenfélre, visszarántották, majd ismét harcoltak vele.
Leányfalvi Attila Ajanayana / Shirayan Vajramutthí Yuddha Shastra / www.vajramutthi.org
(A harc művészete – Szent Korona Rádió)
