A trianoni országcsonkítás után az utódállamokban fontos szerepet kapott a magyarok elhiteltelenítése, az ellenünk való gyűlölet szítása. Ez a tendencia azonban már a területrablás előtt is megfigyelhető volt. Olay Ferenc most összeszedte a hogyan írtak rólunk a tankönyvekben!
Exkluzív anyagok, mémek, rövid hírek, amiket nem feltétlenül rakunk ki a weboldalunkra…
Izgalmas kötet jelent meg a Kárpátia Stúdió gondozásában: a Magyarország a külföldi tankönyvekben címet viselő, mintegy háromszáz oldalas könyv, Olay Ferenc miniszteri osztálytanácsos 1933-as kötetének reprintje.
A kötet nem kis munkára vállalkozik: bemutatja, mit is tanultak rólunk az iskolákban az utódállamokban a román, jugoszláv és csehszlovák gyerekek.
Röviden: semmi jót.
A bevezetőben a szerző megemlíti: az utódállamok jelenlegi vezető rétege évtizedes propagandával ágyazott meg a nyugati közvéleményben a trianoni békediktátumig, „felhasználták céljuk elérésére az útleírásokat, útikönyveket, lexikonokat, az iskolai tan- és segédkönyveket, valamint térképeket”, amikkel népük ősiségét, kulturális felsőbbrendűségét és a magyarok általi elnyomatásukat ismételték
Közben „észrevétlenül dobták bele a sokszor jóhiszemű és elfogult külföldi közvéleménybe Magyarország felosztásának, mint az európai béke nélkülözhetetlen feltételének gondolatát”,
amire a magyar vezetőréteg és értelmiség vak volt, s nem lépett fel ellene.
Most már viszont muszáj lesz – állapítja meg a harmincas években Olay –, mert szerinte a világbékét is veszélyezteti, ha tankönyvekben a fiatalok lelkébe mérget csöpögtetve a szomszéd népeket egymás ellen hangolják. Van is erre keretrendszer: a Népszövetség, a korabeli ENSZ-kezdemény elő is írja, hogy más nemzetek elleni uszítás nem maradhat a tankönyvekben, évtizedes huzavona után illetékes (al)bizottságot is kijelöl az ellenőrzésre a lefegyverzési konferencia keretein belül.
Majd a kötet sorra veszi azokat az államokat, amelyekben a hozzáférhető tankönyvekben Magyarországról szó esik. Kiemelten kezeli az utódállamokat, amelyek hárommillió magyaron „osztoztak”: Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia egyenként is erősebb és nagyobb volt Magyarországnál. Érthető, hogy hazánk vezetői többek között a Népszövetség segítségében bizakodhattak csak, s ehhez
Olaynak alaposan rá kellett mutatnia a kisantant államokban zajló magyarellenes uszításra.
Mindez, ami most következik, javarészt egészen kicsi gyerekeknek szóltak, hét-nyolcéves kortól, hiszen a vizsgált tankönyvek java elemi iskoláknak szánt kötet volt.
„Aki a magyart szereti, üsse meg a mennykő” – Csehszlovákia
Bár azóta is referenciapont szokott lenni a két háború közötti, toleráns, polgári, demokratikus Csehszlovákia, érdemes lehet belenézni az akkori könyveikbe. Mint Olay megállapítja: a csehszlovák tankönyvek elsősorban a szlovák „feltámadást” éltetik a Felvidék bekebelezésében, s közben mélységesen dehonesztáló szövegek szerepelnek bennük a magyarokról.
„A magyarok vadak és neveletlenek. Idővel átvették a csehszlovákoktól a műveltséget, bár Árpád népe a szláv lakosságot egyrészt kiirtotta, másrészt rabságba vetette”;
illetve, hogy „Kossuth Lajos a tótokat nem szabadságra, hanem akasztófára juttatta”.
Jellemző a sovén Olvasókönyv szerzője, Albert Prozek kisszerűségére, hogy Petőfi Nemzeti dalát szlovák témára átírva annak eredeti fordítóját jelölte meg szlovák szerzőként.
Közben mezőgazdasági tankönyvekben lehet találkozni olyan mondatokkal, mint „a magyarnak a nyelve gazdag a káromkodásban”, „aki a magyart szereti, üsse meg a mennykő”, a könyvek magyarellenes karikatúrákkal vannak tele. Továbbá maliciózus történelemhamisításokkal, minthogy Csák Máté „valóságos szlovák király volt”, hogy Bethlen serege cserben hagyta a cseheket, hogy a szlovákok 1848-ban mind a császár oldalán harcoltak volna, vagy hogy 1867 után „a szlovákok legelőkelőbbjeit fogságra vetették és bírságolták”, de „a csehszlovák légiók halhatatlan fénnyel övezték homlokukat”.
Emellett virágoznak a
legendák tényként tálalva a Krisztus születése előtti felvidéki szlovák őshazáról.
Van kellő mennyiségű hazugság a jelenről is, mert szerintük míg „szlovák gyerekeknek idegen nyelven kellett tanulniuk, és saját nyelvüket nem is hallották az iskolában. Most másképp van az. Mindenki a maga nyelvén tanul” – a nettó történelemgyártás mellett tehát zajlik a(z akkor) jelenkori propaganda.
„A magyarok pogány és barbár nép” – Románia
„A dákoromán elméletnek a kialakulása óta mindenütt ott kísért a Tiszáig szóló határ és a románoknak erre vonatkozó »történeti jogai« töltik be a tankönyveket” – állapítja meg Olay –, ami a számukra diadalmas békediktátum után sem változott, sőt. Idézi a Petru Zaharescu szerző által jegyzett könyvet, amelyben az „ezer évig önkényesen elfoglalt Ardeal” toposza tér vissza, olyan hízelgő sorok kíséretében, mint hogy a honfoglaló magyaroknak
„félelmet gerjesztő külsejük volt: aprók, karikalábúak”.
A román szerző nem áll meg itt, hozzáfűzi: „végeredményben az összes népek, amelyek körülvesznek, az Európába betört hordák utódai (…)
ezek a nemzetek származásukra nézve alábbvalóak nálunk”.
Illetve: „a legtöbb magyarunk Erdély átcsatolása révén nekünk van, akik mint betörők tartózkodnak”.
Ezzel szemben a román nép „római élénk intelligenciája, dák bátorsága és felülmúlhatatlan energiája (…) a román nem tudja, mi a gyűlölség vagy a bosszú” – írja. Valószínűleg nem egyeztetett a másodikos elemisták számra kiadott olvasókönyv szerzőjével, amelyik ezt a versikét csempészte a nebulók könyvébe:
„Oh magyarok, veszett kutyák! / Sokat tűrtünk el tőletek / de sorra kerültünk / hogy mi is megbosszuljuk magunkat”.
Másik kötetben pedig ez szerepel: „Egész történetünk a védelmi háborúk hosszú sorozatának elbeszélése”, a magyarokat „nekünk kellett megvédenünk, engedvén, hogy kölcsönvegyék a nyugat civilizációját (…) ezek a nomádok, akik kezdetben nyers lóhúst ettek és vért ittak”.
Egy másik könyvben: „a magyarok pogány és barbár nép (…) valamennyi barbár nép közt, mely ránk tört, egyik sem tett annyi kárt a románoknak, mint a magyar”, illetve „Erdély földjét állandóan román vér öntözte”. Harmadikosoknak szánt könnyed mondatok: „a magyar mongolfajta nép, ugyanolyan, mint a hun, a bolgár, a török, amelyekkel hasonló szokásaiban, kegyetlenségében és rútságban. Az ellenség szívét kitépték és megették.”
De az egyik szerző programot is alkot:
„a székely tömeg (…) arra van ítélve, hogy beolvadjon a románba”,
ugyanakkor magyar és szerb uralom alatt él még száz román falu, akik felszabadításra várnak.
Tendenciózus térképek (románosított magyar városnevekkel a római Dacia provincia idejébe visszavetítve, már az 1820-as évektől illegálisan vagy később Ó-Romániában nyomott és terjesztett térképek egészen a Tiszáig tartó határokkal), magyarellenes, jellemzően kamu „népdalok” tarkítják a képet.
„A magyarok, a bitangok ellen!” – Jugoszlávia
Meglepetést nem okoz, hogy a könyvek szerint Szerémség, Bácska és Bánát szerb őslakossága előbb volt helyben, mint a magyarok; az sem, hogy „a szerbek, horvátok és szlovének felszabadítása és egyesítése” a keretfogalom az 1918-as eseményekre. Itt közvetlenül az osztrákokkal szemben is erős a gyűlölködés, akiket hadifoglyok és civilek lemészárlásával vádol, kínzásokról és tömeggyilkosságokról ír, amiket rajzokkal támaszt alá.
Magyarország kapcsán ellenben a tankönyv jegyzi: Baranya déli részére, Pécsre és Mohácsra még igényt tartana Belgrád,
tendenciózus a számok hamisítása, az összmagyarságét 7 millióra, a Vajdaságban élőket betelepítetteknek mondja és 4 százalékra teszi, és így tovább.
Versekből itt sincs hiány, ami a magyarokra vonatkozna: „szállj rohanva, hősies szerb szellem, a magyarok, a bitangok ellen (…) rohamra szerb, míg mozdul a vére, él a kígyó, taposs a fejére!”
Tájékozatlanság, megúszás
Olay kötete szomorúan állapítja meg, de nem is feltétlenül meglepő, hogy Burgenland területe kapcsán az elvileg szövetségesek-sógorok, az osztrákok sem bánnak szűkmarkúan a történelemhamisítással és az uszítással, a sosem volt tartományt német eredetűnek leírva, akik „idegen államban kényszerültek élni”, amelyik elnyomta őket. Továbbá
természetesen jogot formálnak Sopronra, és erre a nebulókat is sietnek emlékeztetni, hogy a várost „elcsatolták Burgenlandtól”.
Olay előcitálja a nagyobb, nyugati országok tankönyveit is. Itt sem jobb a helyzet: a francia tankönyvek minden rossz okaként a németeket és osztrák-magyarokat jelöli meg. Utóbbiakat szláv népek börtönőreként ábrázolja a háború előtt, és azt is hazudja, hogy elenyésző kisebbségben voltak a nemzetiségekhez képest a magyar és a német elem (közben megemlékezik a román és szerb irredenta mozgalmakról, egyszersmind utólag – hiába – leleplezve őket), Trianonnal pedig igazságszolgáltatás történt, hiszen a nem magyar többségű területek önállósodhattak.
Persze a francia könyvekben is „sárga-mongol faj” a magyar. Kivétel viszont itt már több is akad, Olay örömmel mutatja be Charles Tissey könyvét, aki a „trianoni békeszerződésből fakadó jelenlegi nehézségek” fejezetben kitér legalább a gazdasági problémákra, még ha az elszakított magyarokra (erősen csökkentett létszámokkal) nem is tér ki; ezt pótolja Georges Arnaud kötete, amelyben legalább szóba kerül ez a vetület is, ha szerényen.
Gyakori tévhit, hogy népszavazással szakadtak volna el a területek.
Németországban a magyarok barbársága adja az alaphangot a tankönyvekben („gyűlöletet sugárzó, sárga arcuk ördögi hatással volt a németekre”), ellenben a volt szövetséges világháborúbeli küzdelmeit elhallgatja, az 1867-es kiegyezést a „magyar erőszak” művének tartja.
Egzotikumként még itt vannak az inkább pontatlan, mint rosszindulatú könyvek például Belgiumból (itt is azt hiszik, hogy a magyar lakosságú területek megmaradtak Magyarországnak); a svájci könyvekben is toposz a nemzetiségek elnyomása; a briteknél vegyes a kép, ahogy a volt ellenség olaszoknál is;
a spanyol tankönyvek pedig a magyarokat és a cigányokat egyazon népnek tartva keverik a kettő bemutatását.
A kötet végén egyébként a trianoni sír megásása is nyomon követhető a területi követeléseknek megágyazó propaganda hajmeresztő térképeivel.
Elmélyítette a győzők és legyőzöttek közti szakadékot a kisantant létrejötte
(Mandiner.hu nyomán Szent Korona Rádió)
