Szükségét érezzük egy olyan téma áttekintésének, mellyel már ezt megelőzően is sokat foglalkoztak igen mély gondolkozású személyek és írásaik. Így ezen áttekintés nem vindikálja magának a spanyol viasz felfedezését, mégis sokak ismerhetik fel benne a megvilágító, sötétséget eloszlató erőt és fényt. A jobboldaliság kerül figyelmünk fókuszába, mely szellemiség alapos ismerete még a magát jobboldalinak valló emberek körében is aggasztóan ritka.
Pozitíve megközelítve a kérdést, amit elsősorban elmondhatunk róla, a jobboldaliság tulajdonképpen Isten pártján való állást jelenti és szimbolizálja. Egy messzemenőkig tökéletes hierarchia szolgálata, mely hierarchia csúcsán Isten áll. Minden Istenben – mint Abszolútumban – lévő létező, egyértelműen meghatározza saját elhelyezkedését ezen hierarchiában cselekedeteivel, tetteivel, gondolataival – a tulajdonképpeni életével. Így önmagát az ember csak Istennel mérheti.
Az archaikus, tradicionális társadalmakban az Istenhez legközelebb álló, rá a legjobban hasonlító, vagy megint másképp, Istennel a legnagyobb egységet és azonosságot megteremtő személy a király.
Így a jobboldaliság egyben királypártiság is, akkor is ha császárról, szultánról, vagy a hétköznapi személy immanens világáról is legyen szó. Vagyis tételeznünk kell egy „belső királyt” is, aki a saját életvezetésünkben uralkodik az isteni princípiumok alapján, pont ugyanúgy, akár a külső világban a monarcha.
A vizsgálat elkezdése szempontjából hasznos lehet a történelmi tapasztalataink végig gondolása.
Maga a kifejezés a francia forradalom idejében keletkezett, ugyanis a parlamentben jobboldalon ültek a királypártiak és baloldalon az eltérő véleményt formálók, egyszerűbben nevezve a forradalmisták. Ha csak rátekintünk azon vérengzésre, amit az úgynevezett haladó, forradalmi szellemiség – amennyiben ezt nevezhetjük szellemiségnek – művelt, nem is lenne szükséges tovább ecsetelni a problémakört, azonban mi mégis tovább festjük a már megkezdett képet. A nemzeti eszme, a nacionalizmus tehát eredetileg baloldali eszme, így a nemzet – itt a francia – és a nemzethez való tartozás egy olyan hívószóvá lett, mely sötét szuggesztiót jelentett a legalacsonyabb kasztokban élő emberek számára. És a legalja, mennyiségbeli fölényével lemészárolta az elitet. Tegyük itt hozzá, hogy a puszta mennyiség még nem lett volna elég, a tömeg ugyanis sosem önszervező, kellettek a háttérben munkálkodó infernális, démoni erők, melyek felhasználták az emberi haragot és agressziót a hatalom megszerzése, valamint a világot átformálni kívánó céljaik elérése érdekében. Azért, hogy ne érhessen minket az elfogultság vádja, hozzá kell tennünk, hogy ama elsöpört elit sem tündökölt egykori fényében. Már nem volt képes betölteni azon hivatást, mellyel az isteni rend megbízta. Azonban kategorikusan ki kell jelentsük, összehasonlíthatatlanul sötétebb korszakok következtek.
Ezzel párhuzamban, történelmi távlatokban mérve nagyjából egy időben, kaptak erőre olyan ideológiák, melyek ezt a sötétséget tovább fokozták. A lamarckizmus, majd a darwini evolucionizmus, mely az alacsonyabb rendűből vezeti le a magasabb rendűt. És a bizonyíték rá az a tapasztalati tautológia, hogy az marad életben, aki a legéletképesebb. Szánalmas és egyben nevetséges, hogy ezen mélységekért az ember eldobta egyetlen valódi értelmét megnyilvánult éltének. Az alacsonyabb rendűből való eredeztetés vetette meg az ágyat az ateista materializmusnak. Hiszen ha a semmiből keletkeztünk, ugyan mi szükségünk Istenre, ha úgyis ott a „mindenható véletlen”. A magasabb rendű tudatfolyamatokra nem képes racionalista gondolkozók felvilágosodása tovább sötétítette a létszemlélést. Ezen ideológiák a háttérben munkálkodva, mintegy természettudományos oldalról alapozták meg azokat, melyek a politikában jelentettek újítást, megszületett a progresszionizmus, az evolucionizmus politikai vetülete. Lényegét az képzi, hogy ugyan nem tökéletes a jelenlegi politikai rendszer, ám a szakadatlan fejlődés révén mégis ez az, ami a legjobb, a leginkább fejlett, a legmodernebb. Ez persze a demokrácia, méghozzá a liberális demokrácia. Azonban itt már nem elég a nemzet, mint hívószó, a sötétség világméretű hódításához, a legalacsonyabb rendű még emberi értelemben vett hívószót kellett kitalálni, így jött létre az internacionalizmus és vele együtt sírt fel proletariátus szörnyetege. Ennek bolsevik változata az írott történelem legbrutálisabb vágóhídját valósította meg. Ez persze továbbra is az érem egyik oldala, méghozzá az eszköz oldala. Itt is tetten érhetjük a háttérben munkálkodó erőket, melyek az új világrend fölött gyámkodtak.
A nacionalizmus tehát csak az internacionalizmushoz képest jobboldali eszme, valójában baloldali.
Ennek kimondása mérföldkő, különösen azon nemzeti érzelműek számára, akik jobboldaliként aposztrofálják magukat. Hangsúlyoznunk kell, hogy a nemzeti eszme minden további nélkül elfér a jobboldaliság eszméjén belül, azonban nem mint kiváltság, vagy kiválasztottság, hanem mint küldetéstudat. Csak az, hogy egy adott nemzetbe tartozom, nem jelenti azt, hogy bármiben is többet érek, vagy többet érdemlek egy másik nemzet szülötténél. Azt jelenti, hogy Istent egy sajátságos úton, a felismert kötelességeimen keresztül szolgálhatom és érhetem el.
Az eddigiekből feltétlenül következik, hogy magát jobboldalinak valló következetes ember nem lehet sem demokrata, sem liberalista, sem ateista, sem kommunista… és tulajdonképpen nacionalista sem, különösképpen akkor, ha ezt soviniszta formában éli meg. Továbbá nem hihet sem az evolucionizmusban, sem a progresszív fejlődésben. Fölösleges lenne tovább sorjázni korunk ideológiáit, itt most megelégszünk azzal, hogy az olvasóra bízzuk a téma további konsziderációját.
A jobboldaliság tehát – a politikai síkon messze túlnyúlva – létszemlélet és létszemlélés. Egy olyan attitűd, mely alapjául a férfiasság és a vele kéz a kézben járó heroicitás, a bajtársiasság, a bátorság, a sötétség erőivel megalkudni nem akarás szolgál. A valódi hierarchia mélységes tisztelete és az ez irányú teljes elkötelezettség a külső megnyilvánulásban és a belsőben egyaránt, az egész életvezetés alfája és omegája. És a már említett legfontosabb hivatkozási pont, mely zsinórmértékül szolgál, maga Isten.
Így könnyen beláthatjuk, hogy a jelenlegi politikai formációk tulajdonképpen baloldali ideológiákat jelenítenek meg, azokra épülnek. Programjukban a legjobboldalibb elem is, úgynevezett ellen-baloldaliság. A jobboldaliság mindig valami mellett tör lándzsát, legmagasabb értelemben Isten mellett. A jobboldaliságnak álcázott ellen-baloldaliság trükkje pedig, hogy egy még baloldalibb ideológia ellen tör. Valójában látszólagos, szemfényvesztő akció. Jelenkori politikánk káosza ezen adalékokkal talán jobban érthetővé válik.
Mondandók zárásaképp, pedig ki kell térnünk egy igencsak aljas szuggesztiók nyomán keletkezett hamis mítoszra. Bizonyos körökben az a kép él, hogy a baloldali gondolkozók képezik a valódi szellemi elitet és a jobboldal nem képes magas rendű eszmék kimondására, tevékenysége kimerül a gyűlölködésben, a reakcióban. Nos, az eddigiekben kifejtett gondolatok már önmagukban is cáfolják ezt. És ha elmélyülünk Julius Evola, vagy László András ezen témáját érintő írásaiban, meggyőződhetünk arról is, hogy a valódi jobboldali gondolkozók és a nagyhangú mainstream baloldaliak között éppen akkora a különbség, mint ég és föld között.
Itt azonban arra is ki kell térnünk, hogy egy olyan korszak után állunk, ahol az ateizmust államvallássá tette az akkor regnáló hatalom, az ellene szegülőket, vagy csak a más véleményt artikulálókat a legaljasabb és legbrutálisabb módon ellehetetlenítették, lemészárolták, vagy emigrációba kényszerítették. Arra tökéletesen alkalmatlan egyéneket hoztak pozíciókba, ültettek iskolák, egyetemek élére, akik – vagy azóta utódaik – kiszolgálták az uralkodó rendszert és ideológiáikat. Továbbá, ők gondoskodtak az utókor „megfelelő” kondicionáltságáról. Vagyis az, hogy bizonyos szellemi műhelyekben, a médiában, vagy egyetemeken baloldali az uralkodó eszmeiség, korántsem egyértelműsíti, hogy valamiféle magasabb szellemiséget képviselne.