A következőkben báró Julius Evola tanulmányát közöljük, melyben meghatározza a helyes hozzáállást a rasszkérdéshez. Az alapelvek elsajátításával tisztábban láthatjuk világunk kérdéseit, és rasszproblémáit. Az alábbi írás a Pogány imperializmus című kötetben jelent meg.
De Cesaró herceg eszméinek vizsgálata során említést tettünk arról a „társadalmi” formáról, amely a primitív társadalmak sajátja. Futólag érintettük a totemizmus és a nacionalizmus közötti – sokak szemében esetleg paradoxnak tűnő – kapcsolatot is. Ezt a pontot tisztáznunk kell. Ezért fel kell vetnünk a klán és a birodalom, a rassz és a magasabb értelemben vett kultúra fogalma közötti kapcsolatot.
Az univerzalizmus bizonyos absztrakt, racionalista megjelenési formáival szemben a vér jogát elismerni; olyan igazságokra és értékekre vágyakozni, amelyek életünk vibráló kifejezéseként jelennek meg, és ennek következtében a vérhez és a rasszhoz kapcsolódnak, nem pedig a színtelen és „mindenki számára érvényes” általánosságok: ez minden bizonnyal jogos követelmény. Azonban ebben a vonatkozásban a rasszelmélet olyan általános előfeltétel, amely szükségessé teszi a további finomítást.
Nem szabad elfelejtenünk, hogy az ember esetében a vérről beszélni nem ugyanaz, mint egy állat esetében. Ha véren egy rassz biológiai örökségét értjük, az állatban a rassz minden, miközben az emberben csak az egyik elem. Éppen az a bizonyos rasszfanatikusok tévedése, hogy véleményük szerint egy etnikai egységben a rassz helyreállítása ipso facto egy nép újjászületését jelenti: úgy tekintik az embert ahogyan a „tiszta rasszú” lovakat, vagy macskákat, vagy kutyákat szokás tekinteni. A szűkebb értelemben vett rassztisztaság megóvása vagy helyreállítása egy állatnál minden esetben lehet, de az embernél – főként a magasabb típusú embernél- semmiképpen sem. Az ember esetében is az egyik feltétel lehet, sőt bizonyos szempontból szükséges feltétel, de nem lehet elégséges feltétel, mivel az embernek a rassz nem egyedüli tényezője.
Azért, hogy egy magasabb síkra jussunk, és a biológiai materializmus vádját elhárítsuk, nem elegendő, hogy minden rassznak egy misztikus lelket, egy sajátos „szellemet” tulajdonítsunk. Ezt valójában és jelentős mértékben már a totemisztikus típusú primitív társadalmakban is megtaláljuk. Tudjuk, hogy ezekben a társadalmakban a totem a csoport, a klán vagy a rassz misztikus lelke: az egyes tagok vérükben és életükben csupán e kollektív szellemi erő megannyi megtestesülésének érzik magukat, és a személyiségnek a nyoma sincs bennük.
Ha a totemisztikus erő diffúzan és arctalanul ebben az állapotban marad, és ennek következtében nincsenek sem főnökök, sem alattvalók, és a csoport tagjai valóban csak „tagok”, akkor az emberi társadalom legmélyebb fokával állunk szemben – azzal a fokkal, amely az emberalattival, vagyis az állatvilággal határos. Ezt bizonyítja az is, hogy a totemet (a klán misztikus lelkét) gyakran egyben egy bizonyos állatfaj „szellemének” tekintik. Érdekes továbbá, hogy még akkor is, amikor a totemnek férfi alakja van, e társadalom elsősorban a tellurisztikus-matriarchális társadalomtípust testesíti meg, amely a nem-árja, kiváltképpen pedig a déli rasszok sajátja. A kommunista princípiumnak itt döntő szerepe van. Szellemileg ez a típus az indiai tradícióban emlegetett „ősök útjának” pitr-yana felel meg, amelyet a föld vagy az anyák útjának is neveznek. Ezen az úton halála után az egyén maradéktalanul feloszlik az őstörzsben, a rassz erőiben és az ősök vérében: az egyetlen igazi létezésben. Azonban ezzel az úttal a szoláris út, avagy az istenek útja áll szemben, amelyet északi útnak is neveznek (miközben az előbbi utat, a totem útját déli útnak nevezik); az az út, amelyet olymposinak nevezhetünk, és amelyen azok járnak, akik magukat halhatatlanná teszik, akik magukat istenné teszik, akik „elköltöznek, hogy sohase térjenek vissza”.
Ez az ellentét adja meg problémánk kulcsát. Egy igazi és magasabb értelemben vett kultúra – akár az egyén, akár a népek vonatkozásában – csak ott jön létre, ahol a totemisztikus fokozat meghaladtatik; ott, ahol a rasszelem – még ha misztikusan fogják is fel – nem az utolsó instancia; ott, ahol a véren kívül egy magasabb, metabiológiai, szellemi és „szoláris” típusú erő nyilvánul meg, amely az életből nem kivezet, hanem az életet meghatározza: azt átalakítja, kifinomítja; annak formát ad, amellyel korábban nem rendelkezett; azt az állati élettel való minden keveredettségtől megszabadítja; és megnyitja a különböző személyiségtípusok megvalósításának útját. Ebben az esetben az etnikai tradíció nem semmisül meg: az az alap lesz belőle, amelynek elválaszthatatlan párja egy szellemi tradíció. Ilyenkor a biológiai és a szellemi tényező viszonyában az utóbbi az, amelyre az előbbi támaszkodik, és nem fordítva.
Ez – mondottuk – mind az egyének, mind a népek vonatkozásában érvényes. Ami az első pontot illeti, a szociológia már a primitív népek esetében is kimutatja, hogy gyakran kiemelkednek olyan csoportok, amelyeket a beavatás jellemez, és amelyek ennek következtében más törvényeknek engedelmeskednek, és magasabb tekintélynek örvendenek. E csoportok fő vonása tisztán férfiúi jellegű, melynek velejárója a nő kizárásának alapelve. De a nagy tradicionális népeknél sincs ez másképpen: Kínától Görögországig, Rómától az északi őstörzsekig és az aztékokig és inkákig a nemességet nem pusztán az jellemezte, hogy őseik voltak, hanem az is, hogy a nemesség ősei – eltérően azoktól az ősöktől, akikkel a plebejus is rendelkezhet, és akikhez a vér tisztán tartása révén hűséges maradhat (és a kasztrendszerben az öröklés elve nem csupán a magasabb kasztokra volt érvényes, hanem az alacsonyakra is) – isteni ősök voltak. A nemesek a „félistenektől” származtak, vagyis olyan lényektől, akik valójában az életnek egy transzcendens formáját élték. Ezek ezáltal egy magasabb értelemben vett tradíció forrásai voltak, utódaikra megistenített vért örökítettek át – és ezzel együtt a rítusokat is átörökítették, vagyis azokat a meghatározott műveleteket, amelyek titkát minden nemesi család megőrizte, és amelyek arra szolgáltak, hogy azt a szellemi hódítást, amelyet az ősök elsőként hajtottak végre, az utódok – a virtuálist lassanként aktualizálva – megismételhessék.
Így tradicionálisan a patríciussal szemben a plebejust nem annyira az jellemzi, hogy nincsenek ősei, hanem inkább az, hogy nincsenek rítusai. Az árja hierarchiákban a magasabb kasztokat az alacsonyaktól egyetlen ismérv különböztette meg: az újjászületés. A sudrával (a szolgával) szemben az arya a dvija volt: az újjászületett. És figyelemreméltó a Manavadharmasastra (II, 172) megállapítása, amely azt mondja, hogy ha a beavatást elmulasztja, a brahmana többé nem különbözik a szolgától, a sudrától. Ehhez hasonló volt a helyzet az irániak három magasabb kasztjánál, amelyek mindegyike egy meghatározott égi „tűznek” felelt meg. Az északi nemesek azért voltak nemesek, mert ereikben az ázok vére folyt: az elemi lényekkel állandóan harcban álló „égi” erőké. Még a lovagság nagy középkori rendjeinek a nemessége is (amelyek közül a legjelentősebb a templomosoké volt) a beavatáshoz kötődött. A Nietzsche-féle felfogás egyik leggyengébb pontja éppenséggel az a biológiai naturalizmus, amely az esetek többségében lefokozza és elvilágiasítja saját arisztokratikus ideálját, amikor azt a „szőke bestia” szintjére szállítja le.
Ez lenne a lényeg. Ha az osztályokról a rasszokra térünk át, ennek megfelelően azt mondhatjuk, hogy rassz és rassz között az igazi különbség nem az, amit a természet, a biológia határoz meg, hanem az a sokkal mélyebb különbség, amely egyrészt a vérük mélyén az uralkodó és „szoláris” elitek tettei által beléjük oltott, a véren túlmutató princípium örökségét és jelenlétét őrző rasszok, másrészt ama rasszok között van, amelyek nem rendelkeznek ezzel az örökséggel: amelyekben csak valami keverék, és a földnek, az állatvilágnak, a kollektív biológiai örökségnek az erői vannak túlsúlyban. Ez utóbbi rasszokban a totemizmus uralkodik, nincs sem valódi különbség, sem valódi személyiség; a kultusz egy eksztatikus-panteisztikus vágyakozásban, vagy legfeljebb egy lunáris és kommunisztikus értelemben vett „vallásosságban” oldódik fel.
Számunkra ez az Észak nemes rasszai és a Dél rasszai közötti különbség; és a rassz és rassz közötti különbségnél többre tartjuk a rassz és rasszfeletti-rassz közötti különbséget. Bármilyen botrányosnak tűnjék is ez a mai plebejus mentalitás számára, elszántan ragaszkodunk ahhoz a – szó szoros értelmében vett – isteni jelleghez, amellyel egyes rasszok rendelkezhetnek azokkal a rasszokkal szemben, amelyeknél a vér nem közvetít egy biológiafeletti és – mondhatjuk – emberfeletti tényezőt.
Így véleményünk szerint Gobineau gróf tanaiban megvan az igazság szikrája, de ennél a szikránál nincs bennük több. Ama minőségnek és tényezők hanyatlása, amelyek egy rassz nagyságát adják, – az ő véleményével szemben – nem a rasszok más rasszokkal való keveredésének a következménye, nem az etnikai, biológiai és demográfiai hanyatlás következménye. Az igazság sokkal inkább az, hogy egy rassz akkor hanyatlik le, amikor a szelleme lehanyatlik: amikor meggyengül az a benső feszültség, amelynek eredeti formáját és szellemi típusát köszönheti. Ekkor változik meg vagy fajul el egy rassz, mivel legtitkosabb gyökere sérül meg; ekkor veszíti el azt a láthatatlan és legyőzhetetlen hatóerőt, amelynek révén más rasszokkal történő érintkezéskor azok – anélkül hogy bármiféle fertőzésről szó lenne – lassanként felveszik kultúrájának formáját, amely azután széles áramlatként elragadja azokat.
Ez az oka, hogy számunkra a rasszhoz való visszatérés nem pusztán a vérhez való visszatérést jelenti – kiváltképpen ezekben az alkonyi időkben, amelyekben majdnem jóvátehetetlen keveredések következtek be. A rassz szelleméhez való visszatérést kell jelentenie, nem totemisztikus, hanem arisztokratikus értelemben, vagyis a mi „formánkhoz”, a mi kultúránkhoz való vonatkozásban.
Ha tehát igeneljük a rasszhoz való visszatérést és a tradícióhoz való visszatérést, ennek a gondolatnak a középpontjában a vezér-eszmének kell állnia. Szoláris individualitásukban a vezérek számunkra a szellemnek mint rassznak és a rassznak mint szellemnek konkrét és hatásos megjelenései: annak az alakító ősideának az újjáéledései, amely a vér mélységeiben alszik mint a káosz és az állatiság feletti győzedelmes „formának” az alapja. Ezt – tudatosan vagy tudattalanul, potenciálisan vagy aktuálisan – egy csoport minden nem elfajzott tagja hordozza. A vezérek helyreállítják a benső feszültséget, újra felébresztik a megváltozott vér „isteni” komponensét. Ebből fakad ama tekintély mágiája, amelyben egyáltalán nem erőszakos, vagy zsarnoki, hanem sokkal inkább királyi; egy tettnek, egy legyőzhetetlen – távol-keleti kifejezéssel élve – „cselekvés nélküli cselekvésnek” a „jelenlét által” ható mágiája. Innen indul el az újjászületéshez vezető út. Egy nemzetség sokrétű erői – amelyeknek benső feltöltődés nélkül és az anyagi, etnikai és a szűkebb értelemben vett politikai feltételek összességének átengedve szükségképpen eltorzulásra és a szétesésre kell hajlamosnak lenniük – ismét egészséges és eleven egyesítő pontra találnak, és egy magasabb valóságban részesülnek: hasonlóan az állati testhez, amikor beleárad a lélek hatalma.
A rassz és a vér minden olyan védelme, amely eltekint ezektől a magasabb követelményektől, amely a „nemzet”, a „nép” vagy a „csoport” szimbólumai révén bármiképpen is a kevertre, a vér és a föld puszta törvényére esküszik, nem más, mint a totemizmushoz való visszatérés: az alacsonyabbrendű emberiségre jellemző társadalmi formákba való visszaesésre irányuló hajlam. Alapjában véve ugyanez az állapot a szocialista, demokratikus és kommunista ideológiák vágyálma – és a szovjet jelenség világosan megmutatja annak az ideológiának a hatásait, amely egy zsidót (Marx) követ, és amely új, racionalizált formában újjáéleszti – és ezzel a tradicionális Európa többi része számára veszedelmes fertőzési góccá teszi – a régi barbár, szláv kollelktivizmust.
Távol attól, hogy a jövő felé való törekvés lenne, mindez – ideális szempontból – nem a múlt felé való törekvés: afelé való törekvés, amit minden igazi tradicionális kultúra és minden birodalom a megalakulásakor meghaladott. Mindez csupán a „szocialista” és a demokratikus-nacionalista eszményt övezi dicsfénnyel, ennek ellenére mindig csak az marad, ami – mutatis mutandis – tökéletes tükörképét az alacsony, árjaellenes és északiellenes típusú társadalmi formákban találja meg. Amikor az ezen ideálokra törekvő áramlatok az egyén és minden magasabb, szellemi lehetőség alárendelését óhajtják a föld és a vér jogának, alapjában véve olyan „morált” tanítanak, amelyet egy öntudatra ébredt állatfaj igényelhetne a maga számára.
A mi igazságunkkal szemben – mondjuk ki még egyszer – ezek az áramlatok a valódi igenlés ellenében az involúció és a lemondás irányát fejezik ki. Ez az, ami az elfáradás és a feladás pillanatában ébred fel; azokban a pillanatokban, amelyekből a kozmoszba bezárt káosz húz hasznot. Ez olyan jelenség, amely akkor lép fel, amikor egy korszak többé nem képes arra, hogy magasabb lényeket nemzzen, akikben transzcendens és szoláris formában egy magasabb rassz egész feszültsége és tradíciója egyéniesül, összegyűlik és felszabadul.
A vezérek megalapította tradíció arisztokratikus eszméjének kell minden helyesen felfogott rasszelmélet – újjáépítésünk – alapjává és tengelyévé válnia; nem pedig annak a demokratikus vagy „nemzeti” eszmének, amely pusztán a vér, az ország és a születés közösségén nyugszik.
Fordította: Turóczy Ferdinánd
(Nemzetek Európája nyomán Szent Korona Rádió)