A tradicionális fegyverek használatának elsajátítása, szellemi útként jelennek meg számunkra, hiszen forgatásuk során az ősök szellemét érezzük, őket idézzük meg minden nyíllövésben, minden vágásban, vagy minden lándzsadobásban, forgatásban.
Lehet, hogy a régi fegyverek kevésbé képviselnek harci értéket már, mint egy sorozatlövő gépkarabély, de a harcos szellemiség felébresztésben, az önfegyelemben, a kimozdító erők megtapasztalásában mérhetetlenül nagy szerepük van. A kimozdító erők megtapasztalásához, az uralom megragadásához egy modern kézilőfegyver is alkalmas, hiszen egy nagykaliberű fegyver elsütésekor fellépő erők irányítása, a cél eltalálása szintén hatalmas szilárdságot és szellemi erőt igényel.
Azért kell egy harcosnak mindenféle fegyverhez értenie, mert mindegyik más-más (benső) tulajdonságot igényel. Az íjászatnál a mozdulatlanság stabilitásban kell időzni, míg a kardvívásban a dinamikus akcióban. Míg a sima pontlövészet egyfajta meditáció, addig a szituációs, dinamikus lövészeti számok egyfajta pusztító vihar megidézését igénylik.
Egy szamurájt már kisgyerek korától arra neveltek, hogy értsen a kardforgatáshoz: a tachihoz, mint hosszúkardhoz, a katanához, mint közepes kardhoz, és wakizasihoz, mint rövid kardhoz is egyaránt. Megtanult lándzsával is vívni, azt célbadobni. Tudott lőni íjjal, és később kiegészült a tudása lőfegyverek ismeretével. Természetesen mindezt lóhátról is képes volt. Nem volt ez másképpen minálunk, a magyaroknál, vagy éppen a vikingeknél, vagy éppen indiánoknál sem… Egyrészt szószerint is követni kell a hagyományos formai világot, hiszen feltehetjük a kérdést joggal, hogy vajon a tradicionális fegyverek elsajátításához vajon szükséges-e egy benső átalakulás? Véleményem szerint igen. És ez a benső átalakulás tette a nagy harcosokat képessé szembenézni a halállal, hiszen ők is a halált szembenézve osztották, a fegyverük még sokkal inkább emberközelibb volt. „A szamuráj lelke a kardja”. Ez kifejezi, hogy ez a fegyver az ő lénye, sőt, lényege. A mai fegyvereket nehéz, hanem lehetetlen átélni úgy, mint a lényünk része. A különböző „virtualizált gyilkolást” pedig képtelenség átélni megfelelő módon: drónok, csapásmérő rakéták stb.
Természetesen a halálhoz, pusztításhoz más volt a viszonya a régi korok emberének, tudták még a vallási tanításokat, így nem kellett a tradicionális harcost depresszióval, poszttraumatikus stresszel kezelni. Az is megfigyelhető, hogy minden ősi és nagy kultúrában a szellemi tanításokat is különböző módon el kellett sajátítani a harcosnak, ami szintén a nemesedését célozta.
Ebből a pár sorból kitűnik, hogy mit sem ér a technikai tudás a megfelelő harcos hozzáállás nélkül. A fegyverforgatás, egy éles karddal való szembenézés (egy átgondolt rendszerű gyakorlás keretében is!) komoly lehetőségeket jelent a halállal való szembenézés vonatkozásában. És vajon ki állja meg a helyét jobban a társadalomban? Az, aki a saját árnyékától is fél, átmegy az utca túloldalára, ha jönnek vele szemben, vagy az, aki a halált is megvetve beleáll a konfliktusokba? Egyértelmű a válasz. A gyakorlással levetkőzhetjük saját félelmeinket, a bátorság tanulható tulajdonság, persze nem úgy, mint egy új technika megtanulása, hanem komoly önreflexiós gyakorlattal.
És vajon mennyivel erősebb lenne a klánunk, ha még otthon is fegyvert viselnénk, mint a régi korok harcosai, akik az illemhelyre is fegyverrel mentek és ezáltal fenntartva életükben egy folyamatos feszültséget, egyfajta folyamatos szembenézést a halállal. Vajon ki merne szembeszállni velünk, ha elsajátítanánk szószerint és átvitt értelemben is azt az alaptörvényt, hogy „amikor a kapun kilépsz, viselkedj úgy, mintha ellenség lenne a közelben” (Busidó alapjai).
Mindennap eddz! Fogj fegyvert még ma!
(Barcsa-Turner Gábor – A harc művészete)
