Hamarosan bemutatják a Szüfrazsett című filmet, amely olyan nőket elevenít meg a vásznon, akik egykor élen jártak szavazati jogunk kiharcolásában.
A film egyik ikonikus alakját Meryl Streep formálja meg, s a színésznő most sem rejti véka alá véleményét, mindenféle, a mozival kapcsolatos eseményre ellátogat, ahol hosszan fejtegeti a női mozgalmak úttörő tevékenysége előtt élt társaink szerinte sanyarú és megalázó sorsát, és persze azt, hogy egyenjogúság terén még mindig vannak megoldatlan problémáink.
A vezető női magazinok természetesen címlapon hozzák a hírt, na meg Meryl Streep sorait is könnyekig hatódva idézik, majd lefelé görgetve ugyanezen cikkíróknak olyan bejegyzéseit is megtalálni, ahol a fejetetejére állt férfi-női kapcsolatok okait próbálják megtalálni – nem sok sikerrel.
Na de miket is mondott Maryl Streep? Íme:
„Sokkolt, hogy akkoriban tizenkét éves kortól bármelyik lányt feleségül lehetett venni. Azt sem tudtam, hogy miután egy nő feleségül ment valakihez, a vagyona felett teljes mértékben a férje rendelkezett, és ugyanez igaz volt a gyermekeire is. Nem volt beleszólása abba, hogy hol nőttek fel, hol taníttatták őket – már ha egyáltalán taníttatták –, de abba sem, hogy tizenkét évesen egy lányt gyakorlatilag eladnak-e feleségnek egy férfinak. Ezekről semmit sem tudtam, pedig ez nem a távoli történelem. A nagyanyám már élt és gyermekeket nevelt akkoriban, de még nem volt joga szavazni.”
„A legfőbb gond az, és ez maga a modernkori szexizmus, hogy a döntéshozó helyek többségében főképp férfiak ülnek. Egy olyan fontos helyen, mint a Vatikán, csak férfiak vannak, és ők választanak maguk közül vezetőt. Ez rossz. Ha a férfiak körbenéznek a kormányok padsoraiban, és nem érzik, hogy itt valami nem stimmel, akkor az nagyon nagy baj. Amíg nem fogjuk fel, hogy ez valódi problémát jelent, addig nem fogunk előrelépni.”
Azt nem árt végiggondolni – ehhez elég csak néhány korabeli regény elolvasása – hogy egy két századdal, pláne többel ezelőtt egy 15-16 éves fiú már férfinak számított, így az sem meglepő, ha esetenként már 12 évesen férjhez adták a lányokat. Akkoriban még teljesen természetes volt, ha a férfi látta el a családfő szerepét, így a pénzügyek felett is ő rendelkezett, ám emellett az sem túl gyakran fordult elő, hogy a férfi fogta magát és lelépett a családja mellől, egyedülálló, küszködő anyákat hagyva maga után– ahogyan az mára szinte bevett gyakorlat lett. De elég elolvasni Tormay Cécile – A régi ház című könyvét, amely a 19. században játszódik, és ahol világosan megjelenik az, hogy a családfő feladata volt a pénzügyek kézben tartása, a család fenntartása, az üzleti-és politikai életben való részvétel, a nőé pedig az ehhez szükséges háttér biztosítása: az otthon melegének őrzése, a család egyben tartása és a gyermekek felnevelése.
Jó-e nekünk, hogy szavazati jogunk van?
Nem igazán. Az, hogy bárki szavazati joggal rendelkezik és él vele, már legitimizál egy mennyiségi és nem minőségi alapon működő rendszert. Ráadásul pontosan a szüfrazsettek tevékenységének köszönhetően kezdtünk el abban a téves útvesztőben bolyongani, hogy férfiak által uralt világ elnyomása alatt élünk, amelyet csak akkor oldhatunk fel, ha természetünkből kifordulva a férfiak fölé kerekedünk – amit egyébként az említett film trailere is nagyszerűen visszaad. Nem lenne-e jobb az, ha néhány kiváló férfi döntene államügyekben, minthogy a hozzá nemértő tömeg?
Tényleg attól érezzük teljesnek magunkat, ha szavazhatunk? Vagy ha egyenlő arányban leszünk bent a parlamentekben? Vagy egyenlő arányban vezetünk cégeket? Nem inkább akkor, ha a számunkra megfelelő területeken tevékenykedünk, ahol nemünk jellemzőit kihasználva lehetünk sikeresek anélkül, hogy férfias tulajdonságokat magunkra erőltetve férfiakkal versenyzünk? (A férfiaknak sem jó egyébként, hogy szavazati joguk van, ugyanúgy a mennyiségi rendszer miatt: egy komoly kvalitásokkal bíró férfinak a szava is annyit ér, mint egy utolsó, társadalomból kiilleszkedett trógeré? Egy igazi férfi sokkal többre tartja magát, minthogy szavazósdit játszon – az SZKR egyik férfi szerkesztője)
A nőket alapvetően kevéssé érdekli a politika, az államvezetés, de érdekelheti, és ha már így van, akkor a férfiak térfeléről kivonulva azokon a területeken kellene dolgozni, ahol mindenfajta szereptévesztést mellőzve lehetünk hasznosak és nélkülözhetetlenek.
A nemzeti oldal, bár hiába érzékeli, hogy a legfőbb probléma a liberális, egyenlősítő szellemiség uralma lett, mégis bizonyos szinteken ez alapján nyilvánul meg. Ilyen az egyes félkatonai szervezetekben a női tagok jelenlétének engedélyezése, vagy a női középvezetők megjelenése (ennek egy szomorú oka lehet az alkalmas férfiak hiánya), de ide sorolhatjuk az inkább férfias területekkel foglalkozó politikusnőket is. A jó vezetés feladata a férfiak számára is kihívást jelent, nemhogy egy, neméből kifolyólag az emócióktól sokkal inkább uralt nő esetében. A két különböző minőség összeeresztésének következményei pedig az orrunk előtt zajlanak, nem gondolom, hogy sokat kellene magyarázni őket.
Mindezekből kifolyólag az örök szlogent, miszerint a nők és férfiak teljes egyenlőségének valamikori, utópisztikus megvalósulása majd harmóniát meg békét teremt és kiteljesedést nyújt, úgy ahogy van, el kell vetni. De el kellene vetni ezeknek feljebb említett, részleges megvalósulásait is. Nyilvánvalóan több száz évvel ezelőtt működő modellekhez nem lehet újra visszatérni, de a modern korban is van lehetőség korrigálásra. A férfiaknak, és hangsúlyozom, az arra alkalmas és rátermett férfiaknak vissza kell engedni térfelüket, a nőknek pedig vissza kell térni a sajátjukhoz, úgy a politika, mint a család szintjén megvalósítva. És egy, a férfiak által vezetett parlament nem azt jelenti, hogy a nők kevesebbet érnének, vagy nem vállalhatnának politikai szerepet. Vállalhatnak, a saját térfelükön. Ez is egy lehetőség.
(Molnár Réka – Trón és Oltár – Szent Korona Rádió)
