Kun pátert a kommunista történetírás démonizálta, majd “rendszerváltás” után sem rehabilitálták a személyét, sőt… A történelmet a győztesek írják, az igazságot a bátrak. Ma is vannak a történelemnek olyan részei, melyekről csak egyfajta megközelítésből lehet szólni. Jól tudják ezt azok, akik gazdáiktól jutalomfalatot remélve tanulmányokat írnak, filmeket rendeznek, vagy éppen a nyilvánosság előtt tagadják meg felmenőiket, alázkodnak meg, elcsukló hangon. Ha azonban van igény az igazságra, ha keressük azt, akkor mindig megjelenik számunkra valamilyen formában. Mert az igazság örök, nekünk csak az feladatunk, hogy felismerjük. És aki ismeri az igazságot, annak nincs oka sírásra.
A közelmúltban megemlékezést tartottak a Maros utcai Rendelőintézetben, „ahol 84 embert öltek meg hetvenöt évvel ezelőtt a nyilasok”. A rendezvényen részt vett Pokorni Zoltán polgármester is, aki könnyeivel küszködve mondott beszédet. Bizonyára sokan vannak, akik meghatódtak az eset kapcsán, mások pedig megelégedve konstatálhatták, hogy a politikai korrektség továbbra is elsődleges szempont a hazai közéletben. (Még az igazsággal szemben is.)
Pokorni könnyeit személyes érintettsége csalta elő, ugyanis korábban kiderült, hogy nagyapja 1944-ben kapcsolatba került a Kun páter által vezetett nyilaskeresztes csoporttal, és „a három városmajori tömeggyilkosságban meghatározó, aktív szerepet vitt”.
Pokorni szánalmas szereplése a liberális véleményferdítőknek alkalmat adott arra, hogy ismét elővegyék Kun páter személyét és hivatkozva korábbi megállapításokra, tovább erősítsék azokat az előítéleteket, melyek meglehetősen negatív módon tüntetik fel a kor politikai szereplőit, és általában mindenkit, aki valamilyen módon részt vett az ország védelmében. Nyilvánvalóan ez is része annak az agresszív propagandának, melynek célja, hogy a magyar társadalom szakítson múltjával, tagadja meg történelmi hőseit és szemléletében mind jobban igazodjon a modern baloldali-liberális eszmékhez, ugyanakkor a magyarság szerves részének tekintsen olyan kisebbségeket, melyek kultúrájukban, szellemiségükben teljesen idegenek attól.
A 75 évvel ezelőtti eseményekről – mint általában erről az időszakról – számtalan értekezést, cikket találhatunk, mindezek tárgyilagossága azonban erősen megkérdőjelezhető.
A témával kapcsolatban azonban mindenképpen érdemes megismerni Kurucz Ádám ide vonatkozó Kun páter a 21.századi történetírásban című tanulmányát, melyben Kun András (Kun páter) személyén keresztül vizsgálja a történetírás lehetőségeit, sajátosságait, az említett eset kapcsán, illetve hasonló történelmi események vonatkozásában. A szerző két korábbi tanulmányt és egy könyvet vizsgál, ezeken keresztül mutatja be, hogy miként válnak a köztudatban és a történelemszemléletben tényekké olyan elgondolások, melyek nincsenek kellő módon alátámasztva, illetve valóságalapjuk meglehetősen kétséges.
Tekintsük át röviden, hogy miről is van szó. Kun András minorita szerzetesként kezdte pályafutását, majd később belépett a Nyilaskeresztes Pártba és aktívan részt vett annak tevékenységében. A népbíróság háborús és népellenes bűnökkel, gyilkosságokkal, tettlegességgel vádolta és halálra ítélte annak ellenére, hogy a tanúvallomások ellentmondásosak voltak, valamint ő maga is tagadta az ellene felhozott vádakat.
Kun páter démonizálása már közvetlenül a háború után elkezdődött, személyét igyekeztek felhasználni az egyház elleni propagandában is. Mára pedig – hasonlóan kortársaihoz – rettegett gyilkosként, bűnözőként emlegetik.
Kurucz tanulmányában három történeti munka alapján mutatja be, hogy a tényként közölt megállapítások meglehetősen gyenge lábakon állnak, illetve néhány helyen bizonyíthatóan hamisak.
Elsőként Csonka Laura: Egy minorita szerzetes a nyilasok szolgálatában – Kun András élete című munkáját vizsgálja. Ebben az írásban Csonka az elkövetett bűnök ismertetésekor tanúvallomásokra hagyatkozik, melyek bár tényként vannak közölve, semmi egyéb nem támasztja alá azok valódiságát. Kun András kihallgatása alkalmával tagadta az ellene felhozott súlyosabb vádakat, majd erőszak hatására beismerő vallomást tett, melyet azonban később visszavont. Mindezt Csonka is leírja tanulmányában, de a két vallomás és a tanúvallomások közötti ellentmondások bemutatása elmarad.
Pelle János: A nyilas terror Budán című tanulmányában Kun pátert, mint a tömeges gyilkosságok és razziák specialistáját említi, különféle példákat felhozva, „természetesen” forrásmegjelölés nélkül. Viszont a népbíróság sem tudott többet rábizonyítani Kunra, mint a Maros utcai kórházban történteket. Pelle ebben az írásában valamiféle nyilas szektát vizionál, ezen állítása azonban szintén nem megalapozott.
Az utolsó vizsgált anyag Budai-S. Balázs könyve, mely a Kun páter a reverendás gyilkos – A nyilas korszak leghírhedtebb alakjának nyomában címet kapta. Budai objektív hozzáállást és tényfeltárást ígér (ennek már a címválasztás is ellentmond), de Kurucz szerint a szerző a már kialakult képhez igyekszik megerősítő forrásokat összegyűjteni. Nem is találni benne egy olyan véleményt sem, mely szembemenne az eddigiekkel. Kurucz Ádám itt tárgyalt tanulmánya azonban felsorol és bemutat néhány olyan vallomást és visszaemlékezést, mely egészen más oldalról mutatja be a történteket és Kun András személyét.
Említésre kerül még Göncz Árpád neve is, aki felidéz egy esetet, miszerint Kun páter és emberei hadiszökevényeket dobtak le az emeletről. Alaposabb vizsgálat után azonban kiderül, hogy Kun páter nem lehetett jelen ennél az esetnél, ráadásul Göncz a szomszédos ház pincéjében tartózkodott, tehát ő is legfeljebb csak hallomásból szerezhetett hírt minderről.
Kurucz Ádám írása több szempontból is nagyon tanulságos. Maga a téma, történelmünk ezen korszaka igen nagy érdeklődésre tart számot, sok a bizonytalanság és köztudott, hogy a háború után meglehetősen egyoldalúan, elfogultan tárgyalták ezeket a történéseket. Ennek ellenére továbbra is ez a fajta egyoldalú baloldali-liberális szemlélet az uralkodó és keveseknek van bátorsága objektív módon vizsgálni ezeket a kérdéseket.
Ha ilyen bizonytalan lábakon állnak azok a megállapítások, melyek nem csak közszereplőinknek, politikusainknak adnak alkalmat arra, hogy bizonyítsák elkötelezettségüket bizonyos elvek mellett, hanem bekerülnek a történelemkönyvekbe is, így meghatározva a közgondolkozást, akkor ez egy újabb bizonyíték arra, hogy egy hamis világban, hazugságok által félrevezetve éljük mindennapjainkat és döntünk fontos kérdésekben.
Végül pedig gondoljunk bele, hogy vajon mennyi olyan tényként kezelt elgondolás, elmélet élhet még a köztudatban, mely ilyen érzelmektől túlfűtött visszaemlékezéseken, politikailag korrekt módon megírt tanulmányokon alapulnak? És mi lenne akkor, ha fény derülne a teljes igazságra?
(Trón és Oltár – LR. – Szent Korona Rádió)