Erdély is a kiszáradás felé halad – Segélykiáltás Sepsiszentgyörgy térségéből

Egy csendes ökológiai összeomlás körvonalazódik a várostól délre – és vélhetően nemcsak ott, hiszen az időjárás hatásai nem korlátozódnak erre a pár négyzetkilométernyi területre.

Először a Tok egyik mellékágának, a Pál-patakának a forrásához mentek, ám víznek nyoma sincs. Hogy egykor mégis volt, azt jelzi a helyszínen a növényzet, a fűzfák az egykori meder partján. A közeli dombokon erdők vannak, de még az erdők sem tudnak annyi vizet visszatartani, hogy a földből fakadó forrás egy vékony vízsugárral folyjon. A szórványos záporok után még őrzött egy kis vizet a meder, de nem így volt ez egykoron: húsz éve még autóval sem lehetett keresztülmenni a bővizű vízfolyáson, mely markánsan jelezte a Sepsiszentgyörgy és Illyefalva közötti közigazgatási határt.

Eközben kicsit odébb a Szemerja-patak völgye a heves májusi esőzések után – melyek több háromszéki településen áradásokat is okoztak – tizennyolc nappal ismét száraz volt, miközben régebben a felső folyása melletti területet Dugás-mezőnek hívták, mert ott több gátat is építettek a helyiek.

„Gyermekkoromban mi is itt bandáztunk, mindegyik csapat megépítette a saját strandját”

– emlékezik vissza a közbirtokossági elnök, aki tősgyökeres szemerjai lakos. Néhány kilométerrel odébb, az Előpatak felé vivő út mentén a népszerű Büdöskút hozama is harmadára csökkent, az, hogy most két csorgója is működik, kivételesen örvendetes tény. Szomorú leltár ez, hiszen a patakok vize egy egész ökoszisztéma működéséhez szükséges, a talaj víztartalma is meghatározó az általunk nem látható, talán jelentéktelennek minősített mikroorganizmusok, bogarak világára nézve, amely azonban a madarak és minden más mezei-erdei állat táplálékláncának alapját képezik.

Szegényebb lesz a természet körülöttünk, és későn kapunk majd észbe

– ezt próbálja megelőzni a vészharang kongatásával a közbirtokosság vezetője.

A hódoktól kell tanulnunk

A megoldás lehetőségére a Tok-pataka egy másik szakaszán bukkantak a szakemberek. Itt hódok telepedtek meg, gátjaikkal több vízlépcsőt képeztek, és mintegy 6-7 köbméter vizet gyűjtöttek fel a mederben. Ez az egyedüli ivóhely a vadak és háziállatok számára a tágabb környéken. A „kártékony” hódoknak köszönhetően a vizesen tartott meder partján nádas alakult ki, és madarak fészkelnek.

Csákány László szerint az embernek tanulnia kellene a hódoktól, hiszen ők elég intelligensek ahhoz, hogy megteremtsék a saját életfeltételeiket. Ezzel szemben az emberi beavatkozások, mint az 1900-as évek elején végrehajtott patakszabályozások, hozzájárultak a jelenlegi problémákhoz. Aggasztó a kérdés, hogy a város artézi kútjainak hozama vajon meddig marad állandó.

Globális probléma, helyi cselekvés

A patakok apadása mögött álló okokat lehet vitatni, de a következményeket mi és utódaink szenvedjük el, ezért a cselekvés elengedhetetlen. Az előrejelzések szerint 2030-ra a globális vízigény 40 százalékkal fogja meghaladni az elérhető édesvízkészleteket.

„A hódok már cselekednek, de mi, emberek, mit teszünk?”

Mementóként szolgálhat az 1945-ös szárazság, amikor Romániában 200 000 ember halt szomjan. A probléma megoldásához nagyobb léptékű intézkedésekre van szükség, hasonlóan a magyarországi patak-revitalizációs mozgalomhoz, amely igyekszik a tájban tartani a vizet.

„Építhetünk ide tükörpalotákat, akármilyen nagyszerű várost, ha tíz-húsz év múlva nem lesz vizünk… A víz visszatartása jelentheti a mi autonómiánkat”

– szögezte le Csákány.