A HVIM alelnöke, Incze Béla a főszervező szervezetek nevében mondta el megemlékező beszédét a Becsület Napján.
„Hősökre emlékezni csak azoknak van joga, akiknek nincs okuk szégyenkezni előttük.” – mondta a ’30-as évek derekán egy katona, mozgalmár és államférfi. Mondta ezt egy olyan korban, amikor Európa szerte emberek milliói érezhették magukat teljes joggal átverve, becsapva és kisemmizve. Ezek a milliók végigharcolták az I. nagy világégést, majd azzal kellett szembesülniük, hogy a valaha kultúrateremtő birodalmakat szétszabdalják és az új vezetők … elnökök nem akarnak többé katonát látni. De nem akarnak semmi mást látni, ami csak nyomokban is emlékeztetne arra a gyönyörű kontinensre, amiért bajtársaik milliói haltak hősi halált, amiért mindannyian oly sokat szenvedtek.
Nem csoda, hogy az öreg kontinens számos országában olyan vezéralakok tűntek fel, akik formailag valami újat, de tartalmát tekintve egy rendkívül ősi világnézeti talapzatot mutattak fel. Harcot hirdettek az örökségért, harcot hirdettek mindenért, ami magas rendű és értéket képvisel. A kiábrándult és átvert milliókat mozgalmakba szervezték és üres ígéretek helyett célt mutattak nekik és utat, amin el lehet ezt érni.
Utólag könnyű ítélkezni. Könnyű azt mondani, hogy az elején bukásra volt ítélve minden, de mi, akik itt állunk és azok a bajtársaink világszerte, akik hozzánk hasonlóan gondolkoznak, tudjuk, hogy ez nem igaz. A győzelem lehetősége ott volt minden apró áldozatban. Ott volt a katona homlokán legördülő verejtékcseppben, ott volt a földre hulló vérben, a hátországban pedig az anyák, feleségek és gyermekek imáiban. Sőt! A győzelem lehetősége itt volt Budapesten, aztán Bécsben majd Berlinben és hiába próbálták Hirosimánál és Nagaszakinál atomfelhővel eltakarni, nem sikerült nekik.
Lehet, hogy fizikai értelemben nem mi győztünk, de milyen győzelem az, amit nemi erőszak hullámmal, tömegek lemészárlásával, évtizedes börtönnel és kényszermunkával, sőt hét évtizede tartó agymosással kell legitimmé tenni?
Nekünk 2017-ben azzal kell szembesülnünk, hogy sok értelemben rosszabb a helyzet, mint az 1930-as évek Európájában. Csak abba az egy szempontba gondoljunk bele, hogy míg annak idején normális értékrend mentén nőhettek fel azok, akik a romokból új Birodalmat építettek, mi azonban a világnézettelen ember korszakában élünk, akit a saját önös érdekén kívül semmi más nem motivál. Nekünk ezzel a tömeggel sajnos, vagy nem sajnos, de nincs mit kezdenünk. Akik üres lélekkel képesek egy életet leélni, azoknak mi nem tudunk semmi olyat ígérni, ami csábító lehet, mert a pillanatnyi sikerhajhászokkal szemben mi csak egyetlen dolgot ígérhetünk biztosan, hogy aki közénk áll, annak megadatik, hogy állva halhat meg, büszkén, őseihez méltó módon!
A Becsület Napja nem valaminek a lezárultát hirdeti, hanem azt, hogy az ember halandó, de az eszme legyőzhetetlen! A mi küldetésünk legyen az, hogy napjainkban képesek legyünk megtalálni azt a formát, ami saját közösségeink számára képes aktualizálni ezt az eszmét, aminek magja nem időhöz kötött, így mindig igaz marad.
Elődeink így fogalmaztak: „A halál jele alól hirdetjük, hogy jön a győzelem!” Mi pedig az Ő szellemiségükhöz hűen üzenjük, hogy Európa fiainak szimbóluma alól hirdetjük, hogy életben vagyunk, és nem hátrálunk!
A liberális sajtó jelenlévő képviselőitől pedig csak egyetlen dolgot kérek. Ezúttal se kelljen csalódnunk bennetek, tegyetek minket címlapra! Ti legyetek a szócsövünk, hogy azokhoz is elérhessen a hangunk, akiknek épp csak egy lökés hiányzott az ébredéshez. Legyetek ti a hangunk Magyarországon és legyetek ti a hangunk tágabb hazánkban, Európában. Hadd hallja, aki nem teljesen süket, hogy vannak még emberek, akik hűek apáik örökségéhez!
Fel a Győzelemre!
Incze Béla – HVIM alelnök
A rendezvény beszámolója a hivatkozásra kattintva érhető el.
(Becsület Napja Szervezőség – Mi Magunk – SZKR)
