A magyarok szigorú fegyelem alatt állnak, a harcban bátrak, a legyőzött ellenséggel emberségesek. A XIV. század Európájában a magyar katonának hírneve volt. Az Anjou uralkodóink Károly Róbert és fia Lajos király Itáliától Kunországig, Litvániától a Balkánig hadakozott. A katonai erő, és a stratégia különösen Nagy Lajos idejében billent a Magyar Királyság felé. Lássuk a kor hadviselését, és azt, hogyan is vélekedtek rólunk az ellenségek.
Az Anjou-kor hadviselése
A két Anjou királyunkra is teljes mértékben igaz volt az a megállapítás, mint az őket megelőző Turul-dinasztia legjobb tagjaira. Előbb a diplomácia „húrjait pengették” többnyire kiválóan, de ha ez nem vezetett eredményre, akkor és csakis akkor nyúltak a fegyverekhez. IV. Béla és V. István idejében a kun be- illetve kitelepülések a mongoljárás után jelentősen gyengítették hazánkat. Előbb a betelepülő kunok az ellenük szított indulattal és a dúlásaikkal, majd az országot elhagyó törzsek az elnéptelenedés miatt. Károly Róbert bölcsen mérte fel, hogy a székelyek mellett a kun törzsekre is jelentősen támaszkodhat, hiszen egy teljesen katonáskodó kiváló harcosokból álló népcsoportra számíthatott. Habár a XIII-XIV. századot nevezhetjük, a lovagi harcmodor egyik hőskorszakának, a megjelenő bandériumok mellett a magyar hadszervezetben komoly szerepet kapott a keleties könnyűlovas harcmodor is. 1278-ban a II. morvamezei csatában például IV. László húszezer fős, többnyire könnyűlovasokból álló serege döntötte el az ütközetet Habsburg Rudolf javára II. Ottokár páncélos serege ellen. (A csata helyszínén napjainkban gyalázatos módon, az emlékművön csak Rudolf és Ottokár neve van feltüntetve. A magyar szerepről hallgatnak – Ny.Gy.) Ezekből az időkből származnak azok a leírások, amelyek azt mondják, hogy a magyarok (a nyugati források nem tesznek különbséget a kunok, székelyek és magyarok között) nem harcolnak lovagi módon, nem küzdenek tisztességgel. Távolról ingerlik az ellenséget messze hordó íjaikkal, és kerülik a kézitusát. Közel merészkednek, majd menekülnek, majd egy lesállást alkalmazva távolról lenyilazzák a lovagokat. Akik mindig bíznak a kardjukban, és a vitézségükben, de rendre vereséget is szenvednek. A magyarok nem hordanak se sisakot, se páncélt. Láncinget viselnek, amire több rétegben bőrzekéket húznak, amely szintén védi őket. Sose állnak egy helyben. Ütközni, menekülni szeretnek. „Kicsi száraz fekete emberek. Minden fegyvert jól forgatnak, de különösen az íjat kedvelik, aminek a használatában a legjobbak a világon. Lovaik kicsik, erősek és gyorsak. Az előkelőké nagyok és szépek” – Olvashatjuk 1322-ben a mühldorfi csatában résztvevő krónikás szerint. Matteo Villani -aki szinte az egész Nagy Lajos által vívott nápolyi háborúkról tudósít minket, a következőket írja rólunk: „A magyarok szinte mindig könnyűfegyverzetűek. Felszerelésük íj, nyíl, és hosszú kard. Sisakjuk általában nincs, lovaik nem nagyok. Portyázni, megfutamodni, üldözni szeretnek. Ügyesek a zsákmányolásban, és a hosszas lovaglásban. Az ütközetekben tízes-tizenötös csoportokban harcolnak, jelvényeik zászlóik nincsenek. Tegezeik összeverése a gyülekezési helyük. Az egyik ütközetben a nápolyiak a magyarok első soraira vetették magukat. A sorok szétnyíltak, és engedték benyomulni az ellenséget. Ezzel a nápolyiak kelepcébe jutottak, mert a magyarok bekerítették és felmorzsolták őket” – Matteo Villani krónikái a magyarokról. Fordította Rácz Miklós Budapest 1909. Tehát megállapíthatjuk, hogy a XIV. századi leírások nagyon hasonlóak azokhoz, amik a IX.-X. században leírják a portyázó eleinket.
A keleties, magyar harcmodor az Anjou-korban is jelen volt, és egészen a Hunyadi János hadszervezetéig meg is maradt. A királyaink igyekeztek adómentességgel és nemesi kiváltságokkal adományozni, ezzel katonáskodásra bírni a kun, jász, besenyő és székely népcsoportokat, amelyekre háborús időkben –legyen az külhoni, vagy honvédő-, mindig támaszkodhattak. Az, hogy ezek a könnyűlovas, harcra termett alakulatok nem harcoltak lovag módjára az már legyen az ellenség gondja. Nem harcoltunk „lovag módjára” Pozsonynál, a Vértesnél, vagy Morvamezőnél, mégis éppen ennek köszönhetően győzelmet arattunk: viszont győzni „lovag módjára” tudtunk.
A kedves olvasó pedig engedjen meg néhány személyes gondolatot! Lest állítottunk, csapdába csaltuk az ellenséget, távolról lenyilaztuk, de ezt a lovagok nem tartották férfias küzdelemnek. Legyőztük az ellenséget, mégse aláztuk meg soha. Nyárson se sütöttük meg soha őket, és nem ropogtattuk a húsukat, ahogy arra volt példa más „feljettebb” nemzetek katonáinál, mert számunkra ez nem volt „lovagias”. Azt az ellenséget se koncoltuk fel, aki már megadta magát, mint ahogy tették az osztrákok II. Ottokárral Morvamezőnél. Csak egyszerűen harcképtelenné tettük az ellent, és győztünk. Amit még nagyon sok krónikás megjegyez az pedig az, hogy „ezek mind ugyanúgy néznek ki.” Nem tudni ki közülük az előkelő és ki a közkatona. Együtt harcolnak, együtt mulatnak utána. Ez pedig egy nagyon szervezett, bajtársias hadi közösség alapvető jellemzője. Hiszen hogyan is lovagolhatott Nápolytól Litvániáig a magyar harcos, ha nem számíthatott volna a tizedeseire, és a kapitányokra, vagy ádáz küzdelemben magára a királyra? A magyar harcos akkoriban Európa legjobbjai között volt. Ha visszatekintünk ezekre az eseményekre, büszkén mondhatjuk, hogy joggal.
(Nyitray György – Puskaporos szaru – Szent Korona Rádió)
