“A legnagyobb volt, nincs nála jobb színész!”
Kilencvenhét karácsony estéjén Tokióban, a Mitakai kórházban egy csontig lesoványodott 77 éves férfi haldoklott. Ágyát csak legközelebbi hozzátartozói állták körbe: két fia, régen elhunyt barátja felesége és a kezelőorvosa. A férfi fölemelte elkínzottan is szép arcát, szólni kívánt, de már nem volt rá ereje. Párnájára hanyatlott, és egy könnycsepp gördült ki megmerevedett szeméből. A hírügynökségek világgá kürtölték a hírt: meghalt Mifune Toshiró, minden idők legnagyobb japán színésze, a japán filmipar veteránja. A magyar közönség a “Shogun” c. filmsorozat címszerepéből és számos világhírű japán film (pl. A hét szamuráj) főszerepéből ismerheti. A filmkritikusok egyöntetű véleménye szerint Mifunehez mérhető színésztehetség nem született, és félő, hogy sokáig nem is születik a szigetország történelmében.
Mifune halálhíre tokiói otthonomban ért. Nevével kilencéves koromban találkoztam először a karácsonyra kapott filmlexikonban. Abban japán férfiszínészként csak egyedül ő szerepelt. Akkortájt a szocialista kultúrpolitika szűrője csupán három filmet engedett be az országba: a “Harakirit”, a “Kopár Szigetet”, és “A hét szamurájt”. Utóbbit tíznél többször megnéztem nem tudván betelni a Kuroszawa rendezésével és Mifune alakításával. Álmomban sem remélhettem, hogy majdan a távol-keleti ország második hazám lesz, ahol e remekműveket eredeti nyelven élvezhetem. Sőt, közel negyven évvel az első fekete-fehér Mifune-film megtekintése után eljött a szembesülés órája, személyesen is találkoztam a színész-géniusszal!
A sztár igazi arca
1991-ben riportot szándékoztam készíteni a színésszel az általam alapított magyar nyelvű Inter Japán Magazin számára. A részleteket Shiróval, a művészt menedzselő idősebbik fiával beszéltem meg. Pár nap múlva magam is ott szorongtam Tokió egyik luxushoteljének dísztermében a sajtósok és tv-sek között. Shiró megígérte, hogy az apja sajtótájékoztatója után reám külön időt szánnak. Az emelvényen aranyfüst lemezzel bevont panelek előtt ült Mifune a munkatársaival, és a tv kamerák előtt, a fotósok villanólámpáinak kereszttüzében fesztelenül válaszolt a feltett kérdésekre. Eközben szúrós szemével a termet pásztázta, s akin megállapodott, az akaratlanul is összerezzent. Mennydörgő basszus hangja úgy harsogott, mintha haragudna, pedig csak -beszélt. A rendezvény után a kiözönlő tömegben igyekeztem mellé kerülni. A folyosón értem csak utol: “Mifune szan!” Mögöttem kereste a szólalót, ezen aztán jót nevettünk. A japánoknak még mindig szokatlan, ha egy külföldi ért a nyelvükön. Shiró bemutatott, és félrevonultunk beszélgetni. Egyes sztárok intellektusuk fitogtatásával nyűgözik le a környezetüket. Mifune más volt. Az egyéniségéből áradó egyszerűség, közvetlenség és melegség feleslegessé tette az efféle mesterkedést. A “sógunnak” kisugárzásával bárkivel percek alatt megkedveltette magát. Velem is úgy beszélt, mintha régi barátok lennénk. Belém karolt, tréfálkozott, nagyokat nevetett, sőt, még néhai önmagát is parodizálta. A beszélgetés szövege Mifune Sógun a szupersztár címen megjelent a magazinban.
“Mifune Sógun”, a szupersztár
Japánul úgy mondják: dái-sztár. A neve fogalom a nemzetközi filmvilágban. Magányos igazságtevő, vagy győző hadvezér: Mifune Toshiró a középkori szamurájromantika mai megszólaltatója. A művész civilben, páncél, kard és bajusz nélkül se kevésbé félelmetes jelenség. Mosolyog, de sötét szeme szigorúan csillog, s érces hangjára ijedten összefutnak a szomszédban. A mester a Velencei Filmfesztiválon három Grand Prix díjat és Akadémia díjat kapott, kétszer elnyerte a Legjobb Férfialakítás címet, s további díjakat kapott New Yorkban, Londonban, Berlinben, Moszkvában, Lisszabonban. A Los Angele-i Kalifornia Egyetem pedig díszdoktorává avatta.
– Árulja el, mi a siker titka, hogyan lett Mifune Toshiróból világsztár?
– Tréfásan úgy mondhatnám, hogy egy mozgalmas élet és némi félreértés árán. Mozgalmas életem a mai Kínában kezdődött, a félreértés Tokióban történt.
– Ezek szerint a Ön a felkelő napot nem a Felkelő Nap Országában látta meg először?
– Apám japán volt, orvosnak készült, de mert bolondult a fotózásért egy kalandos utazás végén Kínában kötött ki, ahol fényképészetet nyitott. Így én már Kínában születtem 1920-ban, Csintaoban. Suttyó koromban apámnak segédkeztem, de a gondtalan élet nem tartott sokáig, húsz éves koromban besoroztak a mandzsúriai hadsereg gyalogságába.
– Jó iskola a kínai hadsereg egy leendő szamurájnak?
– Hihetetlen mostoha körülmények között éltünk, a markunk kérgesebb volt, mint a kubikusoknak. A szamurájtörténeteknek értelme van, a jó küzd a rossz ellen, de ez a háború egy fölösleges öldöklés volt.
– Hogyan került Kínából Japánba?
– 1946-ban leszereltem, és elhatároztam, hogy új életet kezdek apám szülőföldjén. A szüleim nem éltek már akkor, rokonaimról nem tudtam, s naphosszat Tokió utcáin bolyongtam. Egy hirtelen ötlettel bementem az akkori legnagyobb filmgyárba, a Tohoba, és jelentkeztem operatőrtanulónak.
– Ekkor történt az életét meghatározó tévedés.
– Úgy ám! A jelentkezési lapom a színészjelölteké közé keveredett, és engem az ő zsűrijük elé idéztek. Magam a cseréről mit sem tudván ugyancsak meglepődtem, amikor felszólítottak, hogy nevessek. Azt hittem, hogy nehéz helyzetemen gúnyolódnak és a bolondját járatják velem. Egy méregbe jött őrmester stílusában olvastam be a “díszes társaságnak”. Mondanom se kell, mennyire megdöbbentek, csak a rendező örvendezett: “Akinek ilyen őszinte érzelmei vannak, az a filmszerepeket is szenvedéllyel fogja játszani”. A többiek kifogására, hogy valóságos vadember vagyok így érvelt: “Sebaj, majd vadember szerepeket osztunk rá”. Így csöppentem az utcáról egyenesen a “Bolond idők” főszerepébe.
– Hogyan sikerült az első színészi próbálkozása?
– Még magamon viseltem a katonáskodás durva nyomait. Egy fiatal útonálló szerepét kaptam. Mit mondjak… mintha nekem írták volna.
– Azután a sors összehozta a legendás Kuroszawa Akira filmrendezővel. Jól tudtak együttműködni?
– Azt hiszem. Számtalan filmjében kaptam főszerepet. Játszottam a Testőr-ben, A hét szamuráj-ban, a Vihar kapujá-ban, a Rőtszakálú-ban és a Dosztojevszkij regényéből készült Félkegyelmű-ben. Számtalan nemzetközi díjat kaptunk, úgy tűnik, ez egy gyümölcsöző együttműködés volt.
– A nálunk is nagy sikerrel vetített “A hét szamuráj” ma filmtörténelem. Negyven év távlatából hogyan ítéli meg a fiatal Mifune játékát?
– Egy kicsit restellem azt a nagy rohangászást és ordibálást, amit akkor csaptam, de mit tegyek, ez volt rám kiosztva. Parasztlegényt alakítottam, aki árvaságra jutva rablók ellen induló szamurájokhoz csatlakozik, hogy igaz ügy szolgálatába állítsa az életét. A történet szerint csak hat szamuráj volt, mert engem a többiek nem fogadtak be.
– 1980, világhír. James Clavel Nobel-díjas író művéből amerikai-japán koprodukcióban elkészült a Sógun c. film. Az EMI-díjas alkotásban olyan élethűen játszotta a japán nemesi méltóságot, hogy az óta is minden sógun-alakításhoz önt hívják. Az utóbbi években számtalan külhoni filmben szerepelt. Szeret külföldiekkel együtt játszani?
– Való igaz, hogy sok közös munkánk van, de nem én keresem velük a kapcsolatot, ők hívnak.
– Ez azt jelenti, hogy esetleg filmezne Magyarországon is?
– Miért ne? Mindig érdekelt a Magyar Rapszódia hazája, és ázsiai származásunk révén egy kicsit rokonok is vagyunk.
– Végezetül üzen-e valamit a magyaroknak?
– Kívánom, hogy Magyarországon is jólétet teremtsenek mielőbb. Ne fáradjanak bele, küzdjenek, győzzenek!
-Köszönjük, Mifune úr! Kívánjuk, hogy Ön is mindig győzzön. A mozikban ott leszünk!“
Az interjú folytatását hamarosan közzétesszük!
Az utolsó hat év
Mifune-családdal azóta is tartom a kapcsolatot. A művész védnökséget vállalt Tokióban a Magyar Királyi Konyha néven rendezett bemutatónkon, Shiró pedig a füzesgyarmati Japán Múzeum védnöke lett. Tőle ismerem az acéltekintetű szamuráj utolsó hat évének történetét:
” 1993-ban nagy megtiszteltetés érte a családunkat: apám életműve elismeréseként Császár Őfelségétől megkapta a Harmadosztályú Érdemrendet. Ez az Alaszkában A farkas árnyéka című film befejezése után történt. Egy eszkimó falu bíróját alakította. Mínusz 10-20 fokos hidegben forgattunk a szabadban, s attól kezdve már nem volt teljes az egészsége. Azután a forró Hawaiiba mentünk, ahol a Fényképmenyasszonyban szórakoztató vándormozis szerepét alakította. A Thaishó-korszakban a japánok csoportosan költöztek az ottani cukornád-ültetvényekre, erről szól a történet.
Végül eljött 1995, a számunkra tragikus év. Meghalt apám támasza, édesanyám. Családunkat lesújtotta a fájdalom. Ebben az évben apám A Mély folyó-ban szerepelt itthon, s ez lett az utolsó filmje. Lefogyott, és filmezés közben is gyakran elfogta a rosszullét. Ilyenkor ingáztam vele a stúdió és kórház között. Az állapota egyre súlyosabb lett, egyszer aztán végleg bent maradt. Néhány hónapot töltött a kórházban, majd öregkori végelgyengülésben meghalt.
A szobájában ma is úgy áll minden, ahogy utoljára hagyta. Megmaradtak a régi tárgyai is. A háborúban fotósként légifelderítő volt. Megmaradt a repülős szemüvege, és a katonaköpenye, amit maga varrt pokrócból. A tárgyakból, amik mindig reá emlékeztetnek később egy gyűjteményt szeretnénk nyitni.”
Requiem
Hálátlan a művészsors. A művész valódi értékére csak halála után, a hiányából döbbennek rá. Mifune az általa életrehívott filmprodukciós vállalkozásával és színiiskolájával a japán történelmi filmgyártás megmentéséért küzdött. A cél túlnőtt azon, amit egyetlen zseni minden erejével megvalósíthat.
’98 január 24-én százas sorok kígyóztak az aoyamai temetkezési hall előtt, hogy tisztelegjenek a színészóriás emlékének. Filmkritikusok, művésztársak, tanítványok, vidékről érkezett filmrajongók, hajlott hátú öregek, hátizsákos diákok jöttek, hogy japán szokás szerint egy szál fehér szegfűt helyezzenek a művész monumentális fotója elé. Az egybegyűlteknek felolvasták Kuroszawa Akira filmrendező üzenetét:
“Megdöbbentett a hír, hogy meghalt Mifune. Hallottam, hogy gyengélkedik, és mindig készültem, hogy találkozzunk. Találkozzunk, hogy elmondhassam neki: a legnagyobb voltál, nincs nálad jobb színész!. E szertartás vezetőjeként feladatom lenne, hogy Mifunet illő pompával a mennyországba kísérjem. Nagyon sajnálom, hogy láb- és derékfájdalmaim miatt járni már magam sem tudok. A sok emlék, ami hirtelen megrohant, még nem állt össze. Mindent köszönök, Mifune! Hálás vagyok Neked!”
Mifune Toshiró, 144 filmben szerepelt, és 126 főszerepet játszott. 50 évet töltött a japán filmművészet szolgálatában.
(Doma-Mikó István – Inter Japán Magazin nyomán Szent Korona Rádió)