Fiú a sötét utcán – Az irodalomról hazafias szemmel

Furcsa jelenség, ha két ellentét találkozik: mintha a tűz és a jég harcolnának egymással. Győzni egyik sem tud, párbajuk végtelen, valami újat mégis létrehoznak. Ennek kapcsán íródott az alábbi novella, melyet egy, a HVIM-hez közel álló fiatal művész írt.

Magamról röviden annyit, hogy 2009-ben kerültem először kapcsolatba a vármegyésekkel, 3 évig és 4 hónapig voltam a mozgalom tagja, melyet egy írásomban a magyar égbolt tündöklő csillagjának neveztem. Aktívan részt vettem több hagyományőrző egyesület és egy hírportál munkájában is. Mindvégig próbáltam maradandót alkotni, melyet csakis a pártokrácián kívül tudtam elképzelni. Fontosnak tartom az előbbit, hiszen a legtöbb ember elfelejtette, milyen nemes célokért élni.

A főiskolai éveim alatt készültek el első verseim szerelemről, barátságról, mindenről, ami megérintett. Egy idő után úgy éreztem, hogy mindez kevés. A rímek határok közé szorítanak, néhány versszakban nem tudom megfogalmazni, ami igazán foglalkoztat. Novellák sorai születtek meg bennem, melyeket állandó időhiány miatt sokáig nem vetettem papírra. A novella azóta a kedvenc műfajaim közé tartozik, mióta egyik nyáron a kezembe vettem Móricz Zsigmond egyik novellás kötetét. Mondhatjuk, hogy hatással volt rám az íróóriás, de mint tudjuk, minden éremnek két oldala van, ez az oldal pedig a klasszikus magyar szerzők politikai nézeteiben nyilvánul meg. Petőfi republikanizmusában, József Attila tudományos szocializmusában, Ady szabadkőművességében, Móricznál pedig abban, hogy támogatta a tanácsköztársaságot.

Régen a barátaimon, rokonaimon kívül senkinek sem akartam megmutatni, amit írok. Nem érdekelt a pénz, az ismertség, csak minimális visszajelzésre volt szükségem. Hogy mi változott? Jó kérdés. Idővel az ember sok mindent átértékel. Művem bár valós helyszínen, de egy nem létező, lehetséges jelenben játszódik. A hely kiválasztásának jelentősége nincs, igazából bármelyik magyar városban játszódhatna. Jól bemutatja a hazafi és az arctalan tömeg képviselőjének szembenállását.

Fiú a sötét utcán

Egyedül lépett ki a Bécsi útra, majd leellenőrizte, hogy megfelelően bezárta-e a kaput maga után. Bár hátizsákja tele volt, s a bal kezében lévő, nyitott fedelű festékes vödör sem volt éppen könnyű, gyorsan emelgette a lábait. Amikor egy villanyoszlophoz ért, a vödröt az aszfaltra rakta és egy lapot vett elő a táskájából. A vödör fedelén lévő ecsetet a sűrű folyadékba mártotta, a felesleget lehúzta a peremen, és az oszlop oldalára kente az anyagot. Miután ezzel végzett, felhelyezte a plakátot. Tartalma egyszerű volt. Fekete-fehér betűk és ábrák (címerek és egyéb jelképek), a rendezvény pontos helyszíne és ideje, az előadás témája, az előadó neve és foglalkozása, végül legfelül egy idézet: „A múltad nélkül nem lehet jövőd!”
Ezt a műveletet minden harmadik oszlopnál megismételte.
Elhaladt a buszmegálló mellett, majd egy kereszteződéshez ért, ahol balra fordult. Amikor az orvosi rendelőnél járt, végigfuttatta szemeit a táblán, mely az intézmény szerepére hívta fel a járókelők figyelmét, majd felnézett a három zászlóra, az EU, Magyarország és Dorog Város lobogójára.
„Csak az az átkozott csillagos zászló nem kéne oda” – gondolta magában.
Nem sokkal később az uszodával szembeni parkhoz érkezett. Most először ült le, mióta eljött otthonról és megnézte, hogy mennyi papírja és ragasztója maradt. Közben a templom harangja is megszólalt, melyből megállapította, hogy mennyi az idő. Későre járt, de munkájának még korántsem volt vége.
Mikor ismét az utcákat rótta, egy parkolót vett észre, melyből hangos zene szólt, minden bizonnyal az egyik autó rádiójából. A padka túloldalán egy fodrászatból, egy ruhaboltból és egy üres részből álló üzletsor, valamint egy hirdetőtábla állt.
Megmutatta magát a kocsiban ülőknek, majd biccentett, és a faliújság egyik oldalához lépett, háttal a járműnek.
– Nézd már, a Borkúti! Hát te még élsz? – vetette oda neki a vezetői ülésen helyet foglaló fiatal, miután lehalkította a diszkó zenét.
Borkúti válaszra sem méltatta. Még középiskolás korából ismerte a faragatlan kérdezőt, és a lányt is, aki mellette ült. Gazdag volt, izmos és napbarnított, hajára zselét kent. Havonta egyszer kirúgott a hámból, és a körülmények alapján most is erre készült.
– Mi járatban errefelé?
– Kopj le, Faragó – szólalt meg végül Borkúti, miközben egy újabb darab papírt húzott elő.
-Jaj, bocsánat, ha megzavartam uraságodat, biztos nagyon elfoglalt! Nyilván nincs rá mód, hogy szakítson rám egy kis időt.
Borkúti abbahagyta, amit csinált és szembefordult az ismerősével.
– Látom, a modorod mit sem változott. Egy rendezvényt plakátozok ki, ha éppen tudni akarod.
– Ha nem akarnám tudni, nem kérdeztem volna, Borkúti – szemtelenkedett tovább a nagymenő – Gondoltam, hogy megint ingyen dolgozod halálra magad. De hát valakinek szét kell kürtölnie, hogy mikor lesz a Fiatal Suttyók Mozgalmának következő gyűlése, nem igaz?
– Fiatal Szívvel Magyarországért Mozgalom!
– Na és? Nekem egyre megy. A lényeg, hogy pár idióta úgy döntött, hogy meg akarja váltani a világot. Csak éppen azt felejtettétek el, hogy ganéjból nem lehet várat építeni.
– Mondod te, akinek tényleg fogalma sincs arról, hogy mi az a politika – fakadt ki Borkúti.
Valóban így volt. Faragó nem foglalkozott a közélet történéseivel. Csak csajozott, edzett és bulizott. Szórta a pénzt és habzsolta az élvezeteket. Emellett ki nem állhatta az önkénteseket, és ezt igyekezett lépten-nyomon éreztetni másokkal.
– Mért, talán nektek több van? Ugyan min változtat, ha valamelyik főnáci odaáll a mikrofon elé, és elkezd okoskodni?
– Nem csak ebből áll a munkánk, és mellesleg nem vagyunk nácik. Karitatív tevékenységet folytatunk, könyveket és folyóiratokat adunk ki, támogatjuk a művészetet.
– Bla-bla-bla. A szokásos süket duma. Szánalmas ez a…
– Elég legyen! – szólt közbe egy éles, határozott hang az anyós ülésről.
Faragó és Borkúti egyszerre néztek a hang irányába, a lányra, akit szemmel láthatóan felzaklattak a hallottak.
– Tessék? – kérdezte tőle Faragó meglepetten.
– Nem hallgatom ezt tovább! Ha nem hagyod abba, hazamegyek!
– Eszemben sincs abbahagyni! – vágott vissza ő – Mért fáj az neked, hogy végre valaki elmondta neki az igazságot?
– Mert mindig beleütöd az orrod mások dolgába! Elegem van belőled!
– Figyelj Kati, ez az ember egy…
– Nem érdekel a véleményed. A viszontlátásra!
Azzal Kati feltépte az ajtót, és elviharzott. Néma csend lett. Borkútit is ugyanúgy ledöbbentette az eddig hallgatag lány kirohanása, mint a barátját.
– Már bánom, hogy szóba álltam veled – közölte ridegen Faragó.
– Végre valamiben egyetértünk.
Ez volt a végszava. Faragó köszönés nélkül felhúzta az ablakot, kitolatott, majd rátaposott a pedálra. Borkúti egy darabig csak állt, és szótlanul nézett a távolodó autó után, végül átment a tábla másik oldalára.

Pilisvörösvár, 2016. december 7.

(Szent Korona Rádió)

800 Total Views 51 Views Today



Bejelentkezés

Kövess minket!